Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
1985. május 25. ^íÉPÜJSÁG 11 A kortárs spanyol festészet A kortárs spanyol festészet eredményei a közép-, keleteurópai országokban eddig jórészt csak albumok lapjairól voltak ismerősek a nagy mesterek néhány műve révén. Az európai műveltség minden területén egykor oly fontos szerepet betöltő spanyol festészet az utolsó évszázadban a sereghajtók közé került. Nagy egyéniségei, mint a modern festészet korszakos mestere, Picasso, életük nagy részét távol hazájuktól, Franciaországban töltötték. Vonzásukra több honfitársuk költözött Párizsba a század első évtizedeiben, akik a nemzetközi avantgarde élvonalába tartozó École de Paris legkiválóbb művészei lettek, mint a kubista festészetet Picas- sóval együtt létrehozó Juan Gris, vagy az ugyancsak iskolateremtő, ma már klasz- szikusnak számító Juan Miro. Az otthonmaradottak a Franco-rendszer alatt a helyi klímához alkalmazkodtak, a spanyol hagyományokat építették tovább. A forrongó hatvanas években több új mozgalom indult országszerte. Követőik széles körben kísérleteztek, a természettudományos forradalom élményét a komputerek segítségétől kezdve a mikroszkópikus, szerves struktúrákon át a kristályos szerkezetekig új utakon kívánták leképezni, vagy szimbolikus jellé formálni. Többen az op- és pop-art eredményeit is felhasználták az egyetemes igazodáshoz alkalmazkodva. A hetvenes években a különféle irányzatokat már galériák és a megalakult Spanyol Absztrakt Művészeti Múzeum is támogatták. Az új figuralítás is tért hódít. A Krónika csoport tagjai a tömegek számára közérthetőbb stílusban dolgoznak. G. Pérez Villalta a régi spanyol hagyományokhoz kanyarodott vissza, amelyeket szimbólikus, biblikus ábrázolás éleszt újjá. A legfiatalabb nemzedék tagjai, figyeljenek bár sokfelé szintén az elhagyott festői elvekhez térnek vissza, a félmúlthoz kapcsolódnak a szürrealizmus és az absztrakt expresszionizmus tanulságait sem feledve. (M. Quejido, J. M. Broto.) Brestyánszky Ilona A demokrácia felvirradtá- val az ország ma a kultú- rális nyitás szakaszába került. így jött létre a magyar —spanyol egyezmény keretében az első kortárs spanyol festészeti kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, melyet az esemény rangjához mérten Alfonso Gera, a hazánkban tartózkodó spanyol miniszterelnök-helyettes nyitott meg. A nagy érdeklődésre szá- mottartó kiállítás tizennégy művész alkotásain keresztül számol be évtizedeink nyugtalan kereséseiről, melyek a spanyol művészetet is jellemzik, karakterisztikus, tartózkodó, a festészet határait túl nem lépő magatartás szerint. Nincs felzaklatott féktelenség, kétségbeesett rikol- tozás, elrettentő, polgárpukkasztó trükk. A festészet ősi eszközeihez is hűek maradnak, bár látszik, hogy fejlődési modelljük során végigpróbálták a modern művészet minden újítását. A tárlat a ma már két éve halott Miro alkotásaival kezdődik, akinek nevét a Franco-rendszer alatt Picassoéval együtt tilos volt hazájában kiejteni. Fehér vásznainak vékonyan festett, a gyermekrajzok világát idéző, ősi, mitikus tudatformákba feltörő, absztrahált jelei, sematikus csillagjai, virágjai, félholdjai még a festészetétől ide- genkedőket is meghökkentő csodálkozásra késztetik kalligrafikus szépségükkel. A másik, ugyancsak évtizedes forradalmat és felháborodást kiváltó, ma már klasszikus mester: Salvador Dali. Talányos Gala három csodálatos rejtélye című alkotása feleségének háromszor ismételt, a tengerpart fövenyében szoborszerűen ábrázolt, a mindenségbe beolvadó arcrészlete raffinált, jelképes szerelmi vallomás. Az új művészetben szintén fogalommá lett A. Tapi- es és M. Miliares az új avantgárd mozgalmakban játszottak nagy szerepet absztrakt vásznaikkal. Harcaikat még ők is Párizsban vívták meg az ötvenes években, a második nagy emig- rációs hullám tagjaiként. Joan Miro: Asszony a hold előtt Krónika csoport: Nap Antonio Saura: Látogatás Pora Maarnál Közben Spanyolországban is megindult az erjedés, mely a madridi iskolához kapcsolódott. Képviselői az 1958-as velencei biennálén absztrakt expresszionista művekkel mutatkoztak be és nagy sikert arattak. A versmondó Gáti József hetvenéves Az ünneplést kicsit előbbre hozva, nemrég egyik este egyórás műsort sugárzott a televízió Gáti Józseffel. A késői időpontra sem figyelve feledkeztünk bele az élménybe: egy bölcs öregember élvezetesen tanított miniket a szépre. Néhány hónappal ezelőtt, a II. Richard egyik előadásán ülve sdkadszorra meg kellett állapítanom, hogy a szöveg milyen rosszul „jön át a rivaldán”. Aztán megjelent a színpadon John of Gaunt és nyugtázhattam: nem bennem van a hiba. A színész-vers- imondó minden szavát, a leghalkabbat is. kitűnően lelhetett érteni. John of Gaunt alakítója, Gáti József május 24-én lesz 70 éves. Fél évszázada lépett színpadra, 35 éve a Színház és Filmművészeti Főiskola ■tanára: magyar beszédet tanít. Hosszú élet- és művészi pálya, amelyet nem hangos sikereik, hanem elmélyült munlka, szinte megszállott hivatástudat, több-kevesebb elismerés — és nem kevés megpróbáltatás kísért. 1935-ben végezte el az Országos Színházegyesületi Is- ikolát, de már egy évvel előbb játszott, az óbudai Kisfaludy Színházban. Tizenkilenc évesen ,a beteg, megtört Rank doktor volt Ibsen Nórájában, nem sokkal később 57 éves detéktívf el ügyelőt alakított a Tízperces alibi című darabban. Pécs következett, aztán jött a háború, leiparancsolták a színpadról. Zelk Zoltán írta meg, hogy munkaszolgálatoskónt — ahol arra lehetőség volt — irodalmi matinékat szerveztek. A felszabadulás után pesti színész lett. A Vígszínház, Gáti József az akkor alakuló Rádiószínház társulata, a Néphadsereg Színháza, a Petőfi és a Jókai Színház, majd a Nemzeti 'következett, Shakespeare, Katona József, Szophoklész, Moliére, Rostand, Miller, Molnár Ferenc megszólaltatása. És sók-sok versmondás. Könyvet írt, húsz év alatt ihároim kiadásban jelent meg A versmondás. „A legnagyobb előadóművészekkel gyáknan előfordul, hogy egy-egy művel egész életükre szövetséget kötnek. Itt van Gáti József a Jónás könyvével” — írta 1970-ben Hámos György. Az egykori tanítvány, az ■azóta elhunyt Nagy Judit szavai szerint „felfedeztetett velünk egy költőt, akit az órákon mi talán a legnagyobb magyar poétának ismertünk meg, Arany Jánost.” Húsz évvel ezelőtt írta róla Bajor Nagy Ernő: „Helyenként a magyarázott költeménnyel egyenrangú stilisztikai mű az ő instrukciója.” „Első növendékei lassan már nyugdíjba készülődnek.” — mondta tavaly Szatmári István a Film, Színház, Muzsika hasábjain. Gáti József, a nyugdíjas színész és tanár dolgozik tovább. Színpadon ritkán látni, tavaly a Várszínházban, a Laodaméiában és most meghívásra a II. Ri- chárdban, a Vígszínházban. Az elmúlt évben, a Stúdió ’84 egyik adásában hallhattuk, milyen mélységes szeretettel, tisztelettel beszéltek róla a tanítványók, Lukács Sándor, Mécs Károly, Szombathy Gyula. Ugyanilyen szeretettel, tisztelettel kívánunk Gáti Józsefnek 70. születésnapjára jó egészséget, erőt a további munkához. Magunkban pedig, hogy sók olyan élvezetes órát adjon még nekünk, amilyen az említett tévéműsor, a felejthetetlen Arany-elemzés volt. Erdős Márta Huszonötödször Miskolcon Dokumentiimiilmek megméretése Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mikor mondhatom, hogy kész a képem?” „Akkor — felelte a mester —i, amikor meglepődsz annak láttán, amikor kételkedsz abban, hogy az a te műved.” Vagyis soha. Ám a válasz tartalma nem pusztán az, hogy egy festmény (vagy bármely más alkotás) sohasem llehet teljesen befejezve, hanem az, hogy az igazi alkotó nem lehet képes idegenként, külsőként szemlélni-megítélni saját művét, tulajdon alkotása „feltárását” másnak kell átengednie. Még akkor is, ha a feltárófunkció szerves része az alkotásnak, sőt akkor különösképpen. A miskolci filmfesztiválra — immár a huszonötödik alkalommai — ez a megtisztelő feladat hárul: alkotások feltárása, feltárok megméretése. Mert mióta Lumiére operatőrjei megnövelték a híradófilm hosszát, amióta az ismeretlen operatőr 1897-ben hatszáz méter terjedelemben rögzítette egy lovastiszti iskola lovasainak ünnepi bemutatóját, nyilvánvalóvá vált, hogy a valóság lefilmezése nemcsak az, aminek látszik, nemcsak rögzítés, hanem feltárás, s nemcsak feltárás, hanem alkotás. Ma már a nem játékfilmeknek is fontos indítéka, hogy az alkotó a saját mondandóját érezze lényegesnek: készítsen híradó-, animációs, népszerű tudományos., vagy dokumentumfilmet — feltár és teremt. A világ bármiféle megjelenítése magában hordozza a világról formált véleményt. A népszerű tudományos film készítője éppúgy magából ad valamit, s éppoly kevéssé szorítkozik a valóság bemutatására, mint mondjuk egy animációs film alkotója, akinek műve — látszatra — merő abszurditás. Nem véletlen, hogy a film- történet a dokumentumaim születéseként tartja számon Martin Duncan professzor 1903-ban bemutatott filmjeit, amelyeket ma a népszerű tudományos kategóriába sorolnánk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Walt Disney egyes mesefigurái nem pusztán „valóságosak”, hanem — bármily meglepőnek is hangzik — harcra buzdítanak. Amikor Roosevelt meghirdette a New Dealt Disney megalkotta a Három kismalac című filmjét, aminek lényege, hogy a lusta malacot felfalja a farkas, ám a serények — mert téglaházat építettek maguknak — megmenekülnek. Könnyen lehet, hogy Disney maga se látta előre, de tény; a népszerű „Nem félünk a farkastól" filmdallam és szöveg a gazdasági válsággal küszködő Amerika harci kiáltása lett... Nem tudni, hogy a most Miskolcon vetített filmek mennyire 'lesznek népszerűek, s hogy a közönség milyen módon re- zonál majd az alkotók szándékára. Nem tudni, hogy a közönség csak bólint-e majd ezer fejével, avagy e „rettenetes cézár” tettrekészségét erősítik a dokumentariz- mus jegyében született alkotások. Ezek egy része — némely vélemény szerint — feketébbnek láttatja a valóságot, semhogy hitelt érdemlő dokumentumokként nézzük. Csakhogy a jó dokumentumfilm éppen nem a valóság puszta mása, nem csupán tényértékű képek felvonultatása (amelyek egyébként a hazugságot is hihetővé tehetik), hanem olyan emberi mű, amely tudatosan kelt emóciót, értelmes tettre sarkall. Nincs „fekete” dokumen- tumfilm, csak jó és rossz dokumentumfilm van, hasonlóan bármely művészi igényű alkotáshoz. A fércmű megjelenít és általában tetszeni próbál, a mű hitvallás, követelés. A rossz mű szolgál és bemutat, a jó bátorít és esetenként felháborít. A művész felelősségét felemlíteni épp ezért nemcsak közhely, nemcsak hagyományos publicisztikai fordulat, hanem szerves része a műalkotás egészének, része a miskolci fesztivál szellemének is. Ugyanígy a zsűri felelőssége. A zsűritagoké, akiknek ezúttal tíz híradófilm, tizenhét animációs film, tizennyolc népszerű tudományos és huszonhat dokumentumfilm közül kellett a díjazandókait kiválasztani. Az öt fesztiválvetítéses napon több mint 26 órát kellett a filmvászon előtt töliteniök, márpedig 1600 percnyi filmet végignézni is sok, nemhogy megítélni. De — ez a dolguk. Ami pedig a közönséget illeti, az ő felelősségét nem szokás emlegetni. A közönség alkotótárs ugyan, de nem egyes filmekért, hanem közös boldogulásukért felelős. És — mellékesen — a bemutatott hetvenegy film, különösképpen a díjnyertes filmek fogadtatásával a huszonötödik miskolci filmfesztivált fogja minősíteni. Kádár Márta
