Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4. NÉPÚJSÁG 11 A sanzon királynője Száz éve született Medgyaszay Vilma Ady Endre dalt írt neki, Babits Mihály, Juhász Gyula verset írt róla, Kosztolányi, Nagy Endre, Szép Ernő elragadtatott szavakkal méltatta tündér! lényét, tehetségét. Medgyaszay Vilma a dal, a sanzon koronázatlan királynője volt. Száz éve, 1885. május 3-án született. Apja dr. Stand Kálmán főorvos, anyja Medgyaszay Ilka énekesnő. „Édesanyám nem hitt benne, hogy elegendő énekhangom lesz, ezért íratott prózai színiiskolába — nyilatkozta egy interjúban. — S már fiatalon szerződtetett Krecsányi Ignác, az egyik legkiválóbb vidéki színűi,gazgató.” Krecsányi sikereit sokoldalú, válogatott műsorával (Csehovot, Gorkijt, Shakes- peare-t, Ibsent játszott) és kitűnő társulatával érte el.* Nyáron Budán szerepeltek, itt adták elő például Gorkij Éjjeli menedékhelyét, amelyben Medgyaszay Vilma Nász- tya szerepét alakította. Ebben az előadásban látta meg Beöthy László, a Király Színház igazgatója, s azonnal felfigyelt az ifjú szubrettre. Szerződtette, s rábízta egy új magyar daljáték, a János vitéz egyik főszerepét, Ilus- kát. (A címszerepet Fedák Sári alakította.) A premier 1904. november 18-án volt, s a darab hatalmas sikert aratott. Medgyaszay Vilma ezután számos operettben lépett a közönség elé, de mint nyilatkozta: „később meguntam az ostoba librettók hosz- szú sorát, s szerződésszegéssel átmentem a Modern Színházba, az első irodalmi kabaréba, ahol magyar írók verseit énekelhettem.” Megtalálta a műfaját, s a dal, a sanzon is megtalálta benne ideális előadóművészét. Babits, Kosztolányi, Gábor Andor, Szép Ernő, Ernőd Tamás, Heltai Jenő megzenésített verseit tolmácsolta feledhetetlenül. (A színházak gyakori vendége volt Ady Endre is. Egyik alkalommal „megfenyegette” Medgyaszay Vilmát: „Várjon csak, Mimi, írok én magának egy pikáns dalt!” Másnap eltűnt Budapestről, s napokkal később levél érkezett Párizsból a művésznői címére. A feladó Ady Endre volt, s a borítékban az a bizonyos „pikáns dal”, a Zozo levele.) Medgyaszay Vilma háromszor volt színigazgató. Nagy Endrétől 1913-ban átvette a Modern Színpadot; aztán az első világháború vége felé ő alapította és építtette fel az Eskü téren a róla elnevezett kis színházat, s végül harmadszor a felszabadulás után 1945 áprilisában a Jókai téren — a mai Bábszínház helyén — megnyílt a Medgyaszay Színpad az ő igazgatásával. Ebben Kodály Zoltán segítette, aki akkoriban a Művészeti Tanács elnöke volt, s méltányosnak tartotta, hogy Medgyaszay Vilmának — korábbi érdemeire való tekintettel — színháza legyen Budapesten. Ugyanis Medgyaszay volt az, aki az elsők között népszerűsítette Bartók és Kodály dalait. Erről így nyilatkozott: „Hogy Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait megismerhettem, azt Nádasdy Kálmánnak köszönhetem, ö figyelmeztetett arra, hogy ezeket kötelességem elénekelni. Elhozta, válasszak hár- mat-négyet közülük. Én valamennyit megtanultam. Azt is amit férfihangra írtak. Egy évig minden munkát félretettem, nem vállaltam szereplést és vasszorgalommal tanultam.” Medgyaiszay Vilma a fel- szabadulás után évekig a Vidám Színpad tagja volt, szocialista államunk megbecsülte művészi tevékenységét: Kossuth-díjjal és Kiváló Művész címmel jutalmazta tevékenységét, életművét. 1972-ben halt meg. Kárpáti György Egybeesés és emlékezés A hetvenéves Quinn Hetvenéves Zorba, Zampano, Quasimodo és sok más emlékezetes film főszerepének alakítója, a világsztár színész Anthony Quinn. Anthony Rudolph Quinn 1915. április 21-én látta meg a napvilágot a mexikói Chi- huahuában. Anyja indián származású mexikói, apja ír volt, aki hamarosan Pancho Villa forradalmárai között harcolt. Az anya a kisfiúval az USA-ba menekült, s miután a parasztvezért meggyilkolták, az apa is követte őket. Először kellékes volt Hollywoodban, majd operatőrként dolgozott. A kisfiú mindössze kilencéves volt, amikor elveszítette az édesapját. Anthony építész szeretett volna lenni, de anyagi helyzete nem engedte meg, hogy tanuljon. Volt gyümölcsszüretelő munkás, taxisofőr, profi bokszoló, táncos és pa- rodista. Végül a színpadnál kötöt ki, kis szerepeket játszott. 1936-ban John Barrymore vitte vissza a jó külsejű fiatalembert a filmvárosba. Tanult, és ott is kis szerepeket kapott. A megvetett kisebbség tagjaként gyakran érezte, hogy — ahogy könyvében később megírta — „slampos, piszkos, hamis, csaló, marihuánát szívó mexikói”-ként kezelik. 1938-ban feleségül vette a befolyásos producer, Cecil B. de Mille mostohalányát. KarAnthony Quinn rierje ennek ellenére nehezen bontakozott ki. 1947-ben, a Broadwayn A vágy villamosa egyik szerepében aratta első igazi sikerét, öt évvel később Oscar-díjjal tüntették ki, mint a legjobb mellékszereplőt, Elia Kazan Viva Zapatájában. Ez volt az első sikert hozó „Z” az életében. A ma világsztár Anthony Quinn azóta mintegy másfél száz szerepet tud maga mögött. Volt szerelmes hős, kalandor, gyilkos, kalóz, mutatványos, komikus, vadnyugati hős és szabadságharcos. És a másfél száz szerep között volt két felejthetetlen alakítása, a másik két „Z”-betűs. Fellini Országúton-jának Zampa- nója, és Zorba, a görög. Milyen ellentétes két figura. A hallgatag, elvadult Zampano és a csupaszív, temperamentumos, kedves Zorba. Erről mondta: „Ilyen szerepet, amelyben ki lehet játszani a legbensőbb énünket, legfeljebb egyszer kap életében a színész. Zorba egy darab volt belőlem, egy férfi, aki ismeri az életet, mégis gyermek maradt.” Quinn nős, nyolc gyermek apja, hobbija a festés és a sakk. Szeret írni, 1973-ban publikálta Harc az angyallal című életrajzkötetét. Elnevezték az ezerarcú embernek. Egy volt közülük Quasimodo, A Notre Dame-i toronyőrben. És a Van Gogh- film Gauguinje — ezért az alakításáért kapta a második Oscar-díjat.-'Tucatszám forgatta az átlagfilmeket, de népszerűsége nem csökkent. Rendezőkkel, filmcsillagokkal ritkán volt afférja. Inkább a magánélete szolgáltatott nagybetűs címeket a pletykalapoknak. Húszévi házasság után elvált Katherine de Milje-től (akitől öt gyermeke született), és feleségül vette az olasz Jolanda Addolarit — röviddel harmadik fiúk születése előtt. Ennyit az emlékezésből. És az egybeesés? Anthony Quinn ez év április 21-én volt 70 éves. Négy nappal később mutatták be a magyar mozik az 1981-ben készült Túl nagy rizikó című filmet, amelynek ő az egyik főszereplője. (erdős) Székely Bertalan - és történelmi tudatunk Hiábavaló münden jubileumi megemlékezés, ha nem ismerjük és nem szeretjük azt, akit ünnepelünk. így van ez Székely Bertalannal, s született bár százötven esztendeje, meghalt háromnegyed százada, s kezdődhetnek a róla írt könyvek „a mngyiar festészet egyik legnagyobb egyénisége” jellemzéssel, mégsem becsüljük úgy, mint az utókora tiszte lenne. Mondhatnánk: tisztessége. Hacsak a nevében most alakult szadai Baráti Körben nem reménykedhetünk, hogy az évforduló után sem feledkezünk meg hathatósan gondozni emlékét. Ez bizonyosan nem Szudán (ahol utolsó éveit töltötte, s eltemették) múlik, hiszen a hajdani műteremből lett múzeum közművelődési táboraiból s a szervező- bizottság mostani pályázataiból legalább a lelkiismeret szavát halljuk. Közvéleményünk a magyar történelmi festészetét Wagner Sándorral, Than Mórral, Madarász Viktorral, Gyárfás Jenővel. Székely Bertalannál együtt kimosta agyából, s ezen a szomorító tényen az sem változtat, hogy a Képző- művészeti Alap kiadója igen szép kiadványokkal igyeszik a hibákért kárpótolni. Lehet, hogy Székely Bertalan szülővárosa, Kolozsvár is szívből élesztené, mint ahogy már 1955-lben, ezen a harminc év előtti évfordulón tudományos tanácskozás is megkísérelte már életműve igazságos értékélését. .De hát nem ezen múlik, értekezéseken és évfordulós fel- lángolásokon. Már csak azért sem, merit lehetséges, hogy az élmarasztalóknak részben igazuk van, egyfelől elismervén Székely Bertalan mesteri tudását, a színek iránti ritka érzékenységét, műveltségét, kitartó akaratát, a művészetek iránti sze- retetét, sokoldalúságát, nevelőkészségét. Másrészt hibáztatva, hogy a történelmi eseményeknek egy-egy drámai lélektani pillanatát festi meg, illusztrál, kommentál tehát, semmint a táj, aliak, rajz, szín, forma elemeinek adna olyan találkozót, melyre éppen csak a festészet képes, minden a'lle- góriás példálódzás nélkül. önarckép Vagyis: adna inkább festészetet, piktúrát, történelmi oknyomozés jelei nélkül. Erre a kétségtelenül találó bírálatra mindjárt Székely Bertalan ma is becsült munkáival válaszolhatunk. Székely Bertalan a vázlataiban — II. Lajos holttestének megtalálása; a Koronázás (1885), A csodaszarvas űzése (1900), Murányi Vénusz (1876—78) és az egyetemesen elismert önarcképében (1860), az impresszionistákkal együtt tartó Táncosnőjében (1875), s még néhány tájiképben igenis eleget tett annak a festészettél szemben szegezett jogos követelménynek, hogy ne illusztráljon és ne allegorizá'ljon. Számomra is patetikus az Egri nők (1867), s a Döbozi Mihály és hitvese (1861). De vajon Székely Bertalan korának történetszemlélete nem volt épp ilyen patetikusan végletes, s nem az „igazság” allegóriájával ruházta fel Mátyás királyt, s nem mitizálta saját hősét, Kossuth Lajost? És nem allego- rizál bizonyos fokig minden történelemszemlélet? Nem Székely Bertalanban és történelmi festészetünkben van a hiba, hanem elsorvadt történelmi tudatunkban. Nem sokat mond a mai köztudat számára Dobozi és felesége önként vállalt halála, se az egri nők helytállása. se Zrínyi kirohanása. Semmit sem jelenthet számunkra Székely Bertalan, vagy Barabás Miklós, Munkácsy és Paál László sem, ha nincs mit kivetítenünk képeikben, ha nincs mit meglássunk bennük, mert sem a történelmünket, sem a természetet nem ismerjük. Székely Bertalan történelemszemlélete kétségtelenül a mai gyermekhez szól inkább, mint ahogy történet- tudományunk is gyermekcipőben járt az ő korában. Mint a nem követett nagy példára, a francia Detocroix- ra hivatkoznak Székely elvetői, pedig a franciák sem azért szeretik Delacroix-t, mert festőién oldotta meg történelmi tablóit, hanem azért, mert tudatukban élnek még a nagy francia forradalom barikádjai, és tudják, érzik, mit jelentett számukra a szabadság. S a spanyolok sem azért érzik magukénak Goyát, mert oly festőién tálalta, amikor Napóleon katonái agyonlövik az ellenszegülő madridi polgárokat. Mindez nem festői- ség kérdése csupán. A mi múltunk keserves kínokkal terhes, de a miénk, és nem mondhatjuk, mi lett volna, ha másképp ala'kul. Így a miénk, ahogy volt, s ennek itörténelmi festészetünk hűséges tanúja. „Minden esetre legjobban gondolom a hazát szolgálni azáltal, hogy véleményemet egyenesen kimondom” — írta Székely Bertalan. Ha nem történelmi szemlélettel közeledünk felé, a barokk pátosza, póza épp oly idegen, mint történelmi festészetünk teatralitása. Múltunkat vagy megtagadjuk, vagy úgy válltoljuk, amilyen volt. Székely Bertalan ragyogó rajzművészete, festői tudása pi'ktúrájában a túlságos kigondoltságnak engedett, s ha vázlatai olyan frissek és mai ízlésünk számára is elfogadhatók, kész festményei logikai merevsége talán éppen a túlságos kigondoltságból ered. Gyermekkoromból őrzöm és csodálom Festészeti bonctanát — 1881-ben jelent meg, s Barcsay művészi anatómiájáig egyetlen tankönyv maradt, de bátran használhatná ma is, aki nem legyint Székely Bertalan neve hallatára, vagy aki tudja, hogy bármely piktúrához elengedhetetlen az alapok ismerete, tudása. Ebből a nagyszerű könyvből is kitetszik, hogy a szenvedélyes, érzékeny és romantikus Székely Bertalan egyben mélyen gondolkodó tudós pedagógus volt. Tudása, lehet megkötötte festői kifejezése szabad közvetlenségét, de a szabadságharc leverése után végül is a romantika és a történelmi pátosz volt az úr, mely a nemzeti művészet megteremtésére, a történelmi tudat felébresztésére kínálkozott. Azt a kort túlhaladhatta az idő, ez természetes, ám önismeretünk rétegeiben otthont találhat. Vagy inkább mi vehetnénk ajándéknak múltunkat, melyhez nem leereszkednünk kellene, inkább felemelkedni. Koczogh Ákos Egri nők