Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. május 11. ertÉPÚJSÁG Múltunkból — A mai kor szerint korszerűtlen embernek kell tartanom. Aki képes 25 évig egyazon munka­helyen dolgozni, abban nincs semmiféle vállalko­zási hajlam, azért ereszt „gyökeret”, mert nem mer mozdulni... — A korszerűtlenséget még ma sem az dönti el, hogy ki hányszor változtatott munka­helyet. Az sem volt igaz ez­előtt 15—20 évvel, hogy aki kereste a helyét, azt vándor­madárnak minősítették. Haj­lamosak vagyunk mindig szélsőségekben gondolkodni. — Miért maradt hű 25 évig egyetlen vállalathoz? — Ki kell igazítanom. Ne­gyedszázada nem láttam a munkakönyvemet, de még­sem egyetlen vállalatnál dol­goztam. Valamikor inasnak jöttem a Szekszárdi Vasipari Vállalathoz. Mint tudja, ké­sőbb „megvett” bennünket a BHG, így két céget szolgál­tam eddig, de ugyanazon a helyen. | — A hűség? — Nem volt miért elmen­nem. És nem volt miért ar­rébb áltlni Klézli Józsefnek, Gyenes Károlynak, Pókai Lászlónak, és sok más tár­samnak. — Az ember akkor is tovább akar állni, ha úgy érzi, hogy nagyobb fel­adatot akar, vagy már nem talál örömet az ot­tani munkájában. — A BHG szerszámüzeme ma is a legkorszerűbbek kö­zé tartozik a megyében. Ar­ról nem kell szólnom, hogy amikor a vasipari az olaj- káilyhákat gyártotta, akkor szintén a kor szerinti legmo­dernebb dolgokkal foglalkoz­tunk. Tehát mindig volt fel­adat, sőt, mondhatom azt is, nagy feladat. — Gondolom, kitetszik szavaimból, hogy a to­vábblépést az is jelent­heti, ha az ember na­gyobb feladatot vállal, nem ragaszkodik az esz­tergagépéhez .. . — Esztergályos a szakmám. Nemcsak az érdekelt, ha­nem a forgácsolás. Tehát mindig volt mit tanulnom, mindig volt hova előrelép­nem. — Most is itt állunk a helyzetfúró előtt. Csoport­vezető, de a gépéhez ra­gaszkodik. — Lehet, hogy azért van köztünk ellentmondás, mert ön fölhagyott a szakmájával: elhagyta az esztergagépet és újságíró lett. Szerintem a kettőnk közötti különbség más előjelű. Ha valaki újat akar, van elképzelése, mon­danivalója, annak szakmát kell váltani. De, aki a gép mellett érzi jól magát, an­nak ott kell maradnia, mert csak ott tud teljes életet élni. Így azt tudom mondani: nem vagyok biztos abban, hogy jó művezető lettem volna. És ha ebben nem vagyok biztos, akkor mégiscsak a gép mellett a helyem. — Azért vitázom, mert lépten-nyomon találko­zom azzal a nézettel, hogy a kiváló szakmunkások nem akarnak nyűvezetők lenni. És szerintem ennek nemcsak anyagi okai vannak. .. — Aki a szakmáját szereti, az nem cseréli fel a gépét egy íróasztalért. | — Nem ilyen egyszerű. — Igaza van ... Az előbbi­eket folytatva: aki szeret irányítani, szervezni, embe­rekkel bánni, az a vezetés­ben találja meg az örömét. Az örömön van a hangsúly. Mindegy, milyen munkát vég­zek; ha megtalálom az örö­möt, akkor boldog ember va­gyok. Hacsak azért vállal az ember beosztást, mert akkor már van „rendfokozota”, az nagyon rossz. A társadalom számára is, és önmaga szá­mára is. — Egy véleményen va­gyunk. — Akkor talán megérti, miért vártam meg, hogy megkapjam a 25 éves jubile­umi jelvényt. — Csak azért próbál­tam vitatkozni, mert az a véleményem, hogy ma­napság a munkások közt sok a passzív, visszahú­zódó, és egyre inkább eluralkodik az anyagias szemlélet. Mindezeket ak­kor is mondom, ha érzé­kelem: ma pezsgőbb az élet, hogy a szocialista de­mokrácia szélesedése az embereket megmozgatja. De még mindig azt érzem, hogy a felkészültebb munkások sem vállalnak szívesen közszereplést. — Szerepelni én sem sze­retek. A véleményemet min­dig elmondom. A passzivi­tás csak ott érzékelhető, ahol nem kíváncsiak igazán a munkások véleményére. Szerencsére ma ezt már egy­re kevesebb helyen tehetik meg. — Természetesen tu­dom, hogy Rizsányi Im­re 1968-ban párttag lett, 1970 óta a megyei pártbi­zottság tagja, 1966-ban munkásőr... Tehát sem­milyen alapom nincs, hogy számon kérjek bár­mit. Mégis nekünk erről beszélni kell. Nem min­degy, hogy milyen hatás­sal van az emberekre az, aki vállal közszereplést, aki a bőrén érzi, hogy még mindig nem ott tar­tunk, ahol tarthatnánk. — Számomra a legfonto­sabb a közösséghez való tar­tozás. Minden ember közös­ségben él, mert csak ott él­het. De, nemcsak a nyolc óráról van szó. A munka­helyről és az otthoni have­rokról. Ennél több kell az embereknek. így aztán min­dig úgy alakult az életem, hogy volt közösségi megbízá­som gyermekkorom óta. — Ezek szerint munká­jában van egy állandóság, ami ide köti a gép mel­lé, társadalmi tevékeny­ségben pedig a mozgal­masságot találja meg. — Az előbb azt mondtam, hogy engem tökéletesen ki­elégít a gépek megismerése, és a gépek feletti uralom. Ugyanakkor szükségem van olyan több irányú elfoglalt­ságra, olyan közösségekre is, ahol jól érzem magam. Vol­tam KISZ-titkár, abban is megvolt a varázs, ami oda­kötött. Ha előbbre megyek: úttörőkoromban rajvezető voltam. Kellemes emlékeim vannak. Szocialista brigád­tag vagyok. Vagy vegyük a munkásőrséget, az is egyfaj­ta közösség, másfajta közös­ség, de az enyém. A megyei pártbizottság tagja vagyok már 1970 óta. A tizenöt év alatt számtalan barátra tet­tem szert. Természetesen ezen felül azt is ki kell mon­danom — amit valószínű nem tudok megfogalmazni —: óriási dolognak tartom, hogy ott lehetek abban a testületben, kíváncsiak a vé­leményemre és lehetőségem is van elmondani, hogy mi foglalkoztatja a munkásokat. Tehát nemcsak résztvevő va­gyok — én azt hiszem —, hanem tevékeny résztvevő. A kettő között óriási a kü­lönbség. — Erről akartam kér­dezni: a részvételről. Az előbb arról beszéltünk, hogy szerintem a munká­sok passzívak, ön szerint pedig ahol kíváncsiak a véleményükre, ott igenis részt vesznek a közélet­ben. Nagyon fontosnak tartom a szakszervezeti bizalmiakat, ők panasz­I kodnak: ha valamit csi­nálnak, akkor a munká­sok cserben hagyják őket. — Egyszerűen ezt nem hi­szem el. Ha az a bizalmi a kollektíva véleményét kép­viseli, akkor ott nem hagy cserben senki senkit. Több­nyire, akik panaszkodnak, nem a kollektívát képviselik, hanem megpróbálnak meg­felelni. Megfelelni a gazdasá­gi vezetőnek és a kollégák­nak. Érre lehetőség van. Mert ha a kettő egy, akkor a bizalmi könnyű helyzetben van. De ha a mun­kások másképp látják, mint a gazdasági vezető, ak­kor nem lehet csak egy ér­deknek megfelelni. — Csak a kollektívát képviselheti? Ezt azért kérdem, mert van amikor a közösség nem ismeri fel a saját érdekét. — Ez is előfordul. Akkor azonban meg kell győzni az embereket. A bizalminak is, és a gazdasági vezetőnek is. És ha igazuk van, akkor meg tudják őket győzni. — Ha mégis szembe­száll a főnökkel? — A választóit, vagyis a szakszervezeti tagokat kép­viseli, akkor miért kellene megvédeni, hiszen nincs ma olyan buta gazdasági veze­tő, aki a kollektíva ellen szándékosan vétene. — Akkor miért van annyi munkás, aki azt mondja egy-két közéleti szereplés után, hogy nem csinálja, vagyis miért sér­tődnek meg? — Arról elfeledkeznek az emberek, hogy a bizalmat so­ha nem szabad elveszíteni. Először önmagában kell bíz­nia mindenkinek. Azt elhin­ni, hogy nem hiába cselek­szem. Az az ember képtelen másokat képviselni, aki ön­magát sem becsüli. Ha ez megvan, akkor a kollégák bizalmát kell megtartani, ezt csak akkor lehet, ha az ember becsületes és őszinte. | — A tévedés joga. — Ha valaki téved, azt mindenki megbocsátja. Nincs tévedhetetlen ember. Na­gyon fontos — és erre sokan riem képesek —, hogy a té­vedést el kell ismerni. A hiba ott van — és ez nem­csak a munkásokat jellem­zi —, hogy a tévedés felis­merése utón is ragaszkodnak emberek presztízsokokból a rosszhoz. — Most először veszek észre az arcán indula­I tot... Rizsányi Imre is tud dühös lenni? — Maradjunk csak a mi területünknél: a szerszám­üzemnél. Azt mondtam, hogy a megye egyik legkorszerűbb üzeme. Ennek ellenére ná­lunk is van kapkodás, ami Visszavezethető a szervezet­lenségre. Más hanyagsága nálunk csapódik le, nekünk kelil idegeskednünk, mert az, aki hibázott — nem szer­vezte meg a munkát —, ránk mütogát. Mi meg nem sze­reltjük, ha akkor is ben­nünket tesznek felelőssé, ha mi is csak szenvedő alanyok vagyunk. Természetesen ek­kor dühös vagyok. Sohasem fogom megérteni és elfogad­ni: miért nem értik meg, hogy kapkodásból még nem született semmi jó. Időlege­sen megoldja a dolgokat, de véglegesen soha. — Ezen a ponton van az én gondom is. Fő mun­kaidőben sokszor kapko­dunk, idegesek vagyunk. A kisvállalkozás pedig él és virul. Az emberek minden perce meg van szervezve. — Nem vagyok a kisvál­lalkozás ellen, mert tényleg alkalmas egy üzemben a gyors munka elvégzésére, és a szűk kapacitás feloldásá­ra. Ahöl jól élnek vele, nincs is ellentmondás. Csak az a baj, hogy lépten nyomon azt tapasztalom: a fő munka­időnek nincs becsülete. Pe­dig nem szabad elválasztani a kettőt. Osalk az az üzem fog a következő években to­vább élni és virágozni, ahol a fő munkaidőinek visszaál­lítják a becsületét. Az előb­bieket nemcsak fizikai ál­lományra értem. Hajlamo­sak sokan azt mondani, hogy a munkások csak délután, műszak után hajlandók tisz­tességesen dolgozni. — Ezzel magam sem értek egyet. — Arról feledkeznek el, hogy a műszakiakat és más beosztásban lévő embereket is látunk futkosni mellékál­lás után, hogy munkaidőben készítenek tervrajzokat, hogy a munkahelyről telefo­non intézik el más irányú — jövedelemmel járó — elfog­laltságukat. — Azt mondják erre az emberek; élni kell. — Értem az embereket is. Csak arra hamarosan rá kell jönni ebben az ország­ban mindenkinek, hogy a nyolc órai munkában — nyolc órát kell dolgozni. Azt mondom — lehet, sokan nem értenek velem egyet —, jó szervezéssel, nem kapko­dással. még mindig 15—20 százaléknyi tartalék van a nyolc órában. Ezt az energiát kell felszabadítani és termé­szetesen az érte járó bért kifizetni. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az em­berek végül is azért jönnek be á gyáriba, hogy dolgozza­nak. — Ilyen egyszerű len­ne? — Kimondani könnyű. Egyszer azonban határozot­tan lépni kell, mert ha le­maradunk, behozhatatlan hátrányba kerülhetünk. — Köszönöm a beszél­getést és gratulálok a Munkaérdemrend ezüst fokozatához, amit a kö­zelmúltban vehetett át ki­váló munkája elismerésé­ül. HAZAFI JÓZSEF Hosszú forró nyár volt Ma­gyarországon 1935-ben. Az építőmunkások a Horthy- korszak legnagyobb sztrájk­ját tartották, szembehelyez­kedve Gömbös Gyula mi­niszterelnök és csoportja ál­tal elképzelt totális fasiz­mussal. Az építőmunkások kezdték a sztrájkot, de ha­marosan csatlakoztak hozzá­juk más szakmák munkásai is. A sztrájk politikai jelle­gű volt, a munkásság meg­akadályozta harcos megmoz­dulásával, hogy a Gömbös­féle, demagóg jellegű 95 pon­tos programot megvalósítsák. Mindenekelőtt megvédte szakszervezeteit. A megye lapja, a Tolna­megyei Újság sem hallgatha­tott a sztrájkról, annál is in­kább nem tehette, mert a megyében Tolnán, Bátaszé- ken, Szekszárdon, Bonyhá- don, Pakson, Hőgyészen, Di- ósberényben, Dombóvárott meglehetősen sok építőipari munkás élt. Miként foglalko­zott a lap ezzel az egész or­szágot megrázó eseménnyel? Vezércikket szentelt a té­mának, amely 1935. augusz­tus 7-én jelent meg. A vezér­cikk első bekezdésében állást foglal a sztrájk ellen, még­pedig a század elejéről hoz­za az „indoklást”. „Ennek a századnak az ele­jén, amikor a millenáris ki­állítást követő gazdasági vál­ság és építőipari pangás után újból megindult a munka, váratlanul bérharc ütötte fel a fejét. Ez a mozgalom egy­szerre halomra döntött min­den számítást és a vállalko­zók, akik teljes vagyonuk le­kötése mellett voltak kényte­lenek kötelezettségeiknek eleget tenni, mindenüket el­vesztették, mire építkezései­ket a felemelt bérek mellett be tudták fejezni. Sok ré­gi tisztes munkaadó-exisz- tencia ment akkor tönkre, sok vagyon lett semmivé, de a tömegek életstandardján ez a sztrájk vajmi keveset segí­tett, mert maga után vonta minden vonalon a drágasá­got.” Eléggé egyértelmű állás­foglalás. A lap nem mást idézett, mint a hírhedt „vas- bér-törvényt”, amely szerint teljesen felesleges a munká­soknak gazdasági harcot vív­ni a tőkések ellen, hiszen a harc során elért többletjöve­delmet elviszi a termékek árának emelése. A Tanácsköztársaság után a tőkés diktatúra, a munkás­mozgalom nem tette lehetővé a szervezett osztályharcot, nem tette lehetővé az ered­ményes sztrájkot. A lap ter­mészetesen mást hoz fel in­dokul: „A háború után nem sok ilyen mozgalmat jegyzett fel a magyar krónika, mert a le­szegényedett, lesorvadt gaz­dasági élet évtizedes tétlen­ségre kényszerítette a nem­zet oly értékes termelőit, az építőipari munkásosztályt, amelyhez közel negyven szakma tartozik. Olyanok let­tek a viszonyok, hogy szin­te el is felejtettük, hogy a bér nagyságán is lehetne al­kudozni, vagy ami még több, azt mondaná, hogy ennyiért nem dolgozunk.” A sztrájk Budapesten rob­bant ki. Erről a vezércikk is megemlékezik, megírta, hogy a hídépítők keveselték bérü­ket és nem tartották elégsé­gesnek azt a béremelést sem, amit a vállalkozók megaján­lottak. A sztráj kólókhoz más szakmák is csatlakoztak. „A munkások követelésü­ket az általános drágulással indokolták. (A lap a politikai követelésekről hallgat — a szerk. megj.) A munkaadók viszont arra hivatkoznak, hogy ők még az alacsonyabb anyagárak és a munkabérek mellett vállalták az építkezé­seket, tehát azok befejezése előtt béremelésbe nem me­hetnek bele, mert ráfizetnek a munkára” — írta a lap. Ezt követően logikusan kö­vetkezik az állásfoglalás, me­lyet nehéz kialakítani — leg­alábbis a cikk írója szerint. Ha hinni lehetne a szerző­nek, akkor a Tolnamegyei Újság mindig a gyengébbik oldalán állt. „Ez alkalommal azonban nehéz lenne hamarjában el­dönteni, hogy tulajdonkép­pen, hol az igazság. Mert a sztrájk már nemcsak az egy­szerű békeharcot, a nagyobb darab kenyér kérdését jelen­ti, hanem hatalmi kérdést is vet fel” — természetesen jól tudta a cikk szerzője, hogy az 1935. évi sztrájk, ha még oly nagy tömegeket mozgat is meg, és kitartóan harcol­nak a munkások, nem jelenti az új, a második magyar ta­nácsköztársaságot. Üdvözölte a Tolnamegyei Üjság, hogy a kormány bele­avatkozott a küzdelembe. Ezt azért is tette, mert úgy­mond teljesen indokolatlanul megjelent a szociáldemokra­ta párt is a küzdőtéren. Az állam közbeavatkozásától azt várja, hogy a munkásak kap­ják meg azt, amit a tőkés még megadhat, a munkások pedig lássák be, hogy a sztrájkkal elveszett munka­bért nem lehet pótolni az esetleg kivívandó magasabb bérrel. A cikk igazi monda­nivalója azonban csak ezt kö­vetően jön: „Azonfelül pedig azt a ta­nulságot is levonhatjuk a történtekből, hogy amosta- n i szakszervezeti rendszer­nek meg kell szűnnie, mint ahogy munkából élő államban nem lehetnek osz- tályharook, hanem a foglal­kozási ágak kebelén belül a .munkásnak és munkaadónak harmonikuslan együtt kell működnie vetélkedés nélkül a közös érdek szolgálatában." íme, kibújt a szög a zsák­ból: a munkásosztály osztály- szervezetét, a szákszervezete­ket meg kell szüntetni, har­monikus együttműködést kell kialakítani a tőkéssel, félre kell tenni az osztályharcot. Ez a vezércikk igazi gondola­ta, s ennek alapján kiderül, nem is volt olyan nehéz a cikkíró állásfoglalása. Szán­déka egyértelmű. Hogyan értette a cikk szer­zője, és maga Gömbös Gyu­la is az osztályok együttmű­ködését? Erre a kérdésre ta­lán egyértelmű feleletet ka­punk, ha a már idézett 1935. augusztus 7-i szám második oldalát fellapozva, elolvassuk a „Kézre került a tamási kommunista mozgalmak irá­nyítója” című cikket. Arról számol be, hogy el­fogták Both Lajost, a tamá­si hitelbank volt főkönyvelő­jét, aki a Tanácsköztársaság hive volt, és következetesen végrehajtotta a proletárhata- lam rendelkezéseit. S ami­kor 1919. május 31-én Tamá­siban kirobbant az ellenfor­radalmi lázadás, Both Lajos segítséget kért Dombóvárról és Szekszárdról a rend hely­reállítására. A cikkből azt is megtudjuk, hogy Both Lajos a proletáríhatalom veresége után külföldre távozott. „A szekszárdi királyi ügyészség még 1920. évben köröző levelet adott ki ellene. Ez a köröző levél mindmáig érvényben maradt (15 éven keresztül érvényben volt egy elfogató parancs!), és ennek alapján a győri rendőrség le­tartóztatta Bothot, aki idő­közben visszamerészkedett Magyarországra. Kézrekerü- léséről telefonon értesítették a szekszárdi kir. ügyészsé­get, amely nyomban intézke­dett, hogy szállítsák a szek­szárdi törvényszék fogházá­ba.” Both Lajost elítélték. Ki hihetett „az osztály­együttműködés” demagógiá­nak akkor, amikor azért állí­tották bíróság elé a medinai embereket, mert Kanadából — kivándorolt hozzátartozó­iktól — újságot kaptak, és azokat nemcsak maguk olvas­ták el, hanem odaadták is­merőseiknek is? Kommunis­ta agitációnak minősítették az esetet. 1935 elején mondott ki ítéletet a törvényszék. Par- ragh Sándort 5 hónapi, Bátai Józsefet 3 hónapi, Tóth La­jost 14 napi börtönre ítélték. K. Balog János

Next

/
Oldalképek
Tartalom