Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

1985. augusztus 3. f TOtH*^ ©KÉPÚJSÁG — Egy íve lehet, hogy hallottam: a szekszárdi mun­kásotthonban megalakult a magányosok klubja. Beval­lom, az elnevezés már akkor sem tetszett, pedig tudom, hogy e néven klubok tucat­jai mflkOdnek szerte az or­szágban ... — Igen, ezen a néven ala­kultunk, de az elnevezés ne­künk sem tetszett. I — Akkor erre még vissza­térünk. Most szóljunk a meg­alakulásról, az elsó Összejö­vetelről. — Erről annak idején az Önök újságja is beszámolt. Tavaly október 27-re a Ké­pes Újság magányosok klub­ja rovatának munkatársai és a munkásotthon dolgozói megszerveztek egy módszer­tani foglalkozást. I — Kiket hívtak meg az el­se foglalkozásra? — Kicsit messzebbről kel­lene kezdenem. A munkás- otthon létrehozásakor engem is beválasztottak a társadal­mi vezetőségbe. Akkor a szekszárdi Mezőgépnél dol­goztam, munkám mellett elláttam a vállalati művelő­dési bizottság titkárának feladatait is. Szabad időm­ben rendszeresen feljártam a budapesti Flórián üzletköz­pontban működő magányosok klubjába. A munkásotthon vezetőségének is javasoltam hasonló klub létrehozását. Erre az első, a Képes Újság­gal közös klubnapra Mayer Zsuzsával, a munkásotthon munkatársával együtt úgy ál­lítottuk össze a meghívandók névsorát, hogy felkértük a vállalatok művelődési bizott­sági titkárait, Írják le, kik az egyedülállók, itárstalanok a vállalatuknál. Ezeknek az­tán meghívót küldtünk. ( I — Emlékszem, sikeres, nagy rendezvény volt az el­ső összejövetel. Es aztán? — November 12-én már megalakult a vezetőség és december elsején hetven fő­vel vettünk részt a siófoki országos klubtalálkozón. Azt követően elkezdődtek a saját rendezvényeink. I — Milyen gyakran találkoz­nak? — Kéthetente szombaton­ként délután öttől, este tíz óráig. Minden második alka­lommal zenekart is hívunk, a közbeeső összejöveteleken pe­dig gépzenére táncolnak azok, akiknek kedvük van ehhez. Emellett nagy ren­dezvényeink is vannak. Mór az első évben együtt szil­vesztereztünk, januárban Pé­csen egy kétnapos találkozón vettünk részt, februárban farsangi bált, márciusban nőnapi bulit, áprilisban lo­csolóbált rendeztünk. Nem­rég pedig Kecskeméten jár­tunk és találkoztunk az ot­tani társkereső klub tagjai­val. I — Ezek ■ vidéki kirándu­lások egyben tapazztalatcze- re-látogatázok ii? — Mindenképpen. Amikor elbeszélgettünk a pécsi, vagy kecskeméti klubtagokkal, amikor mesélnek életükről, tevékenységükről, mindig hallunk vaűami jót, haszno­sat, amit esetleg érdemes ná­lunk is megpróbálni. I — Olyan Ötletet, mód írért I« hallanak, amit Itthon nem — Amikor Pécsett jártunk, a Ságvári művelődési ház­ban megcsodáltuk az ottani magányosok klubjának vi- deoberendezését, a miénké- nél összehasonlíthatatlanul jobb tárgyi feltételeiket. Per­sze, nekik könnyű, az ércbá­nyász vállalattól minden tá­mogatást megkapnak. El­mondták, hogy a video se­gítségével házasságközvetí­téssel is foglalkoznak. Ezt én elvből ellenzem és a veze­tőség is egyetértett ebben velem. Í — Miért? Nem tetszik az OUet? — A mi klubunknak nem az az elsőrendű célja, hogy társat keressünk a itárstala- noknak, nem egy ),házassági kerítő” intézmény vagyunk. I — Pedig már hallottam Ilyen véleményt. Sokan úgy hiszik, hogy Ide a klubba csak férjet, feleséget fogni Járnak a tagok ... — Ez kissé rosszindulatú vélemény és csak a kívül­állók terjesztik. I — Akiknek a magányosok klubja ismereUen, talán kis­sé titokzatos a társaság Is. — Megkérem, ne használ­juk a magányosok klubja el­nevezést. A vezetőség legel­ső összejövetelén megváltoz­tattuk a nevet. Társtalanok baráti köre vagyunk. I — KI Javasolta a névvál­toztatást? — Én. — Miért, nem tetszett az országosan használt, elter­jedt meghatározás? — Azért, mert ide nem magányosok, hanem társta­lanok járnak. Olyanok, akik még nem találták meg a tár­sukat, vagy valamilyen okból elvesztették. Véleményem szerint egy családon belül is lehet valaki magányos és egyedül is élhet kiegyensú­lyozott, boldog életet. — ígérem, tObbszOr nem használom a magányos kife­jezést. Elhiszem, sőt tudom, hogy színes közösségi prog­ramjaik vannak, de mert kis­városban élűnk, találkozom az előzőekben említett véle­ménnyel Is. A klubon belül kOtOtt házasságok pedig, mintha ellentmondanának ennek ... — A házasságoknak na­gyon örülünk, de még egy­szer mondom, nem ez az el­sőrendű cél. Eddig három házasság jött létre úgy, hogy a klubban ismerkedtek meg egymással és van néhány klubtársinál közelebbi kap­csolat is, de még egyszer mon­dom, nem ez az elsőrendű cél... I — Elhiszem. Beszéljünk ar­ról, mi a legfontosabb célja ennek a baráti kOrnek ... — Az, hogy kimozdítsunk olyan embereket, akik hó­napszám nem mozdultak ki eddig otthonról. A társtala- nokra gondolok most termé­szetesen. Azokra, akik egye­dül nevelik gyermekeiket, akik válás után egy albérle­ti szobában kezdenek új éle­tet, és egyelőre azt se tud­ják, milyen irányba indulja­nak), akiknek a válással együtt a baráti körrel is megszakadt a - kapcsolatuk, és idevárunk olyanokat is, akik a kiúttalanságukat más program híján a presszók. kocsmák pultjai mellett pró­bálják levezetni. | — Van ilyen Is? — Volt. Előfordult, hogy itt is a kelleténél többet ivott valaki, de elbeszélgettünk ve­le, és meggyőztük, hogy nem az a megoldás. Volt, aki a beszélgetés után többször nem jött foglalkozásra. A kö­zösség nevelő hatása itt is nagyszerűen érvényesült, il­letve az is, hogy a nem ide illőket a közösség kidobja magából, vagy átneveli. I — Ez még mindig csak részterület. Más haszna, ér­telme Is van a klubnak ... — Igen. Akár beszélünk ró­la, akár nem, tény, hogy je­lenleg Magyarországon sú­lyos probléma a társtalanok helyzete. Általában nincs ho­va menniük, a munkahelyen kívül nincs alkalmuk új kap­csolatot létesíteni. Egy társ- talan nő nem ülhet be egy presszóba úgy, hogy ne tegye ki magát különböző megjegy­zéseknek, talán még színház­ba sem mehet el, ha másért nem, azért, mert nincs aki hazakísérje. I — Sok a magányos ember nálunk? — A társtalan ... — Bocsánat. A társtalan emberek sokan vannak? — Többen, mint hinnénk, sokkal többen, mint akik el­járnak ide a baráti körbe. I — A többieket mi tartja vissza? — Erre azt hiszem ők tud­nának legpontosabban vála­szolni, de azért megpróbá­lom, eddigi tapasztalataim alapján összefoglalni. Azt hi­szem), még mindig van bizo­nyos félsz, visszahúzódás az emberekben, a lelki sérülé­sükkel inkább begubóznak, visszahúzódnak és még a meglévő lehetőséggel sem éű- ve tényleg magányossá vál­nak. Persze nem azt mondom), hogy a gondjainkat, problé­máinkat ország-világ elé kell tárni, de itt nálunk olyan társakra találhat az ilyen ember, akik hasonló problé­mával küszködnek, hasonló gondjaik, néha örömeik van­nak. Az idejárók mindegyike megégette már magát, és füg­getlenül attól, hogy ez az égés saját, vagy más hibájá­ból következett-e be, próbál új életet kezdeni, élni a múlt­tal, alakítani a jövőt. — Egy gyakorlati kérdésem lenne. Hogyan lehet valaki tagja ennek a baráti körnek? — ön például nem lehet. I — Miért? — Kizáró ok, ha valaki nős vagy férjezett. Ez az egy, amit nagyon szigorúan veszünk. Jelentkezéskor sze­mélyi igazolvánnyal kell iga­zolni, hogy valaki nem éj házasságban. Más kizáró ok szinte nincs is. Korra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül mindenki előtt nyitva a kapu, mindenkit szeretettel várunk tagjaink sorába. I — Beszéltünk arról, hogy rendszeresek a táncos ren­dezvények. Mit tudnak még nyújtani? — Barátságot, megértő sze­retedet. Ez a legtöbb, és a hozzánk jövőnek a legfonto­sabb. De, természetesen mun­katerv szerinti klubprogram­jaink is vannak. Volt már találkozónk pszichológussal) nemrég megalakult Nagy Karcsi irányításával a szín­játszó körünk, rendszeresek a kollektív viták, beszélgetések a legkülönbözőbb témakörök­ről, de említhetnénk a kirán­dulásokat, vagy a májusi bu­dapesti családi programot. I — Családi program a tárt­tal anoknak? — Igen, olyan kirándulást szerveztünk, ahova mindenki elhozta a gyerekét, vagy gyerekeit. Azok is, akik egyébként nem élnek együtt gyermekeikkel. A láthatási idő terhére elkérték a gye­rekeket volt házastársuktól és együtt kirándultak Buda­pestre. Cirkuszba, Vidám Parkba vittük őket. Aki ott volt, soha nem felejti el azo­kat a boldog arcokat, se fel­nőttét), se gyerekét. — Ehhez a munkához, a klubvezetéshez rengeteg ener­gia és nem utolsósorban nép­művelői véna kell. Mióta foglalkozik klubvezetéssel? — Nem vezettem azelőtt klubot, de mindig emberek között, közösségben mozog­tam. Nagyon szeretem az em­bereket és érdekel minden megnyilatkozásuk. A gondja­ik, az örömeik, és ha tudtam, mindig igyekeztem segíteni mindenkin. Azt hiszem, ez a klub is egyfajta segítség, ami természetesen nem az én érdemem. Mi itt együtt pró­bálunk egymáson segíteni és ez nagyszerű. Nincs nagyobb boldogság, mint mosolyogni látni azt, aki néhány napja, vagy hete még elsírta magát, ha az életéről beszélt. Ez ad értelmet a munkának. An­nak, amikor a vezetőség tag­jaival itt éjfélig tervezzük a programokat, amikor rohan­gálunk, amikor szervezünk és a legjobb jóakarat mellett sem jön össze valami. — Volt Uyen? — Van is. A legnagyobb gondunk, hogy kinőttük már ezeket a kereteket. Szűk a klub, a munkásotthonban nem tudnak nagyobb helyisé­get adni. Sokat kilincseltem már ez ügyben vállalatoknál, különböző szerveknél, ered­ménytelenül. Az igazság az, hogy a vállalatok szociálpoli­tikai feladatai között el­enyésző a társtalanok gond­ja. Pedig minden vállalatnál többen vannak, mint ahá- nyan klubtagok. De, az illeté­kes rögtön azt kérdezi, hogy tőlük hányán járnak hoz­zánk. És segélyezni egy-két emberért nem érdemes. így klubszinten is egyedül ma­radtunk. Száznegyven jegy­zett tagunk van. Még elgon­dolni is rossz, mi lenne, ha egyszer mindannyian el­jönnének az összejövetelünk­re. így is, hatvanan-nyolcva- nan nagyon zsúfoltan va­gyunk. Bár most egy kis re­mény van. A Garay Szálló igazgatója megígérte, hogy segít, felkarolja a mi kis tár­saságunkat, helyiséget biz­tosít a rendszeres összejöve­teleinkhez. Csak még idő­egyeztetési gondjaink van­nak, de ha az is megoldódik, akkor úgy érzem, hazatalál­tunk, állandó otthonunk lesz. I — Megköszönve a beszél­getést, est a hazatalálást kí­vánom a társtalanok baráti köre minden tagjának. Múltunkból Hetvenöt esztendővel ez­előtt az országos sajtó tele volt a hírrel: Magyarorszá­gon kolerajárvány van, szedi áldozatait, s gyakorlatilag nincs ellene megfelelő véde­kezési lehetőség. A megyei sajtó is rendszeresen közölt híreket a megbetegedések­ről, sőt, az 1910. szeptember 4-i számában a Tolnamegyei Közlöny még vezércikket is szentelt az ügynek. Nagy nyíltsággal írta a lap: iS ami a betegséget még félelmetesebbé teszi az, hogy orvosszere egyáltalán nincs. Mindazok, kik a veszedelmes járvánnyal hivatásszerű­en foglalkoznak, csak arra szorítkoznak, hogy elővigyá- zati rendszabályokat ajánla­nak. Nevezetesen, hangoztat­ják, hogy a kolerának legha­tásosabb ellenszere a tiszta­ság, a rendes életmód, s nyers ételek élvezetének mellőzése, mert szerintök a tűz az amely a kolerabacillusokat meg­semmisíti”. A lap keserűen állapítja meg, hogy e /téren sok a kí­vánnivaló. Az objektív hely­zet, lehetetlenné teszi a fenti elveknek betartását, neveze­tesen, idézzük: „Már most a lakosságnak egy igen tekintélyes része nincs abban a helyzetben, hogy ezeket az óvszabályokat szigorúsággal alkalmazza, kü­lönösen a népesebb és na­gyobb városokban. Szegény­sége folytán kénytelen so­kadmagával pincelakásokban tölteni az éjét, hal aztán a tisztaság keresztülvihetet- len. Továbbá keresetének silánysága, különösen ha öt­hat tagból álló családdal van megáldva, nem engedi meg, hogy mindennap délben és este sült, vagy főtt étellel táplálkozzék. Már hetvenöt esztendővel ezelőtt is ismert volt, hogy a beteget el kell különíteni az egészségesektől. De az el­különítésnek nem voltak meg a feltételei. Mint a hi­vatkozott újság írta: Szek- szárdon nincs elkülönítő kór­ház, olyan épület, amely a várostól távol lenne és a be­tegek ápolását szolgálhatná. A lap megállapítja: „A legutóbbi kolerajárvány alkalmával, mely városunkat szerencsésen elkerülte, ható­sági rendeletre a vásártér ke­leti részén állítottak ugyan fel valamiféle kunyhót, mely­ben talán 10—20 beteg nagy- nehezen elhelyezhető, de ho­vá jut a többi; pedig volt már eset arra, hogy a napi megbetegedés is felment ennyire.” A lap arra számít: a mos­tani járvány nem kerüli el a várost — valóban nem is kerülte el — ráparancsolnak a felsőbb szervek), hogy kór­házat létesítsen, de ehhez pénz kellene. Igen ám, de a város már enélkül is eléggé eladósodott. Tennivaló a szi­gorú takarékosság, ha a vá­ros egyáltalán el akarja ke­rülni a fizetésképtelenséget, a csődöt. Ehhez még csupán annyit tesz, hogy „Városunkat pedig óvja meg a mindenható..." A kolerajárványt felhasz­nálták a konyakgyárosok. A Tolmamegyei Közlöny 1910. szeptember 25-i számában nagy keretes hirdetés dicséri a konyakot, mint a kolera ellleni egyetlen gyógyszert. A hirdetés szerint az emberek ismerik a konyaknak ezt a tulajdonságát. Idézzük a hir­detést: „Magyarázat, hogy meny­nyire köztudomású a közön­ségnek az a tény, hogy a ko­lerajárvány veszélyének ese­tén, a tisztaság mellett legjobb óvszer az Esterházy- cognac, annak legjobb bizo­nyítéka a rendkívüli fo­gyasztás. Hivatalosan, közjegyzőileg meg van állapítva, hogy az Esterházy cognacgyár két Egrot-féle főzőkészüléke 1 752 000 liter bortermelő képességet foglal magában. Ez az óriási szám legjobb bizonyítéka annak, hogy a közönség tudja, mived véde- kezhetik a kolera ellen. Ez a magyarázata a rendkívüli nagy fogyasztásnak. Az Es­terházy cognac mindenütt kaphaitó.” Ügy tűnik a fenti esetből Is, voltak élelmes emberek} akik mások bajából, félelmé­ből tőkét kovácsoltak ma­guknak. Félelem és baj pedig volt éppen elég. A kolera a megyében is pusztított. Több halálos áldozatot követeit. Sióagárdon egy földmíves be­tegedett meg, beszállították a szekszárdi kórházba, ahol ez nagy riadalmat váltott ki. Igaz, a belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy a beteg maradjon a közkórházban, de a megye alispánja akként intézkedett, hogy vigyék az illetőt az időközben felállí­tott járványkórházba. A lap amiatt kesergett, hogy az egyetlen betegre három em­ber felügyel, s az ápolás a városnak napi 50 koronájába kerül.: A beteg szeptember 3-án meghalt. A temetést a hatóság rendezte, és szigo­rúan megtiltotta, hogy a négy családtagon kívül bárki is részt vegyen. Vita az iskolai botbüntetésről Érdekes vita zajlott a me­gyei lapok hasábjain a pe­dagógusok házifegyelmezési jogköréről, ezen belül is el­sősorban a bot (pállca) hasz­nálatáról. Forrai István cikk­sorozatban fejtette ki állás­pontját, amelynek lényegét a cikk utolsó bekezdéseiben összegezte: „Bár meg vagyok győződve, hogy az iskolában szükség van a botra, mégis arra ké­rem a mélyen tisztelt kartár­sakat, hogy botot csak alapos okkal szemben és akkor is csak ultima ratioként, szere­tettel használják. Van a fe­gyelmezésnek sokféle eszkö­zei, melyeket a hivatott taní­tó fog tudni alkalmazni, használja azokat. És, ha már minden módot sikertelenül próbált; használja a botot, de akkoris úgy, hogy a gyermek lássa beiőle, hogy szeretettel, saját javát tekintve vettük azt a kezünkbe. Gyermekinek vessző, hogy ifjúságában megtarthassa a korlátokat, férfi korában él­ni tudjon a szabadsággal és öreg éveiben része lehessen a tisztességben!” Ennek az elvnek ellent­mond az öveges Kálmánnak tulajdonított mondat idézé­se; mely szerint: „Ne adja az Isten, hogy eljöjjön az az idő, amikor majd szívesen visszaadnák a tanító kezébe a pálcái), de már későn lesz!” Dinamit a Dunában Dinamit a Dunában címmel közölt hírt 75 esztendővel ezelőtt a megyei újság. A di­namit Dunaföldvár alatt ke­rült a Dunába. Az érdekes hír a következő: „Közvetlen Dunafödvár alatt a Dunán, a hajójára­tok részén sziklák álllnak ki a Duna vízéből. Ezen sziklák a hajóknak nagyon veszedel­mesekké válhatnak. Éppen ezért a hajótársaság elhatá­rozta azt, hogy ezen sziklá­kat robbantás útján eltávo­lítja onnét, még mielőtt a hajókat veszedelem nem éri. A múilt héten megérkeztek a városba azok a munkások, kik a robbantást végzik. A magukkal hozott egy méter­mázsa dinamitot a hajóról csónakba rakták és elindul­tak kifelé a partra. Alig értek azonban a malmokhoz, a csónak hirtelen az egyik malomnak ütődött és felbo­rult. A négy légmentesen el­zárt dinamitot tartalmazó láda, úgyszintén három em­ber a vízbe esett. Az embe­reket a molnárok húzták ki a vízből, a dinamit pedig a malom alá került. Még sze­rencse, a szerencsétlenségben az, hogy az ütődés következ­tében a dinamit nem robbant fel, mert az esetben rette­netes katasztrófát idézett volna elő. Folyó hó 18-án két búvár érkezett a községbe^ s ezek fogják a dinamitot a Duna fenekéről felhozni.” Ismereteink szerint az ak­ció sikerrel járt. K. Balog János Tamási János Hét végi Péter B. L_á szí ónéval, , a szekszárdi társt a la nők baráti körének vezetőjével

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom