Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-12 / 59. szám
A IrsÉPÜJSÁG 1985. március 12. Moziban Áruló vagy áldozat 7 A száguldó riporter — Egon Erwin Kisch — ismertetett meg először Redl ezredessel. Kisch neve mellett a „száguldó” már-már állandó jelzővév növő megkülönböztetés véleményem szerint megtévesztő, hisz éppen nem elszáguldva, hanem témáit nagyon is alaposan, lelkiismeretesen körüljárva dolgozott, csak épp hallatlan munkabírása, riporteri nagysága sugallta, hogy mindenütt ott van. Épp ezért elgondolkodtató, hogy A Redl- ügy című terjedelmes riportkisregényében sem tud egyértelmű választ adni a kérdésre, áruló volt-e Redl ezredes ? Nehezítette a riporter helyzetét, hogy az akkori társadalomtól kasztszerűen elzárkózó tisztikar saját kebelén belül intézte el az ügyet. Volt, aki a revolvert átadja Redínek, és volt, aki rábeszélje, rákényszerítse az öngyilkosságra. Érdekesebb az, amit Egon Erwin Kisch krimiriportja sugall: hogy abban a környezetben cselekedete — esetleges kémkedése — természetes következménye volt életének, a társadalmi körülmények nem engedtek számára más utat. Szabó Istvánt, a Mephisto című filmje folytán Oscar- díjas filmrendezőnket és alkotótársait azt hiszem különösebben nem a történelmi igazság érdekelte, amikor elkészítették a Redl ezredes című filmet. Nem igazságot szolgáltatni, nem a történelem egy máig is homályos epizódját akarták megvilágítani. Viszont főhősük, Redl ezredes alakja, körülményei alkalmassá tették arra, hogy általa az ember és a társadalmak viszonyáról, a mindenáron érvényesülni akaró ember kiszolgáltatottságáról és törvényszerű bukásáról szóljanak. Mert Redl bukása törvényszerű. Törvényszerű a „boldog békeidők” utolsó éveinek korában és törvény- szerű mindenhol, ahol egy kegyetlen hatalmat szolgálnak fanatikus meggyőződéssel, az emberi érzelmek, az ész érveit is túlhaladó konok fegyelemmel. Mint írtam, Szabó István filmjével nem keresi az igazságot. Sőt, tudatosan eltér attól. Ami Egon Erwin Kisch szerint konkrét valóság — a taxiban felejtett zsebkéstok, a postai jelenet, majd a szállodai előtérben az elszólás — az a film szerint egyfajta variációs lehetőség egy majdani koncepciós per tárgyalásán a bizonyításra. De hát Szabó István filmje — egyik történészünk szerint — érdekesebb, mint maga a történelmi valóság, a jelenleg rendelkezésre álló tényanyag. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére mégis, a Redl ezredes a Mephistóhoz mérhető alkotás. Az összehasonlításhoz persze alapot ad, hogy a rendezőn túl ugyanaz a színész is, aki a főszereplőt megjeleníti. Klaus Maria Brandauer alakításáról nehéz szuperlatívuszok használata nélkül beszélni. Visszafogott és mégis szenvedélyes játéka, szinte csak jelzésszerű indulatai és vad kitörései egyaránt sugallják a nézőnek; hogy amit lát, az egy nagy művész önmagát is felülmúló alakítása. Mellette epizódszerepbe kényszerül mindenki. A rendező, a főszereplő mellett igazságtalan lenne nem szólni az operatőr, Kol- tai Lajos munkájáról. A kifinomult képi ábrázolás magasiskolája, amit a Redl ezredes fényképezésével hozott. Szépen komponált, pasztellszínű képei, az impresszionizmust idéző fény-árnyék játékai, a laktanyák szürke sivárságát visszaadó, az egész k. u. k. világrend hangulatát tökéletesen megjelenítő képsorai mentesek az olcsó hatáskeltés minden fogásától, ugyanakkor tökéletesen kifejezőek. Tulajdonképpen a filmről szólva azt hiszem, mellékes, hogy áldozat volt, vagy áruló Redl ezredes. A moziban most Szabó István feldolgozásában láthattuk viszont. Alakja egyébként sok alkotót megihletett. Stefan Zwe- igtől John Osborne-n a magyar Esztergályos Károlyig — aki Operabál 1913 címmel készített tv-filmet — sokan keresték már a Redl- titkot. Hogy kinek az alkotása lesz a legmaradandóbb, azt a jövő dolga eldönteni. TAMÁSI JÁNOS Plakátkiállitás Pécsett A nagy sikerű kiállítást Kemény György grafikusművész nyitotta meg a Pécsi Galériában és máris sok százan tekintették meg. Waldemar Swierzy 1931- ben Katowicében született, a krakkói Képzőművészeti Akadémián végzett a grafikai fakultáson 1952-ben. 1965-től a poznani Képzőművészeti Főiskola docense, Varsóban él. A kétévenként megrendezett varsói Nemzetközi Plakátbiennálék elnöke. Mint az egyik leghíresebb lengyel plakáttervező, szám- talap nemzetközi plakátkiállításon és plakátbiennálén vett részt alkotásaival, többször volt a Katowicében megrendezett Lengyel Plakátbiennálék nagydíjasa. 1978-ban a VII. nemzetközi plakátbiennálén a fődíjat nyerte el, külföldön (csak néhányat említve), 1969-ben Sao-Paulóban, 1961-ben Koppenhágában, 1975-ben Hollywoodban, (a világ legjobb filmplakátjait bemutató kiállításon) kapott első díjat. 1983-ban a japán grafikusok által összeállított vándorkiállításon, amely „A világ 10 legjobb plakáttervező művésze” címet viselte az igen kitűnő lengyel művészek közül az egyetlen résztvevő volt. E néhány adat is jelzi, hogy Swierzy a világ plakát- művészetének egyik legrangosabb képviselője. Grafikai megoldásai, utánozhatatlan festői stílusa nagyon frappáns ötletgazdagsággal is párosul. A bemutatott mintegy 125 alkotás keresztmetszetet ad munkásságából, a legutolsó évek alkotásaira helyezve a hangsúlyt. Elbúcsúzott a Krónika Elbúcsúzott, mind a kettő. Előbb a Dél-alföldi, utána a Pannon, hogy átadja helyét a regionális adásoknak, amelynek az a lényege, hogy csak megadott körzetben foghatók. Azt mondják, ez a jövő útja, nyugodjunk bele, mi sem térhetünk ki a fejlődés elől. Lehetséges, mégis zavartan nézem az elmúlt nyolc esztendő riportjaiból válogatott kitűnő műsort, s arra gondolok, most már soha nem fogom megtudni, hogy mi lesz a kaposvári teraszosan kiképzett lakások sorsa, a lakókról, illetve az egykori reménybeli lakókról nem is beszélve, akiket valamiképp kijátszottak, félrevezettek, mert végül nem lett lakásuk. Annak a találmánynak a sorsáról sem fogok hallani, ami olyan fokú energiatakarékosságot jelent, amire eddig nem is volt példa. Nem értek hozzá, fogalmam sincs róla, hogy mit jelent, mit jelenhet egy ilyen találmány, de jó lenne, ha a részletekbe is beavatnának. Szóval elmarad ez is, más is, elbúcsúzott a két Krónika, átadja helyét a regionális adásoknak. Biztosan fontos dologról van szó, Békés Sándor, a TV pécsi stúdiójának vezetője többször is irt róla a Baranyai Művelődés című folyóiratban, akkor pedig higgyük el, ő mindenképp jobban tudja. De azért mégiscsak sajnálom a Pannon Krónikát, azért is, mert Szekszárd kiesik a regionális adások hatóköréből, s azért is, mert egy jól tájékoztató műsorral szegényebbek leszünk. A Pannon Krónika csak látszólag volt egy tájegység krónikája, mindig tudott az egész országhoz szólni, akár egy riporttal, akár csak azzal, hogy hírt adott kiállításról, hangversenyről, egy új szobor felállításáról. Szóval közérdekű volt. Hiányozni fog. cs. Útravaló A szombat délutánonként rendszeresen jelentkező műsor nemcsak a problematikus korosztálynak nevezett kamaszokat érinti, hanem minden bizonnyal jó útmutatást ad szüleiknek, pedagógusaiknak is. A nem egészen félórás „nyilvános” beszélgetés főszereplői ugyanis maguk is diákok, középiskolások, akik Varsányi Ferenc és dr. László János segítségével tárják fel érzéseiket, mondják el gondjaikat, mindennapos problémáikat. Minden alkalommal egy adott viselkedési típust, jellegzetes élethelyzetet tárgyalnak meg, vesznek nagyító alá, reagálásukat, cselekvési válaszukat mérlegelve. Legutóbb a cselekvésre való felkészülés, annak végrehajtása volt a vizsgált téma. így rögtönzött szerepjátékokkal mutatták be a fiatalok tipikus helyzetként a randevúra készülés dilemmáját: önmagamat adjam, vagy partnerem elvárásának feleljek meg, természetes legyek, vagy egy elképzelt ideálhoz alkalmazkodjam ... De hasonló érdekes problémát jelentett a napi időbeosztás kérdése is. A következő műsor témája sem lesz kevésbé izgalmas, érdekfeszítő, a váratlan és veszélyes helyzetekről. A cím tehát találó, az Űtravaló ezúttal ugyanis nem a mesebeli hamuban sült pogácsát, vagy a sokszor semmitmondó szülői intelmet takarja, hanem egy olyan közös gondolkodást, aminek során a fiatalok magukba nézhetnek. Talán ez az első lépés a nagybetűs Életben. —tzs— Színházi esték Még egyszer Feydeau Georges Feydeau három évtizeden át írta vígjátékait, nagyon sokat, nagy sikerrel, amelyek közül a magyar színházakba is jutott, már 1899-ben, s attól kezdve napjainkig, amiben a Pécsi Nemzeti Színháznak is jelentős szerepe van. Czimmer József fordításában ugyanis folyamatosan műsoron tartják. Nem sok egy kicsit Feydeauból? Azt a legelnézőbb szándékkal sem lehet mondani róla, hogy klasszikus, a századforduló francia színházi életében inkább csak jelenség: Moliere-rel nem mérhető, Seribe, Sardou is jobb, az viszont kétségtelen, hogy korigényt elégített ki, s a jelek szerint ezekre az erősen kiagyalt, jókedvűen pajzán komédiákra ma is szükség van. Ha a színháztörténetben lesz olyan fejezet, amely Feydeau magyarországi térhódításáról szól, ebben a Pécsi Nemzeti Színházat illeti a főszerep, ahol fáradhatatlanul vonultatják fel Fedeau műveit, legutóbb a Barátom barátnője című háromfelvonásos bohózatot. A cím megtévesztő, az eredetiben Occupe-toi d’Amélie, vagyis Foglalkozz Amélie- vel, amit a század elején Góth Sándor Vigyázz a nőre címmel fordított le. A pécsi változat címe halványabb, Í másról is van szó a darabban, sem is nehéz kitalálni, mert a baráti kérés, hogy vigyázz Amélie-re, természetesen úgy fordul, hogy akinek vigyázni kellene a nőre, rossz sáfárnak bizonyul. De amikor már nyugodtan le lehetne ereszteni a függönyt, Feydeau mesternek hirtelen még eszébe jut valami, csavarint tehát a történeten, s ha az erkölcsi világrend nem is áll helyre, — de ugyan miért is tenne ilyet a világrend? — mindenki megnyugodhat, ha másban nem, hát abban mindenképpen, hogy egész jól szórakozott. Némi tömörítés ugyan nem ártott volna, mert a nézőnek esetenként van olyan érzése, hogy kicsit szószátyár ez a nagyon vegyes társaság, amelyben a könnyű erkölcsű Amélie mellett minden rendű és rangú ember felvonul, köztük Palesztina kéjsóvár uralkodója és a dúsgazdag amszterdami nagybácsi, aki a bohózat megingathatatlan szabályai értelmében természetesen kicsit együgyű. Vas-Zoltán Iván rendezése mindenben betartja a bohózat törvényeit, esetenként tud is valamit tenni Feydeau ötleteihez, s a színészek is helyükön vannak, elsősorban o fáradhatatlan Faludy László, azután Gergely Róbert, Németh János, Űjlaky László, a kitűnő Vári Éva viszont mintha fáradt lenne, vagy egyszerűen unja Feydeau csa- podár Amélie-jét. Cs. L. Rádió Velük vagyunk teljes egész A nőnapi virágcsokraink valószínű már kornyadoznak a lakások, a munkahelyek vázáiban, de az ünnep hangulata még velünk van, tovább él bennünk. Különösen akkor él tovább, ha a ihetvenötödik nemzetközi nőnapot igyekezett valaki a megszokottnál még intimebbé, őszintébbé, egyértelműbbé és még szeretettel- jesebbá tenni. Ez a valaki pedig Szilágyi János volt. Aki az elmúlt pénteken röviddel este hét után éppen nem a televízió adását nézte, tanúm rá, hogy ritkán kerekedik ilyen lírai an egésszé egy műsor. A titok, így hirdette az RTV-újság ezt a bő háromnegyedórás műsort, amelynek kivétel nélküli férfi főszereplői igyekezték megfejteni azt az évezredes nagy titkot, hogy ki is a nő, nekünk férfiaknak miért is kellenek, miért vagyunk nélkülük csökevényesek, és miért kavargunk öntörvényeink útján, ha elhagynak vagy elárulnak bennünket. Szilágyi János műsorában nem megszólaló, nem nyilatkozó, hanem őszintén beszélő férfiak a maguk életének fejezeteit vizsgálva — ás felülvizsgálva, régtűnt vereségein kissé még most is szo- morkodva, vagy egy igazi szerelmet újraélve hozzáadják a közösen gyűjtött ismeretjegyekhez a maguk élményét. Bizisten nem számoltam meg, hogy Szilágyi János hány férfitársamat faggatta arról, hogy miért lehet a nő több életkorú, miért létezik, hogy az ő életüket több azonos értékű fejezetre lehet bontani, és meddig őrződik meg örökre az édesanya parancsszava, példamutatása. Hogyan is koncentráltam volna arra, hogy papíromra számokat rójak, amikor némelykor saját vívódásaimra ismerve én. is továbbgondoltam néhány rájuk vonatkozó hazugságomat, fiatalkori bohóckodásaimat és azonnal azokra a lányokra-asszonyok- ra gondoltam, akik most körülvesznek. Szilágyi János vendégei úgy oszlottak meg, mintha éppen reprezentálni kívánták volna a nyolcvanas évek férfitársadalmának összetételét. Ha ezt a műsort ebből a szemszögből nézem, akkor arra kell gondolnom, hogy ha több foglalkozási ágból kikerülő, más és más élet- közegbéli élmények alapján tizenvalhányuktól — színészektől, íróktól, közemberektől — kapott néha mozgó, néha zaklatott, de érezhetően őszinte jellemzéscsokorban több olyan szál is van, ami nem csak bók és szép, hanem igaz is. Csak hát, nem is ez a lényeg. Hanem ez; csak velük, a nőkkel vagyunk teljes egész. szűcs Csönyi László szerzői estje A múlt héten újabb ösz- szejövetelre került sor Szek- szárdon, a Babits Mihály megyei és városi művelődési központban: a Teátrum galéria és presszó rendezvényeként Csányi László íróval találkozhattak az érdeklődők. A művelődési központ versmondóműhelyének tagjai — Fenyvesi Ágnes, Rus- kóné Németh Judit és Szo- kolay Zoltán — igen körültekintő válogatással adtak ízelítőt az író munkásságából, s hozzá kell tenni azt is, hogy az előadás módjáról, felkészülésük milyenségéről csak felsőfokon lehet szólni. Az est — a Szekszárdi Irodalmi Asztaltársaság újabb találkozója — házigazdája pedig Töttős Gábor volt, aki egyaránt disztingvált partnere volt az írónak és a közönségnek. S ennél a pontnál térek ki egy látszólag jelentéktelen, mégis fontos momentumra. Arra, hogy szerencsére Töttős Gábor mindig a kellő pillanatban tette fel azokat a kérdéseket, melyeket a közönség soraiból az írót ismerők bármelyike föltehetett volna, ebből következően a mindannyionkat érdeklő témákról beszélt Csányi László figyelemre méltó közvetlenséggel, mindenki számára érthetően, ugyanakkor szívszorító meghittséggel. S hogy a közönség nem kérdezett — viszont feszülten figyelt minden szóra — okának nem a műsorvezető „kérdésdöm- pingjét” tartom, hiszen említettem már, hogy azok minden esetben jól időzítve hangzottak el, s szó sem volt kisajátításukról. Talán a „szépséghibát” az okozta, hogy az irodalmi asztaltársaság első összejöveteleinek formai elrendezése a művelődési ház adottságai miatt dugába dőltek. Tehát mostanában kénytelenek voltak megszüntetni a korábbi laza, presszó-jellegű ülésrendet, s újabban „szereplők” és „nézők” ülnek egymással szemben, mondhatni kettéválasztva. Érdemes lenne meghittebb elrendezésen gondolkodni... Mindenek ellenére jól sikerült esten vehettünk részt Csányi László társaságában, örülhettünk, hogy az író beszélt legutóbb elkészült munkájáról, Somlyó György életrajzáról, s maga olvasta fel egyik szívéhez közel álló novelláját, a Siennában íródott Baráti hangot. Az est „hivatalos” befejezése után többen kérték az írót, hogy dedikálja Szekszárdi napló című könyvét, melyből néhány sort idézünk: „Ne érzelegjünk. A tragikum tudata túlmutat rajtunk, nem tulajdonság, hanem emberségünk záloga, s mindig veszendőságünk ellenében kell kierőszakolnunk múló éveinkből a maradan- dóság hitét.” — hm —
