Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
e népüjság 1985. Július 13. Szabadságnaptár Az idén hazánkban kb. 560 ezer fiatal az eddiginél egy héttel hosszabb szabadságot kap. Korábban az alapszabadságuk két naptári hét volt. Három hét szabadságra azok a fiatalok voltak jogosultak, akik még nem töltötték be a 18. életévüket, továbbá azok, akik 18. életévük után túllépték az ötéves munkaviszonyt, s végül azok, akik betöltötték 50. évüket. Évi négy naptári hét szabadság jár annak, aki már 15 éves munkaviszonnyal rendelkezik. Ebbe persze beszámít a 18. életév utáni tanulmány, a katonai szolgálat, s az az idő, amikor a nő három év alatti gyermekről gondoskodik. E rendeletnek azonban volt egy furcsa ellentmondásos vonása, éspedig az, hogy ha valaki kiskorúként lépett munkaviszonyba, először három hét fizetett szabadságot élvezett, majd, amikor betöltötte a 18-ik életévét, szabadsága két hétre rövidült, s csak újabb öt év ledolgozása után tért vissza az eredeti színvonalra. Az új rendelet szerint most a fizetett évi alapszabadság időtartama három naptári hét, s ennek elsősorban a 18-tól 23. év közötti dolgozók örülnek. Az évi négy naptári hét szabadság pedig úgyszólván mindenkit megillet, aki betöltötte 33. életévét. Némely foglalkozások esetében a szabadság időtartama módosul. A tanároknak nyolc hét, az óvónőknek hat hét, a nevelőknek négy hét jár. A bányászok egy hét pótszabadságra jogosultak. Ugyanez vonatkozik némely egészség- ügyiekre, akik tuberkulózisfertőzés veszélyének, vagy sugárzásnak vannak kitéve. Az új rendelettel párhuzamosan a szakszervezet folyamatosan bővíti üdülőit, ame. lyekben évente több mint hatszázezer szakszervezeti tagot és azok családtagjait üdültetheti a hegyekben, a fürdőhelyeken, a nyaralóhelyeken. A vállalatok és más szervezetek további 10 ezer üdülővel és turistaházzal, rendelkeznek. Befogadóképességük évente kb 2,7 millió személy. Olaj? Géz? Szén? Energetikai program húsz esztendőre Épülő gázvezeték a Szovjetunióban A Szovjetunió a világ egyetlen olyan országa, amely amellett! hogy energiaigényeit teljes egészében saját erőforrásaiból elégíti ki, jelentős mennyiségű energia- hordozót szállít exportra is. A szovjet fűtőanyag- és energetikai komplexumra napjainkban is rendkívül gyors ütemű fejlődés jellemző. Növekvő költségek Az előirányzatok szerint az elkövetkezendő két évtizedben a Szovjetunió a nép- gazdasági beruházások mintegy 20—22 százalékát fordítja majd a fűtőanyag- és energetikai komplexum fejlesztésére. A hatalmas költségeket mindenekelőtt az magyarázza, hogy a legfontosabb kőolaj- és földgázlelőhelyek egyre keletebbre, észak és Szibéria nehéz éghajlatú ember nem lakta területeire tevődnek át. Ebből következően kény- szerűségből igen nagy távolságokra, a lakosság és ipar zömét tömörítő európai területekre kell keletről elszállítani hatalmas energiameny- nyiségeket. Érthető, hogy a szállítási költségek megdrágítják, az energiát, következésképpen a termékeket is. A jövő évszázad elejéig kidolgozott szovjet energetikai program értelmében ezt a problémát többféleképpen kívánják megoldani. Mindenekelőtt a nagy teljesítményű gázvezetékek gyors ütemű építésével. Másodsorban a nyersanyaghiányban szenvedő európai terüetek atom- erőművi fejlesztésével és végül az energiaigényes termeléseknek az energiaforrásokban gazdag Urálon túli területekre történő áttelepítésével. Elsőbbség a villamos energiának Az energetikai program a más energetikai ágazatokkal szemben jelentős gazdasági előnyökkel rendelkező villamosenergetikának ad elsőbbséget. 1984-ben a villamos energia termelése 5 százalékkal növekedett. Az atomerőművek mellett a külszíni fej- tésű, szénben gazdag keleti területeken továbbra is épülnek villamos erőművek. Az energetikai gazdaság hatékonyságának javítása érdekében bővítik és továbbfejlesztik a Szovjetunió jelentős részét átfogó egységes energiarendszert. Ez az energetikai gyűrű lehetővé teszi az energia nagy távolságokra —, külföldre is — történő továbbítását. 1984-ben különösen gyors ütemben (egy év alatt 10 százalékkal) növekedett Nyugat- Szibériában a földgázkitermelés. Egyre szélesebb körben alkalmaznak a kőolaj helyett földgázt az iparban a villamos erőművekben és a háztartásokban. A kőolaj-kitermelés az elmúlt években hárommillió tonnával csökkent. Az energetikai program hatékonyabb kitermeléssel, a fúrási teljesítmények és a fúrási sebesség növelésével kívánja megőrizni a szovjet kőolaj-kitermelés szintjét. A szénbányászat fejlesztése A szovjet szénbányászatot is számos kritika érte az utóbbi időben, mert a rendelkezésre álló lehetőségek ellenére sem növeli a termelést. 1984-ben 4 millió tonnával csökkent a felszínrehozatal. A nagyobb szénmedencékben — például Donyecben — romlottak a kitermelés feltételei. Az ágazat előtt álló feladat a szénkitermelés jelentős mértékű növelése, mindenekelőtt a gazdaságos, külszíni fejtési módszerrel, amely ma még a teljes kitermelésnek csak alig kétötödét teszi ki. Ennek érdekében fokozni kell a nagy teljesítményű ratoros exkavátorok, 180—250 tonnás billenő teherautók és más korszerű műszaki berendezések gyártását. Várhatóan a 90-es években növekszik a szén- kitermelés és ezzel jelentősen megnő az ágazat szerepe a szovjet fűtőanyagiparban. A nap-, a szél-, a biomassza-, a termálvíz- és az árapály energiájának széles körű alkalmazásáról a Szovjetunióban ma még korai lenne beszélni. Erre várhatóan a 90-es években kerül majd sor, addigra létrehozzák az ehhez szükséges anyagi-műszaki bázist. Az energiahordozók fokozott kitermelése mellett a Szovjetunóban az energiatakarékossági intézkedések egész sorát vezették be a termelésben és a háztartásokban egyaránt. A számítások bizonyítják, hogy a távlatokat figyelembe véve kifizetődőbb az energiatakarékos technológiákra fordítani a pénzt, mint az energiatermelés további fokozása. Energiatakarékosság — ez ma az egyik legfontosabb jelszó és egyben a gazdaság intenzifikálásának egyik legfontosabb eszköze is. Alekszej Dunov Kínában már kétezer évvel ezelőtt használták a harangot a vallási szertartásokon. A keresztény egyház a 6. században alkalmazta először a bronzból öntött harangokat Észak-iAfrika templomaiban. A nyugati keresztény világban a 8—9. században terjedt el; a görögkeletieknél a 10. századiban, 1300 körül kezdődött Olaszországban a művészi harangöntés. E mesterséget mindig is nagy titokzatosság övezte. Ahhoz, hogy az 1100 Celsius- fobra felhevített rézötvözet szép formájú, jó csengésű haranggá váljék, a mestereknek alapos matematikai és fizikai ismeretekre volt szükségük. A moszkvai Kreml egyik érdekessége, a „harangok cárja”, a világ legnagyobb harangja, amely azonban soha nem szólalt meg. Az óriás harang 6,14 méter magas, 6,60 méter átmérőjű; súlya több mint 200 tonna. Sok mendemonda kering arról, hogy miképp tört le róla egy 11.5 tonna súlyú darab. Az eset hiteles története az alábbi. A már elkészült harang egy nagy gödörben, gerendákra alapozott vasrácson feküdt. E gödör fölé akarták építeni a harangtornyot, melyet oszlopsoros folyosó kötött volna össze a Nagy Iván nevű harangtoronnyal. Közben azonban tűz ütött ki. Lángot fogtak az állványzatok, és a szomszédos épületek is. Attól tartottak, hogy a harang nem bírja ki a nagy hőmérsékletet és megolvad, ezért vízzel öntözték. Egyszerre hatalmas csattanás hallatszott, és a tűz elmúltával látták, hogy a harangból egy darab letörött. Sok tervet dolgoztak ki a sérült harang kiemelésére, de attól félve, hogy a harang még jobban széttöredezik, ezek közül egyik sem valósult meg. Csak száz évvel később, 1836 májusában fogtak hozzá a harang kiemeléséhez egy francia építész tervei alapján. A gödör fölé állványzatot építettek: ezen szállították a „harangok cárját” a már előre elkészített talapzatra, ahol azóta is áll. (KS) Minden harangok legnagyobbika A minden harangok legnagyobbika a jelenlegi kiállítóhelyén Földünk gyöngyszemének megőrzéséért A Bajkál földünk legmélyebb tava, legnagyobb édesvíz-tárolója. Tisztaságának, különleges ökológiai rendszerének megőrzésén régóta fáradoznak a szovjet tudósok. A Szovjet Tudományos Akadémia intézeteinek rendszerében először hatvan évvel ezelőtt, 1925-ben hoztak itt létre megfigyelőállomást, amelyből a későbbi tudományos kutatóntézet született. A Bajkál partjain és vizén gyakran tűnnek fel tudósok: hidrológusok, geofizikusok, hidrobotanikusok és klimato- lógusok tanulmányozzák a tavat és környékét. A kutatásokat „A Bajkál tó természeti rendszerének megőrzése és ésszerű felhasználása” elnevezésű program keretében egyeztetik. Ez a program a „Szibéria” elnevezésű program szerves része. A Szovjet Tudományos Akadémia, annak szibériai tagozata 1985-ben megkapta az ENSZ környezetvédelmi díját az egyedülálló természeti rendszer megőrzése és védelme érdekében végzett munkájáért. Az ember tevékenyen csak a hatvanas évektől kezdve avatkozik be a Bajkál életébe. Az addig is létezett kisközségek, apró üzemek lényegesen nem befolyásolták a tónak és környezetének élővilágát. Olyan volt a Bajkál, amilyennek még az arra utazó Csehov, vagy a száműzött dekabristák látták. A legnagyobb gondot a tó partján épített papír- és cellulózkombinát okozza. A beavatkozásokkal szemben kevéssé ellenálló, rendkívül sérülékeny élővilágú tó nem tudott megbirkózni azokkal a szennyeződésekkel, amelyek a gondos szennyvíztisztítás ellenére bekerültek a Bajkál déli részébe. A tudósok megfigyelték, hogy a bejutó lignin, szulfidok, klori- dok és más vegyületek lassan megváltoztatják a szeny- nyeződés fészke körül a biológiai rendszereket. Így például jelentős változást észleltek annak az apró rákfajtának a populációjában, amely a tó élővilága táplálkozási láncának az alsó szintje. Végső soron ettől a rákocskától függ a magasabb rendű élőlények tápláléka, egészen a Bajkál királyának tartott értékes és ízletes, sehol másutt elő nem forduló halig, az omulamarénáig. A Bajkál-szakértők nem a legkézenfekvőbb megoldást választották: nem követelték az üzem bezárását. A Baj- kállal foglalkozó tudósok több munkájukban is hangsúlyozták: nem az a céljuk, hogy az ember elkerülje a tó környékét, hanem az, hogy ottani tevékenysége ne okozzon kárt. A szennyvíz további, vegyi és biológiai tisztítása után lassan a tó déli részén is helyreáll a felboly- dult, de visszafordíthatatlan károsodást még nem szenvedett ökoszisztéma. Újra növekszenek az omulamaréna- csapatok. A tó egyetlen emlőse, a bajkáli, vagy másnéven gyűrűsfóka pedig ma már a korábbinál nagyobb, összesen hetvenezres számban él a Bajkálban. A tóba ömlő folyókon beszüntették a faúsztatást. A tó körüli erdőket nem irtják, új ipari üzemeket nem építenek a Bajkál partján, a meglevőket tökéletesebb tisztítóberendezésekkel látták el a levegő- és vízszennyezés megakadályozására. A tó partján működő egyetlen hajóépítő üzem két éve csak olyan kishajókat gyárt, amelyek összegyűjtik és feldolgozzák a vízen úszó szemetet. A Bajkál körüli erdőkben rendszeresen figyelik a levegőszennyezés hatását. Tesztnövényként a zuzmókat, ritkábban a moszatokat és mohákat használják. Ezek előbb jeleznek, mint maguk a fák. Különleges térképet szerkesztettek a tudósok: ezen jelezték, hol milyen mértékű a szennyezettség a tó körül, milyen állapotban vannak az erdők. A vizsgálatokat 3—5 év múlva megismétlik, a mostani és az új térképeket összehasonlítják, így pontos képet kaphatnak a szennyezettség fokozódásának gyorsaságáról és kiterjedéséről, meghozhatják a szükséges intézkedéseket. Az ilyen jellegű vizsgálatok nagyon fontosak. Az alacsonyabb rendű növények időben jelzik a veszélyt. Mire a fás szárúakban is mutatkoznának a levegőszeny- nyezés káros hatásai, már aligha lehetne sokat tenni a Bajkál körüli erdők jelenlegi állapotban való megőrzéséért. A „bajkálistáknak” pedig éppen ez a feladatuk. — A Bajkál földünk gyöngyszeme volt és az is marad — mondotta határozottan Grigorij Galazij, a Szovjet Tudományos Akadémia baj káli lim- nológiai (a hidrológia édesvizekkel foglalkozó ága) intézetének vezetője, amikor az ENSZ díjának odaítéléséről értesült. M. LENGYEL LÁSZLÓ
