Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
ArtHPÜJSÄG 1985. július 13. „Zsibvásár” a központban Telefonos kisasszonyok Aki mietet csevegni, Itt jó! ári! magút Galambos Imréné — a kép előterében — 1951 óta dolgozik a postán Állunk földbe — betonba — gyökerezett lábbail. Bábeli a hangzavan, kapkodjuk a fejünket. A hölgyek csak mondják, mondják rendületlenül. Kezük jár mint a motolla. Férfi számára istenkísértés ezen a helyen tartózkodni. Negyedóra elég a főfájáshoz, a zsivaj azután elviselhetetlen lesz ... kapna az ember a cigaretta után, vagy kávét inna, csak köny- nyebb legyen. Legszívesebben menekülnénk de munkánk — kíváncsiságunk — ideköt bennünket. Olyan szép szó: telefonos kisasszonyok. Régtől való, filmekben látni itt-ott gyönyörű frizurás, zsabós, keményített fehér blúzban ülő hölgyeket, akik összeköttetést teremtettek a világgal. Kíváncsiak vagyunk. Pár perc elég ahhoz, hogyha majd innen távozunk, megértőbbek legyünk, ha nem jön az az ),átkozott” vidék perceken belül. Itt, a szekszárdi telefon- központban jövök rá, hogy képes vagyok órákig egy helyben ülni, de amikor kérem Bonyhádot, Dombóvárt, vagy Gyönköt, akkor -már mehetnékem van, mozogni kell és halaszthatatlan elintéznivalóm támad a városban. Nem kell sok idő, hogy ismét megállapítsam: a nők sokkal nagyobb tűrőképességgel rendelkeznek mint a férfiak. Mert, amikor azt mondjuk, hogy női munkahely, akkor azt gondoljuk^ hogy könnyű munkáról van szó és legyintünk. De egyre inkább bebizonyosodik számomra: a női munkahelyek — futószalagok mellett, kórházi ápolók és itt a telefon- központban — csak nőknek valók, ez egyben azt is jelenti, hogy csak nők képesek áillhatatosan, hosszú ideig, és tisztességesen ellátni azt' a munkát. Állunk a szekszárdi telefonközpontban. Próbáljuk megérteni az ördöngös kezek koreográfiáját. Gazdag Fe- rencné rendező pedig próbálja elmagyarázni ugyanezt, csak mire kimondja, hogy az a piros lámpa, vagy az a zöld lámpa ha kigyullad, akkor már teljesen másról van szó, mert közben másik lámpák gyulladnak ki. Mi meg feladjuk, hogy megértsük: mikor és hogyan teremthető kapcsolat Budapesttel Kalocsán keresztül és mikor egyenesen ... Tízen ülnek a kezelőpultok mögött. A tizenegyedik Gazdag Ferencné rendező. Szépen hangzik: rendező. Csoportvezetőnek mondanánk másutt, de itt sokkal többről van szó. Segíteni, irányítani kell a forgalmat, mert a kérések özöne érkezik a központba, a telefonvonal másik „oldalán” ott a türelmetlen ember, akinek halaszthatatlan dolga van, de zsúfoltak a vonalak, a központban dolgozó hölgyek pillanatra sem hagyhatják abba a munkát, mert az előfizető mérges és itt minden hívást dokumentálnak. Papírra kerül a hívás, az összeköttetés megteremtésének perce, és minden („iratot” értékelnek, hogy végül megkapják azt a végeredményt: átlagosan 14—16 percig tart míg „behoznak” egy másik vonalat, amivel mi sem és ők sem elégedettek. A telefonos kisasszonyok védőitalként teát kapnak. Mert a legjobban beszélni szerető ember szája is kiszárad, ha folyton csak beszél. És itt a telefonközpontban örökké beszélni kell: köszönni, szólni „Bonyhádkának ”, hogy kapcsolok egy hívást, vagy a „Dombikának”, hogy Dombóvárral szeretne valaki beszélni... Közben figyelni kell az okos lámpácskákat; amelyek jelzik a szabad vonalakat, aztán kapcsolni kell, majd a „rendező cédulácskát” kitölteni. Ügy tűnik mindenre csak egy pillanat van, mert az újabb pillanatban más emberrel kell beszélni, másnak kell a „türelmetlenségét” lecsendesíteni. Galambos Imrénével szeretnék beszélgetni, de minden pillanata foglalt, így aztán állunk a „pultja” előtt és várunk. Gyönyörködünk. Az összehangoltság, a figyelem, az összpontosítás remekét látjuk. Galambosnét felváltja a rendezőnő, így pár szót ejthetünk, csak pár szót, mert lelkiismeret-furdalásunk van, ránk is átragad a kisasszonyokból áradó izgalom. Minden pillanat elmulasztása bosszúságot okozhat másnak. Aztán megtudjuk, hogy Ga- lambosné 1951 óta dolgozik a postán, a szabadságok kivételével, majd minden nap a telefonközpontban, mert 1951 óta Galambosné még táppénzen sem volt. Galambosné mosolyog, ártatlanok a kérdések, meg kellemesek is; hiszen a munkájáról beszélhet, arról, hogy van olyan kolléga az országban, akivel mindennap beszél, de még sohasem találkoztak, hogy Klára-napon sok százan telefonáltak neki, ide a központba, hogy ez a nyüzsgés az élete. „Mi nagyon szeretjük ezt a hangzavart” és „tudjuk, hogy nem nyújthatjuk azt, amit mi szeretnénk, mert nincs elég vonal”, de ezt „udvariassággal és figyelmes kiszolgálással megpróbáljuk ellensúlyozni”. A végső megállapítás meg ennyi lehet: „csak fiatalon lehet elkezdeni ezt a szakmát” és „aki szeret csevegni, itt jól érzi magát”. Csendesebb területre kísér bennünket Patkós István hivatalvezető-helyettes. A tudakozóba. Félhomályos teremben He- tesi Zoltánné ül a képernyő előtt. Fején az elmaradhatatlan kellék: a fejhallgatói, szája előtt a mikrofon. — Tudakozó. Jó napot kívánok! — mondja. — Mezőfalva? — kérdez vissza. — Tessék várni kicsit — mondja, közben már kezével a mellette lévő tasakokból egy írógéppapír nagyságú filmet vesz elő, a „kamera” elé rakja és már keresi is a mezőfalvi telefonszámot. A következő pillanatban ismét mondja: — Tudakozó. Jó napot kívánok. Kedvesen, halkan és mégis határozottan mondja a telefonszámokat. A helyieket többnyire fejből, a többit a filmek segítségével. Egy filmen két megye teljes telefon- számlistája. Ha kérjük, a te. lefonszám után az előfizető címét is megmondja. — Hányszor köszön egy nap? — kérdezem. — Megszámlálhatatlan jó- napotot mondok. — Manapság nem szokás köszönni. — Itt igen, mert a tudakozónak köszönnek az emberek. Nekem meg illik visz szaköszönni. — Hány telefonszámot tud fejből? — Két év alatt, amióta én vagyok a „tudakozó”, szinte a város minden számát megtanultam. Jólesik kint friss levegőt szívni. Az utcán csend van, pedig sok száz autó dübörög előttünk . .. Hazafi József Fotó: Gottvald Károly Egy pillanatra sem lehet lazítani, a telefonok mindig „csengenek1 Későre járt. Anyánk az egész napos munkától valósággal beájult az ágyba, s még arra sem riadt fel, hogy a macskánk elkezdett dorombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvöröst, a fejéhez kapott, aztán söprűt ragadott, és kikergette az udvarra. A macska egyenletes ritmusban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ablakon bámultam kifelé, az eget láttam, és a holdból egy^kiflicsücsöknyit. De ezüst fénye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent egyet, de az éjszaka csendjét anyánk szu- szogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy vékony fátyol, betakarta a szívünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött velem, mert egy szelet csokoládéért megvette tőlem a Bósza Ferkó kiszuperált indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se a lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett ki. A szomszéd srácok pedig hasukat fogva körberöhögték, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaállni most éjszaka! — Te! Figyelj már ide! — kezdtem újra a bökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam, s az ablakon bekukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — Magasan van — sutyorogta az öcsém, — egyébként is azért az indiánért, amit délután kicsaltál tőlem, még fizetned kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Különben aludjunk! He?! — Rendben, holnap a reggelinél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire lehet a verébdeszkánk. Felmászunk a tetőre, aztán onnan a kis- létrával már el is érjük — hadartam egyszuszra, és a suttogástól már kezdtem berekedni. — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályoskodott az öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendültem ostromba. — Ha még a kéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biztos, hogy nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — Hát persze. Na? Indulunk? A macska már nem dorombolt. Mélyen aludt, összegöm. börödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem, hallottam ki, hogy se igent, se nemet nem tud mondani. — Rendben? — kezdtem másik oldaláról megközelíteni az öcsémet. A dörzsöltségben, ha akaratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egyedül nem tudtam volna a kislétrát fölvinni a háztetőnkre. — Téged nem érdekel, hogy mi vart a holdon? — De. Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a tévé is mutatta, hogy ott semmi élet nincs, csak valami homok- sivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az ember komolyan, teljesen dinnyék vagytok. — Tévé, tévé, meg a többi! Ugyan már! Te mindent elhiszel, amit a felnőttek mondanak? ök talán nem tévedhetnek? Mi? ÁLMAINK — Gondolod, hogy mégis van ott valami? — mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy a hangjában bizonytalanságot fedezek föl. Ez a bizonytalanság bennem egyre nagyobb erőt adott. — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy ember, akit Dávidnak hívnak. Állítólag ez az ember hárfázni is tudott, meg különféle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szeretett. És amikor itt, a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és elköltözött a holdra. Ma már csak az hallhatja meg a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? — Ez marhaság. Miért hegedülne ott, a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha citerálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is megsértődött. Imádta a citerát. Órákig fagyoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha citera-bált tartottak. Szinte megbabonázva tért haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett ef"i elég halványhangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van az a kislétra? — adta be a derekát. — Hátul a félszerben. — Fölzavarjuk a tyúkokat. — A, nem. Majd csöndben megyünk — nyugtattam meg az öcsémet, mint a tábornok a győztes csata után, ha szárnysegédje közli, hogy a veszteség több, mint a győzelem. Mezítláb, kezünkben a cipővel, kiosontunk a szobából, az ajtó sem jajdult, csak a szél fütyült hangosabban. A kertben föllélegeztünk. A hold bevilágította az udvart. Hosszú árnyékot vetettünk, óriásoknak képzeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem már a háztetőnk is messzinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajunkat, a fogunk is össze-össze- koccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. — Először is ki kell találnunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okoskodva az öcsém —, tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukható- nak kell lenni, mert különben más is föl-le sétálgathatna, azt pedig nem engedhetjük meg, mert ha tényleg hegedül ott valaki, annak teljes csendre és nyugalomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és titokban büszke voltam az öcsémre, hogy milyen okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta öcsém, és lassan visszaballagott a házba. A pitvarajtóból még visszaszólt: — Majd holnap mindent részletesen kidolgozunk. Gyere, menjünk aludni! Én még egy darabig farkasszemet néztem a holddal, a hegedűsömmel, még füleltem is egy kicsit, de a szél erősebben fütyült. Visszaosontam öcsém után az ágyba. Anyánk a mozgolódásunkból valamit megsejthetett, mert amikor bebújtunk a dunyha alá, mellénk lopakodott, elrendezte az ágyunkat. A kisvörös erre a nagy mozgolódásra felriadt, és újra dorombolni kezdett. Anyánk mo- tyorgó szavak kíséretében dobta ki a macskát. Tegnap egy tétova, távvezérelt mozdulatú űrhajóst láttam a tévében. A sivatagi hold-felszínről elrugaszkodott, s egy műszerrel a kezében közeledett az űrhajó felé. Komoly, kopaszodó, fehérköpenyes férfiak, állítólag a földi irányító központban, összedugták a fejüket, és néha-néha a műszerekre néztek, aztán bólintgattak. Minden a terv szerint zajlott. A kép elúszott, más hírek bombázták az agyamat. Valamit biztos fölfogtam a többi képsorból is. de bennem az űrhajós-mozdulat vibrált tovább. És eszembe jutptt az a régi nyáréjszaka. Az álmaink. És eszembe jutott erről a régi nyár éjszakáról, hogy lassan megöregszünk, befejezetlenné válunk, ami nem is lenne igazán baj, ha az álmainkat, legalább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! És eszembe jutott az öcsém, akiről csak havonta ha megtudok valamit. Levelet kéne írnom! Csak azt a levelet nem kezdhetem azzal, hogy „Te, öcskös! Azt az összerakható létrát mikor csináljuk meg?!" Nem kezdhetek így egy levelet, ilyen lehetetlenül. SZŰCS MARIANN Hetesi Zoltánná, a „tudakozó”
