Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

1985. augusztus 3. "NÉPÚJSÁG 5 Sokat dolgoztam érte, hogy meglegyen, most meg azért, hogy szép legyen. A gyerekeim is sokat segítenek. Amíg bírom, megcsinálom Fotó: Gzakó Sándor _________■................. N em a nők védelmében! Néhány esztendővel ezelőtt írtam egy publicisztikát,--------------— melyben szóvá tettem azt, hogy a férfi vezetők m iért szólítják kersztnevűkön nőnemű beosztottjaikat, s maguk miért várják el, hogy őket X vagy Y elvtársinak titu­lálják, esetenként urazzák. Sőt, abbeli nemtetszésemet is kifejtettem, hogy ezt az igen helytelen, de bevett szokást a „Katikák, Juoilkák, Zsuzsikák” máért tűrik. Hogy az lenne a Világ legtermészetesebb dolga, ha a gyengébb nem is hasonló­képpen szólítaná meg a kis- és nagyfőnököt, titkárt és elnö­köt, főorvost és üzletvezetőt.. ahogyan azok őt. Szóval, cikkem megjelenését követően rengeteg levelet kap­tam, sokan hívtak fel telefonon, kerestek meg személyesen, és elsorolták saját „éiiményeSfcet”, környezetükben történt — maguk hélyett beszélő — eseteket, melyek igazán jól támasz­tották alá írásomat. S bevallom azt is, hogy e cikkecskének oly nagy volt a visszhangja, amire álmomban sem számítot­tam. Igaz, a történeteket nem gyűjtöttem csokorba, mert átókor értelmetlennek láttam, hiszen mindegyük hasonlókép­pen csengett, s a meglehetősen nagy csokor is csak ördögi kört szülhetett volna, eredmény meg semmi. Csák az érdekesség kedvéért leírok közülük néhány bizarrt és jellemzőt. Hozzáteszem, hogy mindegyiket asszony vagy leány mondta el. Tehát az első: egy rangos fórumot rendez­ték, természetesen a szokásos formákat követve. Vagyis a választ adók nevét felírták megfelelő kartanlaipra, amit a közönség felé fondítotak. Mondjuk, az is természetes volt, hogy a kilenc válaszoló között csupán egy nő volt. (Persze, lehet, hogy ezt a megjegyzést gonosZkodásból engedtem meg magamnak. Habár ... abban az esetben konkrétan kiderült, hogy a szakma ismerői között bizony meglehetősen szép számmal vannak olyan lányok és asszonyok, akikkel nyu­godtan föl lehetett volna cserélni bármelyik felkért és vála­szoló férfit.) Tehát a férfiak neve szabályosan, ahogyan a személyazonossági igazolványukban szerepel, úgy került a kartonra. Az egy szem nőé pedig kvázi becenéven. Mint pél­dául Nagy Ágnes helyett Nagy Ági. Ugye, nem kell a kom­mentár? Ahogyan a következő sztorihoz sem ... Egy főelőadón© vagy két éve dolgozott már a munkahelyén, s az osztályvezetőt a többiekhez hasonlóan B. elvtársnak szó­lította. S megtörtént a „csoda”. Egy munkaebédet rendeztek, ahol a délelőtti tanácskozást, munkamegbeszélést — hogy neve legyen a gyereknek — követően a terített asztalhoz ül­tek, s ettek, sőt, ittak is. (Ahogyan az már szokás.) Este hét felé táncra is kerekedtek. A főelőadónőt fölkérte az osztály- vezető — mégpedig egy szorosra fogott tangóra. A fiatal- asszony először humorra vette a figurát, de amikor már látta, hogy fele sem tréfa, amikor főnöike egyértelmű ajánlatokkal kínálta meg, bizony erélyesen utasította vissza. Az meg. „no, ne legyen már ilyen merev, kislány” — mondta, s még job­ban magához húzva javasolta, hogy tegeződjenek, s csak szólítsa nyugodtan Aladárnak. A talpraesett menyecske meg­köszönte az ajánlatot, s hamarjában eliszkolt a táncplaccról. Másnap viszont szívélyesen köszöntötte „Szervusz Aladárt”, a savanyú uborka főnököt. Miire az elsápadt, s kikérte ma­gának a bratyizó hangnemet. Mint említettem, a sztoriikat csaik érdekességekként rovom —— a papírra, de nem ok nélkül, mert most következik egy férfi főnök, aki azt mondta, hogy a megszólításdologról kizárólag mi nők tehetünk. Hiszen, ha ők, a teremtés koronái utónévvel szólítják a nőket, akkor azoknak is jogukban áll eldönteni a wiszontmegszólítást. „Ha nekik úgy tetszik...” Erre mondom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert igen­csak megvan még az úgynevezett tekintélytisztelet. És egyéb­ként is megkérdezem, hogy a férfiak — természetesen, ha vezetők — nem ajánlhatják, pontosabban nem javasolhatják beosztottalilknak a megszólítás közös nevezőre hozott vala­melyik variációját? Vagy nékik föl sem tűnik, hogy a meg­szólításokat nem egyaránt osztották el hárommal vagy négy­gyei? Persze, azóta rájöttem, hogy egyáltalán nemcsak a férfiak­ban van a hiba. Jócskán akad bennünk, nőkben is. Hiszen önérzetesen kellene viselkednünk, s csak egyszer kellene el­kezdenünk ... folytatni már nem is lenne nehéz. S most következzen a negyedik eset, melyet nem úgy meséltek, ha­nem néhány héttel ezelőtt hallottam a saját fülemmel. Egy postahivataliban jártam, ahol a vezető nő. A kézbesítők (fér­fiak) keresztnevén szólították — természetesen. A világ leg­természetesebb dolgaként (megszólításként). Lehet, hogy bennem is hiba van? Hogy ez feltűnik? Hogy a fülem ilyen érzékenyen reagál rá? S szándékosan hagytam írásaim vége felé azt a közlendő­met, hogy mindezt egyáltalán nem a nők védelmében írtam. Hanem a megszólítások védelmében, pontosabban olyan szán­dékkal, hogy mind többen gondolkodjanak el azon. hogy egymás tisztelete — csupán a megszólítások terén is — sok sók kívánnivalót hagy maga után. Nyaralásunk alkalmával lettem figyelmes egy jelenségre. Az éttermekben — a pincérek mellére, természetesen nagyon helyesen, föl van tűzve jól olvasható betűkkel a nevük — csak úgy szólogataak a vendégek a felszolgálóknak, hogy Ernő, Attila, Erlilka ... A felszolgáló pedig: „Parancsoljon, uram, vagy asszonyom” szavakkal lép az asztalhoz. Tálán a kedves vendég nem ismerd az uraim, asszonyom, netán kis­asszony megszólítást? Ügy tűnik, nem! Talán azért mert a kedves vendég nem a vendéglátóipar! szakközépiskolában végzett? A felszolgáló pedig ott. S ott tanították neki. Tényleg mélységesen fájlalom ezt a kusza dolgot. Mert---------—— a gépkocsivezető — ugyancsak nagyon helyesen — ágál és dödög amiatt, hogy főnöke(i) Lajosnak nevezi. Csak úgy, simán, ö pedig ... úrnak, ... elvtársnak. Viszont a boltosfcisasszonyt maga is csak Katikának szólítja — látja a feliratot. Pedig az kifejezetten nem azért kerül föl a zseb. pataira. De ezt már mondani sem kell, hiszen jól tudjuk mindannyian. Ahogyan azt is, hogy „pro vagy kontra” megszólítással (megszólítástól) senki nem lesz sem több, sem kevesebb. Az a javaslatom, szólítsuk egymást úgy. ahogyan elvárjuk, hogy minket szállítsanak! V. HORVATH MÁRIA Az uram harminc éve már, hogy meghalt. En most nyolcvanhárom éves vagyok. Amíg bírom, csinálom. Szép nekem is, látom, tetszik másoknak is, hát gyönyörköd­jenek. Mesébe illő valóság En, özvegy Czibor Ferenené, ebben a házban lakom. Ez a ház Lengyelben áll. Pá­ratlan, mint én. A hozzá hasonlókat már régen lebontották, vagy maguktól le­dőltek. Azt mondják, olyan, mint a mesében a nagyanyó háza. Aztán fényképeznek. Még a külföldiek is. Már újságban la voltam. Amikor idegenek járnak erre, mindig megállnak, cso­dálkoznak, hogy még ilyen ház létezik a világon? Mindennap főzök magamnak valami keveset, kedveset

Next

/
Oldalképek
Tartalom