Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
U KÉPÚJSÁG 1985. május 11. Csendes jubileum Életünk egy-egy fontos állomásához érkezve szívesen ülünk le egykori és jelenlegi munkatársainkkal emlékezni. Ilyenkor mindig hátranézünk, hogy felidézhessük a megtett út képeit, aztán a jelent, majd a jövő lehetőségeit vesszük sorra. A múlt- batekintés így mindig egyfajta tisztelgés, tiszteletadás is az előttünk jártaknak. Ezek a gondolatok jutottak eszembe a megyeszékhely gyermekkönyvtárában, ahol a 35. születésnapját ünneplő szekszárdi körzeti és megyei könyvtár egykori dolgozóit hívták meg egy kis ünnepségre, a csendes jubileumra. A szíves szó, a virág, a „na várj csak, mindjárt megmondom, ki vagy!” után kézről kézre járó fényképek, kérdések, sztorik, emlékek, a könyvtárszervezés lelkes időszaka elevenedett meg. Pillantsunk most be Elekes Endnéné igazgatóhelyettes szíves segítségével — amit köszönünk — ez utóbbiba! * A felszabadulást megelőző években megyénk könyvtárügyére ugyanaz volt a jellemző, mint az országéra: szétaprózódott könyvtári „rendszer’!, ahol a közművelődési könyvtárak különösen fejletlenek. 1938-ban 65 könyvtár — didaktikusán válogatott, elavult állománynyal — állt a szűk körű olvasóközönség rendelkezésére. Szekszárdon a meghatározott díjért kölcsönző magán- könyvtárak mellett a múzeumnak és a levéltárnak, a megyeszékhelyen kívül pedig az iskoláknak, az egyházi és világi egyesületeknek!, az ipartestületeknek, a kaszinóknak, az üzemi szakszervezeteknek és néhány községnek volt bibliotékája. A kedvezőtlen helyzetet a II. világáború pusztításai még súlyosbították, ezért vált szükségessel de egyben lehetségessé is, hogy a felszabadulás után az iskolai, a falusi könyvtárakat újjászervezzék, illetve létrehozzák. Ezek fejlesztése, az irodalom eljuttatása a tömegekhez nemzeti feladatként fogalmazódott meg. Népkönyvtárak alapítása, a vármegyei Szabadművelődési Felügyelőség Szakkönyvtárának létrehozása, vármegyei közkönyvtár létesítés^, kultúrautó szolgáltatásainak tervezése, vándorkönyvtárak telepítése jelenti a Tolna megyei koncepciót 1945 decemberében, de a fejlesztés a szűkös anyagi lehetőségek miatt nagyon lassan haladt a községekben. 1947-ben a megye 107 településéről 65- ben nem működött könyvtár, ezért vándorládákat igényeltek, amelyekből 1948-ban 12 jutott el megyénkbe 50—50 kötettel. Így a legeldugottabb falvakban is volt könyv. Egy jó kezdeményezés — a köl- csönkönyvtárrali, vetítőgéppel, muzeális kiállítási anyaggal... felszerelt kultúrautó — gyorsította volna az olvasók kiszolgálását, de ez az adakozás „vérszegény” volta miatt csak később valósulhatott meg. * A Dunántúli Napló 1950. januári száma jelentős dologról tudósít: * A körzeti könyvtárat Szekszárdon, a Kisgazdapárt helyiségében állítják fel. A körzeti könyvtár 8—10 000 könyvet foglal magába és állandóan, havonként cseréli a községi alap- könyvtárak 150—200 könyvét. Huszonöt helyen nyílik alap- könyvtár, egy időben a körzeti könyvtárral. Mind a huszonöt helyen és a körzeti könyvtárban is tanfolyamot végzett könyvtárosok irányítják a munkát.”. A tudósításban leírtak 1950. április 4-én valósággá váltak. A körzeti könyvtár szervezési munkájának eredményeképpen 1950. végére már 93 letéti könyvtárral számolt, és könyvelosztó funkciója mellett az olvasómozgalmi munkát — felolvasások, ankétok, kiállítások, könyvismertetések, olvasóköri programok —, valamint a továbbképzéseket is szervezte. A közművelődés ezen intézményeinek fejlődésében alapvető fordulat következett be a Minisztertanács 2042/13/ 1952. számú határozatának kiadásával, amelynek a maradandó eredménye, hogy az ország közigazgatási rendszerének alapulvételével létrehozta a megyei és járási könyvtárakat, megindította a megyei, illetve járási könyvtári hálózatok kialakítását. 1952. augusztus 20-án jött létre a Tolna megyei Könyvtár a Szekszárdi Körzeti Könyvtárból. Természetesen nem indult, mert nem is indulhatott kedvező feltételekkel. A rossz indulás után azonban bővültek a lehetőségek, mennyiségben és minőségben is változott a könyv- állomány. A „létezéstől” számított három éven belül fokozatosan igyekeztek pótolni a hiányokat, változtattak a szakirodalom összetételén, küszködtek az 1954-ben kialakított gyermekrészleg rosszul kötött könyveivel és kialakították — 1955-ben — az olvasótermi állományt. A feldolgozó csoport — 1954- ben alakult — tervet dolgozott ki minden évben a gyarapításhoz, az 1958-ban megalakult Szerzeményezési Bizottság pedig — az olvasók bevonásával — a tanácsadó szerepét töltötte be. A „hőskor” könyvtárosainak reggel 8-tól este 7-ig tartó munkája eredményeként 1956-ra már négy betűrendes szak- katalógus — szolgálati, kölcsönzői, a táj anyagról és olvasótermi — készült el. Az olvasók kiszolgálását egyre magasabb szinten próbálták megoldani, kívánságfüzetet vezettek, 1956-tól előjegyzést vettek fel a keresett könyvekre. A könyvek népszerűsítésére minden eszközt megragadtak: felszabadulási verseny, József Attila olvasómozgalom, Szabad Föld: Téli esték sorozat, könyvismertetés, előadások, kiállítások, később író-olvasó találkozók. A helyi szolgáltatásokat is — fiókkönyvtárakkal — kiegészítették. A munka eredménye: 1955-ben kiváló lett az intézmény. A megyei könyvtár hálózati, módszertani munkájában is hosszú időre volt szükség, hogy a népkönyvtárak tevékenységét megszilárdítsák. Ebben nagy szerepet vállaltak a járási alközpontok is. A szakmai munka megerősödését az MSZMP 1958-ban kiadott Művelődés- politikai irányelvei segítették a leghatásosabban. Ettől kezdve beszélhetünk fellendülésről, folyamatos állományfejlesztésről, a forgalom növeléséről, a nemzetiségi lakosság könyvvel való ellátásáról. A felfelé ívelő szakasz kezdetén kerültek tanácsi kézbe a népkönyvtárak (154) és ez nemcsak azért volt jelentős, mert javultak a működési feltételek, hanem azért, mert a költség- vetési keretek is növekedtek. Ekkor indultak útjára az első művelődési autók is, hogy a „fehér foltokat” ellássák olvasnivalóval. A hálózat szakmai gondozása ezután is jelentős feladatot adott a megyei könyvtár dolgozóinak, hiszen meg kellett tanítani a községi könyvtárosokat az önálló feladatok végzésére. * Szekszárd város vezetői 1958-ban döntöttek úgy, hogy a megyei könyvtár rég kinőtt épületének tervezett bővítése helyett a megyeszékhelyen egy új könyvtárat építtetnek. Az építés és a kivitelezés úttörő feladatot jelentett tervezőnek és kivitelezőnek egyaránt, hiszen ez volt az első könyvtári célra tervezett épület az országban. Ennek a tapasztalatlanságnak a hátrányait szenvedte és szenvedi ma is az intézmény. Kicsi volt a gyermekkönyvtár — 38 négyzetméteres (ez a gond szerencsére 1983-ban az új helyen megoldódott) —, csak 16 férőhelyes az olvasó, kevés könyv fért el és fér el máig a válogató övezetben, az állományt három raktárszintről kellett és kell kiegészíteni, de a legnagyobb gondot az okozta, illetve okozza, hogy késik a bővítése. Mindezen hiányosságok mellett i,a munka azért készül”. Ezt igazolja többek között, hogy megkétszereződött az olvasók száma (jelenleg 8500-an látogatják az intézményt), gyarapodott az állomány, erősödött a feldolgozó munka, szélesedett a dokumentumok köre, tapasztalható a helyismereti gyűjtemény intenzív fejlesztése, jó az idegen nyelvű és a magyar kézikönyállomány, a zenei ízlésfejlesztésben nagy szerepe van a zeneműtárnak, a harmincezer kötetes gyermekkönyvtár pedig vonzó az ifjú olvasók számára. A könyvtár dolgozói megkülönböztetett gondot fordítanak a nemzetiségi lakosok anyanyelvi kulturális ellátására, évi 50 ezer forintért vásárolnak német nyelvű könyveket, s juttatják el a nemzetiségi települések községi könyvtáraiba, iskoláiba, óvodáiba. ♦ Ez, és még sok minden szóba került azon a csendes jubileumon, ahol a könyvtártörténettel kapcsolatos emlékek az életünkben, társadalmunkban végbement változásokat is megrajzolták. Ékes László Fotó: Kapfinger András kis tető alatt gubbasztva ketten vártuk az autóbuszt. Partnerem maga volt a megtestesült szeren- H csétlenség. Fogalmam sincs miért, de világ életem- - • ben ilyennek képzeltem a szerencsétlen flótásokat. Körülbelül negyvenéves lehetett, földig érő, kopott télikabátot, idomtalan, ellenzés bőrsapkát és tarka sálat viselt. Jobb zsebét két hatalmas alma duzzasztotta ki, s ettől alakja még formátlanabb lett. — Senki sem ért meg ezen a világon! — sóhajtotta az ismeretlen, miután elhatározta, hogy együttlétünk öt perce elegendő ahhoz, hogy ismerősökként kezeljük egymást. — Csak a szülőanyád! Érdeklődéssel vizsgálhattam. Megtörölt kabátujjába^ egy almát, beleharapott és csámcsogva mesélni kezdett: — Fel nem foghatom, honnan van édesanyámnak ilyen nagy vigasztaló ereje. Idestova negyvenöt éves vagyok, van feleségem, vannak gyermekeim, de az édesanyám az egyetlen ember, aki meg tud érteni és vigasztalni. Ha ránézel, látod, hogy semmi asszonyka, csupa csont és bőr, mégis meg tud vigasztalni. Én erős ember vagyok, barátom, ha meglátnád csupaszon a karjaimat, azt hinnéd, hogy díjbirkózó áll előtted, olyan izmaim vannak, kedves édesanyám viszont gyengécske. Havi fizetésem százötven, az ö nyugdíja csak húszonegynéhány leva, és mégis meg tud vigasztalni. Néha nagyon elhagyja magát az ember, nem értenek meg a többiek. Ilyenkor szomorú leszek. .. Elmegyek hozzá, és mondom neki: így és úgy, mama, ez és az. ö gyöngéden rámnéz, megcirógat, én pedig, a százhúsz kilós medve, azonnal összehúzom magam, összetöpörödöm, megkönnyebbülök, és ugyanaz a félénk gyermek leszek, mint negyven évvel ezelőtt... Sajnos az emberek egészen mások. Most is csak beszélek, de maga vagy megért, vagy sem. — Értem én — bólintottam >—, mindent értek. — Érted a frászt! — dobta el mérgesen a maradék almát az ismeretlen. — Most is azt gondolod, honnan a fenéből került elő ez az ürge, aki marhaságokkal tömi tele a fejedet. Olyan hangon beszélt, hogy nem volt értelme ellenkezni. — Senki sem érthet meg téged, csak a szülőanyád! — csóválta a fejét. — Elmesélek neked egy sztorit. A múlt ősszel a botevgrádi úton mentem a Trabimmal, és valahol Potom előtt egy nő lestoppolt. Fékezek, kinyitom neki az ajtót, és felajánlom a mellettem lévő ülést, ö beszáll, és elkezd mesélni: hol járt. mit csinált, mit vásárolt, és más efféle női ostobaságot. Lukovit környékén „végzett" magával, és utánam érdeklődött: hogy hívnak, mi a foglalkozásom, mennyit tudok havonta összeszedni... Egy idő után megéhezett, és megkérdezte, hol ehetne valamit. Találtunk is egy falatozóit, haraptunk valamit, ittunk egyet, pihentünk kicsinyég, és folytattuk utunkat. Ekkor vidáman így szól: „Mit gondolsz, édes, mit mondanának rólunk, ha ne adj isten karamboloznánk?" Hű de jót röhögtem. .. „El tudom képzelni, édes, mit gondolnának...” L-L.-Jl Csak a szülöanyád Akár hiszed, akár nem, mit tesz isten, húsz kilométer után karamboloztunk. Kijött a szerv, felvették a jegyzőkönyvet, a dolgnak híre ment, a feleségem botrányt rendezett, és mindenki meg van győződve, hogy dolgom volt azzal a... Egy szavadat sem hiszik el... csak a szülőanyád. Autóbusz sehol. — Egyszer megint mentem valahová a Trabimmal — folytatta rövid szünet után az ismeretlen. — Kedvem is virágos volt. Két barátommal jöttünk hazafelé egy falusi búcsúból. Tehát megyünk-mendegélünk, de hirtelen vagy egy tucat baromfi ugrik elém. Félrerántottam a kormányt, de mégis elütöttem egyet. Beismerem, én voltam. De minek engedték ki őket az úttestre? így szól az egyik barátom: „Gyerünk már, a keservit ennek a tyúknak!” Láttam, hogy az állat még él, csak elkábult, és eltörött az egyik lába. Haboztam, hogy mitévő legyek, de mivel jó a szívem, betettem a kocsiba. Ügy gondoltam, begipszelem a lábacskáját, és az állatot visszaadom a gazdájának. Mialatt a gipszet kerestük, a tyúk már a halálán volt. Másik barátom megsajnálta, és megölte. Egy árva falatot sem ettem belőle, mégis... Odacsődültek az emberek, felírták a kocsi rendszámát, aztán menj oda hozzájuk, és mondd el nekik, mi történt. Mesélj amennyit akarsz, senki sem hisz neked... Csak a szülőanyád. A busz még mindig nem jön. Állandóan a barátaim miatt bűnhődök — folytatta rövid szünet után az ismeretlen. — Ez a „tyúkdolog” még csak hagyján, de amit Babuneca tett velem! Barátom, Ico Babuneca megismerkedett a Fekete-tengernél egy lengyel lánnyal. Azt hazudta, hogy nőtlen, és két hetet töltött vele. Utána jön hozzám: így és úgy, mondja, bomba jó nő volt, apukám, oltárira belém esett, és írni akar. Légy oly bátyám, és hozd el nekem a leveleket, ugyanis a te címedet adtam meg neki. Gondolatban tiltakoztam, hisz én is éppen olyan nős vagyok, mint ő, és az asszony megsejthet valamit. Ne ess kétségbe, mondja, ki gondolna arra, hogy elmennél egy lengyel csajjal. Megrágtam a dolgot: valóban nem nagy az eset, néhány levél, jól van, nem nagy dolog. Két hét múlva elkezdtek érkezni a levelek. Azt a gyakorlatot vezettem be, hogy a levél átvétele után usgyi, futok Babunecához, és átadom neki. Csak nekem van kulcsom a postaládához, hétpecsétes titok, gondoltam. Igen ám, de megint minden ellenem fordult. A feleségem két levelet egyenesen a postástól vett át, és felbontotta őket.. . Hogy mekkora botrányt rendezett... Fogta a gyerekeket, és elment velük a szüleihez. Megpróbáltam felvilágosítani a dolog állása felől — de meg sem akart hallgatni. Rátámadtam, hogy az idegen levelek elolvasásával megsértette a házirendet — arcba köpött. Hívom Babunecát, hogy tisztázza a dolgot, de vonakodott. Nem akarok beleavatkozni, mondja. Beszéltem neki a betyárbecsületről, hogy a levelek egyikünknek sem szóltak, hanem egy harmadik személynek. Bizonyítékképpen olvassák csak el őket. Hadd lássuk, hogy az én nevem nem is szerepel bennük. Megvizsgálták a leveleket, és mit gondolsz barátom, mi derült ki? A lengyel csaj sehol sem használt neveket, és minden második sorban azt írta, hogy „kedves nyulacska”. Jól van barátaim, alaposan nézzetek meg engem, miféle nyulacska vagyok én? Te, mondják, ne ravaszkodj, ezt csak megtévesztésül használta... Győzd meg ilyen helyzetben az embereket arról, hogy igazad van! Senki sem fog hinni neked... — Csak a szülőanyád! — fejeztem be a mondatot. Megjijtt az autóbusz. Az ismeretlen az ajtó felé rohant, de félúton megállt, és felém fordult: — Miért nem jön már? Gyerünk, szálljon fel, még van mesélnivalóm! — Köszönöm — válaszoltam. — Inkább megvárom a következőt. Az autóbusz elindult, ö habozott egy ideig, majd fürgén leugrott a lépcsőről. — Akkor még én is maradok! Fordította: Adamecz Kálmán
