Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 75. szám

IOÍnÉPÜJSÁG 1985. március 30. Olvassuk újra — együtt! Szakonyi Károly: Adáshiba Szakonyi Karoly jó novellista, kanyargós életút után lett író, valóban annak a nem­zedéknek a tagja, amelyik megélte téma- konfliktusait, s így elsősorban nem is a történet elmondása izgatja, hanem hősei­nek karaktere. Az emberek, a jellemek — a többiek. Vagyis mi. Hogyan éljük meg a valóság csodáját, hogyan viseljük el a hétköznapi életet? Elbeszélőnek indult Középütt van­nak a felhők című könyve 1961-ben jelent meg, és mert prózája — dinamikus belső feszültségeivel, párbeszédeinek jellem­dialektikájával — magában hordta a drá­mai feszültséget, hordozta a drámai meg­jelenítés lehetőségét, nagyon gyorsan hang­játékot. majd drámát kezdett írni. 1963-ban irta első drámáját, és még ab­ban az évben bemutatták. Ez volt az Életem Zsóka. A Nemzeti Színház játszot­ta. öt évre rá a Madách Színház mutatta be az ördöghegyet, két év múlva, 1970-ben a Vígszínház társulata, a Pesti Színházban az Adáshibát. Az év utolsó bemutatója volt —, ami általában rossz omen —, de az évad legnagyobb magyar sikere lett. A következő évben már nyolc színház sze­rette volna játszani. S ekkor már tudni le­hetett annak az izmosodó drámaíró nem­zedéknek, amely a hatvanas évek elején próbálta birtokba venni a magyar színpa­dot, valami sikerült; — Szakonyi, Csurka, Gyurkovics Görgey, Moldova, Fejes, Her­nádi —. hogy csak a legfontosabbakat em­lítsem — o jelen idejűség élményét emel­ték színpadra, a szocialista magyar iroda­lom birtokba vette a magyar színpadot is. Az Adáshiba tulajdonképpen komédia, a kritika szinte teljesen egyöntetű véle­ménye szerint a felszabadulás óta a ma­gyar irodalom legjobb ilyen műfajú mun­kája. Ritka az ilyen „egyhangú” megálla­pítás, olykor gyanús is. Az eltelt idő — s művészi értékek hitelesítésében ő a leg­nagyobb úr — azonban, úgy tetszik, igazol­ja ezt a korabeli megállapítást. Mitől hát ez a siker, s mi a lényege? A mű a klasszikus kispolgáriságot éri tetten, akkor, amikor a legeslegújabb tár­sadalmi médiának, a televíziónak torkába dugja fejét — modellszerűen téve ezt is, hiszen a kispolgáriság egyik legfontosabb ismérve a sunyin szidva, félve szolgálni- dicsérni mindig minden divathatalmat. Az ábrázolás közege a kispolgáriság, a család. Itt mutatja be azt az azóta világszerte közhellyé vált élethelyzetet, amikor a televízió-oltár minden mást lényegtelenné, érdektelenné varázsol, mindenki fújja a magáét, nem figyel a másikra, még igazán azt sem veszi észre, ha az atyaisten vagy fia, Krisztus száll le az égből. Elrontott, kisszerű életek, tartalmatlan, eszmék nél­küli sorsok, amelyek be vannak táplálva arra, hogy „nekünk semmi közünk semmi­hez, mi kérem, nem érdeklődünk semmi és senki iránt”. Nem is csoda, ha nem látják meg a csodát. Már megváltani sem lehet őket, és nem is érdemes. Ügy beleragadtak kicsinyes életük kicsinyes probléma-mo­csarába, hogy már Krisztus sem tudja ki­húzni őket, de talán majd azok a fiatalok, akiknek még van szemük és szívük a cso­dákra, azok talán még megválthatók, és akkor talán még megváltó is lesz belőlük. Mert csak az képes a csodára, aki a csodát magában hordja! Szakonyi Károlyt most sem a történet érdekelte, a Krisztus-ötlet is csak játék, a jellemvetkőztetéshez szükséges tükör. Pon­tos dialógusokban, monológokban, jajsza­vakban, felhördülésekben maradandó — kisszerűségükben félelmetes — figurákat épít fel nekünk, nézőknek, olvasóknak, hogy magunkra ismerjünk, hogy elborzad­junk, hogy reménykedjünk gyermekeink lázadó tisztaságában. SZALONTAY MIHÁLY IRODALOM Milyen betegséget okoz a paprika? A paprika megmérgezi önt. Minden egyes paprika kö­zelebb viszi a halálhoz! Egy­szerűen elképesztő, hogy a természetet meghódító értel­mes emberek eddig még nem fedezték fel a paprika ártal­mait. A paprikával hozható kap­csolatba valamennyi króni­kus testi és elki betegség, sőt az emberi boldogtalanság is. 1. Bizonyított tény, hogy mindazok, akik krónikus be­tegségben szenvednek, ko­rábban paprikát fogyasztot­tak. 2. A rákban elhunytak 99,99 százaléka életében többször is evett paprikát. 3. A katonák 100 százalé­ka rendszeres paprikafo­gyasztó, így érthető, hogy magas az elhalálozási ará­nyuk. 4. A karambolok és a ka­tasztrófák áldozatainak 99,7 százaléka evett paprikát a szerencsétlenséget megelőző két évben. 5. A fiatalkorú bűnözők 99 százaléka olyan családból származik, ahol rendszeresen fogyasztanak paprikát. Arra nézve is van ada­tunk, hogy a paprika káros hatását csak hosszú évekkel a fogyasztás után lehet fel­fedezni. Az 1839-ben szüle­tett paprikafogyasztók elha­lálozási arányszáma 100 szá­zalék, s ez csak az utóbbi néhány évtizedben derült ki. Az 1890 és 1900 között szü­letettek bőre teljesen rán­cos, fogaik kihulltak, ha ugyan már korábban nem vitte őket sírba valamilyen betegség, amelyet a paprika fogyasztása idézett elő... Még sokkal meggyőzőbb egy tu­dós orvoskollektíva vizsgála­tának végeredménye; akik paprikát fogyasztanak, be­tegesen hiszékenyek. Min­denféle hírt, pletykát és vic­cet komolyan vesznek. Még azt is, ha tegyük fel, valaki azt mondja, hogy a paprika a világ legmérgezőbb növé­nye... (A fizikusok ismét tréfál­nak c. szovjet gyűjteményből fordította: Saiga Attila) Attilo Fossadoro gróf, aki hetvenöt felé járt, és a fe’l- lebbviteli bíróság nyugalma­zott elnöke volt, testes em­ber létére nem átallott a kelleténél többet einni vacso­rára, no meg az italt sem ve­tette meg — és éjszaka rosz- szul érezte magát. Hanyatt fekve hevert az ágyban, nyitott szájjal, hörgött, és egyetlen szót sem szólt. A bor volt e mély álom oka, vagy a betegség? Ki tud­ja... A grófot szólítgatták, rázogatták, vizet loccsintot- tak az arcába — de hiába. Ekkor már a legrosszabb­ra gondoltak. A grófné tele­fonált Albruzzi doktornak. Az orvos éjjel fél egykor ér­kezett meg. Nyomban meg­vizsgálta a beteget, aztán gondolkodott egy sort, majd édeskés hangon kezdett be­Adáshiba (Részlet) BÓDOG. Vanda túlórázik, fáradt... VANDA. Nem túlórázom. SACI. Döncinek hízelegve. Ugye, nem mondtad komo­lyan, hogy én butaságokat mondok? Dönci. Tudod, hogy nem szeretem, ha ... SACI. m. f. Ugye nem mondtad komolyan?! DÖNCI. kényszeredetten. Nem ... BÓDOG. Igyekezni kell, igyekezni. Mindenki igyek­szik ... a világon minden­ki... — Hol van a szivaros dobozom? Imrus, nincs ott melletted? IMRUS. türelmetlenül. Nincs, nincs ... BÓDOG. Amikor diákok voltatok, akkor is csak azt mondtam nektek mindig: igyekezni, igyekezni! Vandá­nak is szép képesítése van, maholnap főkönyvelő lehet, aztán igazgatósági tag ... ... Meglátja a szivaros do­bozt a komódon. Anya, add ide a szivaros dobozomat! Bódogné feláll, viszi a do­bozt, meg a szivarvágót. Itt vagyok például én! Ha bele­gondolok, hogy hol kezdtem! Választ egy szivart, megvágja, szélni, csűr-csavart — ez pe­dig orvos szájából semmi jót sem ígér. A helyzet fenyegető volt. Elhatározták, hogy egy nem­zetközi kiválósághoz fordul­nak: a 83 eszitendős Sergio Leprani professzorhoz, a leg­híresebb és ezért legdrágább orvoshoz. Éjjel két óra tájt megje­lent Deprani. Első assziszten­se, Giuseppe Marasca kísér­te — jobban mondva támo­gatta. Amikor a nagy orvos belé­pett a szobába, a gróf álla­pota még rosszabb volt, a beteg már fuldokolva hör­gött, A jelen professzor leült a beteg lábához, és Marasca meg Albruzzi tájékoztatta: kórelőzmény, hőmérséklet, rágyújt. Dönci, nem kérsz szivart? Csongor. Nagyon jó, azelőtt Dózsát szívtam, de ez egészen kitűnő zamatú. Persze, nem olyan, mint a Virginia. Nem gyújtasz rá? Bódogné csaknem súgva. Apa! . . . DÖNCI. Nem, kösz, szivart nem. BÓDOG. Pedig ünnepélyes alkalmakkor néha úgy sziva- rozgathatnál. DÖNCI. Nem, kösz! BÓDOGNÉ. m. f. Imrust akartad megkínálni. BÓDOG. Imrust? Szivar­ral? Ugyan, ne bolondozz már! BÓDOGNÉ. óvatosan. Azt mondtad, ma este megkíná­lod, mert... BÓDOG. Soha nem mond­tam, hogy megkínálom szi­varral. BÓDOGNÉ. félénken. Ci­garettával ... BÓDOG. De hiszen, nem is dohányzik! Imrus! Imrus, te dohányzol? IMRUS. izgatottan figyeli a tévét. Most készülnek a fel­szálláshoz! — Dehogy do­hányzóm! BÓDOG. Mondom, hogy nem dohányzik! Becsukja a dobozt. Megvolt az érettsé­gim, és mégis hol kezdtem? Trógeroltam egy címfestő­nek. Egy olyan kis kézikocsin húzgáltam a cégtáblákat a megrendelőkhöz. Amikor ki­csit jobban ment neki, felvett tisztviselőnek. De huszon­szívműködés, vérnyomás, reflexek, stb. Leprani le­hunyt szemmel (hogy jobban koncentráljon, de talán álomba merülve), szenvtelen nyugalommal hallgatta kol­légáit. A konzílium legfel­jebb három percig tartott. Ezután a grófné aggódva kérdezte: — Mi baja van a férjem­nek, professzor úr? Leprani így válaszolt: — Agyembólia, reményte­len eset, legfeljebb egy hete van hátra — és bizonytalan járással a lift felé indult. Másnap reggel Albruzzi újra megjelent a Fossadoro palotában. Angela szobalány nyitott ajtót, és közölte: — Minden rendben van, doktor úr! A legnagyobb rendben! Én mindjárt gon­doltam is. A gróf úr csupán hullarészeg volt — semmi több. Mintha mi sem történt volna, maga a haldokló is megjelent — vidám volt, és elégedettnek látszott. kilencben ő is beadta a kul­csot. Kezdhettem elölről. BÓDOGNÉ. nézi a tévét. És ha ezek nem tudnak fel­szállni onnan? Azért ez nagy felelősség! Családos emberek, meg minden ... SACI. Jaj, ha ottmaradná­nak! DÖNCI. Ki van az számít­va. SACI. Ha ott maradnának, meghalnának? IMRUS. Ilyet ne is mondj, Saci! DÖNCI. Ki van az számít­va, legyetek nyugodtak. VANDA. Ha egyszer fel­jutnék a Holdra, én ottma­radnék! Az egész világ tud­ná, hogy ott vagyok. Ha éjjel néznék a Holdat, tudnák, hogy ott vagyok ... BÓDOG. Á, mire jutottam volna szorgalom nélkül! Nem lett volna, ez a ház, semmi. Ha nem igyekeztem volna, nem neveznek ki csoportve­zetőnek, később főosztályve­zetőnek! Én megtanultam! A katonaságnál is ... mindent rám lehetett bízni! A társa­dalom megbecsüli az igyekvő embereket. BÓDOGNÉ. Bizony, meny­nyit küszködtünk! BÓDOG. Én nem számítot­tam senkire. Csak magamra. Szorgalom és igyekezet, így aztán mindent át lehet vé­szelni! A legnehezebb időket is! BÓDOGNÉ. A háború alatt is. mennyi rettegés, mennyi — Köszönöm a fáradozá­sát, kedves Albruzzi. Igazán sajnálom, hogy éjinek idején háborgattuk. Tudom, az én koromban már nem helyes, ha az ember a kelleténél többet iszik és eszik. Amikor Marasca, a nagy Leprani első asszisztense, AJbruzzitól értesült Fossado­ro gróf „feilítámadásáról”, roppant hariagra gerjedt: — Képtelenség! Hallatlan eset! Leprani professzor nem tévedhet. Hiszen érted, mi­lyen veszély rejlik ebben? ... A professzor a múlt hónap­ban egyszer már bakot lőtt, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült megóvni az infark­tustól. Még egy hibás diag­nózist nem élne túl. Érted? — Micsoda szerencsétlen­ség! Mit csináljunk most? — Leprani ezt mondta: „Legfeljebb egy hete van még”. Nos, mi nem fogjuk szó szerint követni a diag­nózisát. De két héten belül a grófot el kell temetni. félelem! És azután is, hogy mi lesz velünk, veletek... Hogy meghagytak-e, elvisz- nek-e? Kinek mit mondhatsz, kire hogy nézhetsz ... BÓDOG. Minket soha nem bántottak. Sem azok, sem ezek! Persze, ehhez érzék kell! Fennmaradni! IMRUS. Most fognak indul­ni! Most! Figyeljetek! DÖNCI. Ki van az számít­va, csak semmi izgalom. BÓDOG. De telefonálni, azt nem tudsz. Az egyik ké­szülék rosszabb, mint a má- silc IMRUS. Indulnak, indul­nak !!! BÓDOGNÉ. Ó, azok a ret­tegéssel teli éjszakák! Az ember soha nem ismerhette ki magát. Amikor születtem, háború volt, apámat kétéves koromban kivitték a frontra. Aztán a forradalom, a kom- mün ... aztán a másik há­ború, a bombázások. Meg a háború utáni évek. És most megint ez a kommün ...! Én nem is tudom, hogy bírtuk ki eddig? IMRUS lelkesen. Felszállt! Felszállt! Most már csak az a lényeg, hogy találkozzon az űrhajóval! Meg aztán a Van Allen övezet. Az mindig ri­zikó. DÖNCI. Komputerekkel dolgoznak. IMRUS. De azért félelme­tes, nem? Félelmetes, hogy már fenn jártak a Holdon! És ki tudja, mi következik még ezután! DÖNCI. Tényleg, lesz még ma valami jó műsor? IMRUS. Egészen beleizzad­tam a közvetítésbe! BÓDOGNÉ. Ez a gyerek is olyan izgulós... IMRUS. Nem vagyok izgu­lós! BÓDOG. A tudomány! Mit tudjátok ti? A tudomány mindig kieszel valamit, az­tán a háborúban az egészet ellenünk fordítják. Ennek sem lesz jó vége, ismerem őket! Engem már nem tud­nak becsapni! Jöhetnek ne­kem akármivel, tudom, mi a lényeg. Legyen az embernek egy kis otthona, egy kis biz­tonsága. .. Azért mondom Vandának is, vigyázzon az állására, Vili bácsi nagyne- hezen megszerezte neki a trösztnél... SACI. De Vanda már nincs a trösztnél! BÓDOGNÉ kedves csodál­kozással. Hát hol lenne, ha nem a trösztnél? BÓDOG hirtelen eszébe jut, feláll, keresgél. Hol a Rádióújság? Nézzük csak, mi lesz a tévében. Remélem, valami tisztességes műsor... VANDA türelmetlenül. Mi­nek foglalkoztok velem? Úgyis elég gondotok van, nem? BÓDOG. Ebben a család­ban mindenki törődik min­denkivel, és ez így van rend­jén. Jól is néznénk ki, ha... Na, hol a Rádióújság? Min­dig eldugdostok mindent! Szeretném tudni, hová lehet elsülyeszteni egy rádióújsá­got? Jön-megy, keresgél. Hát itt sincs! Anya, nem lát­tad? BÓDOGNÉ a szoba mélyé­be mutat. Talán ott van. . . BÓDOG a komódhoz megy, turkál. Ott van, ott van!. .. De hol? így kezdődött a nagy orvos jó hírnevének megmentésére irányuló hadművelet. — Nos, hogy van az az öreg gróf? — kérdezgette Leprani első tanársegédétől. — Minden úgy alakul, ahogy mondtam? — Minden az ön diagnózi­sa szerint alakul, professzor úr. A beteg már fél lábbal a sírban van. Leprani diagnózisáról az egész város tudomást szer­zett. Telefonált a grófi pa­lotába a temetkezési vállalat tulajdonosa — díszkoporsót és halotti leplet kínált —, telefonált a pap, az utosló kenetet sürgette, s a virág- kereskedő is érdeklődött, mi­lyen koszorúkra lesz szük­ség. A gróf pedig frissen érezte magát, és vidám volt. A tizennegyedik napon Leprani professzor már tü­relmetlenkedni kezdett: — Mi van azzal a szörnyű vénemberrel? Még mindig nem patkóit el ? BÓDOGNÉ. Nem kértek kávét? Főzök kávét, jó? DÖNCI. Az bizony jó lesz. Még vezetnem kell ma. SACI. Ó, én nem iszom, csak forgolódom tőle fél éj­szaka, ilyenkor már nem iszom... BÓDOGNÉ. Akkor a kiseb­bik főzőben... Imrus, gyere, én ehhez a konnektorhoz nem nyúlok, ráz, gyere, fiacs­kám. .. Imrus és Bódogné kimen­nek. DÖNCI. Hogy a fenébe, Vanda, hát egyáltalán nem mondtad meg az öregnek, hogy kiléptél a tröszttől? SACI. Mi igazán nem tud­tuk, hogy ez titok. VANDA. Titok? Egyáltalán nem titok. SACI. Hát akkor miért nem mesélted el nekik? VANDA. Nekik? Mikor? Bódog már a fotel alatt ke­resgél. Itt sincs! Anya, csak nem dobtad ki a szemétbe? Anya! — Hol van anya? DÖNCI. Kiment kávét főz­ni. BÓDOG. Hát ő csak ne főz­zön kávét! Ha ő főz kávét, az nem kávé lesz, hanem lötty! Soha nem csavarja rá rende­sen a tetejét. DÖNCI Vandához. Szóval megint a régi nóta. Kicsit be­csavarodtunk, igaz? VANDA. Miért nem né­zed inkább a tévét, kisfiam? Nézd csak, milyen szép váro­sokat mutatnak! DÖNCI. Nekem ne mondd mindig azt, hogy kisfiam! VANDA nem törődik vele. Saci, nem az a véleményed, hogy csak a messzi városok­ban van fantázia? SACI. Elég rossz bőrben vagy mostanában. VANDA. Viszont te reme­kül nézel ki, drágám! SACI. Ugye? Eszbekap. Én őszintén aggódom érted, Van! VANDA. Éreztem, éreztem! Mondogattam is magamban, fel a fejjel Van. DÖNCI. Hiába gúnyolódsz, Saci esténként csakis rólad beszél. VANDA. Képzelem, miket! SACI. Jaj. Van, ne légy ki- állhatalan! VANDA gúnyosan. Egye­dül? Ó. hát itt vagytok ne­kem ti. .. ez az egész csa­lád. .. DÖNCI. És állás nélkül is — mi a fenét akarsz kezdeni? Otthagytál mindent Rudi­nak. .. az egész lakást! SACI. Azóta nem is talál­koztatok? VANDA. Nem. SACI. És véletlenül sem találkoztatok? Sehogy sem? VANDA. Nem. SACI. Fantasztikus! Már hat hónapja, mi? DÖNCI. De mi volt közte- tek a baj? Meglát valamit a tévében. Mi ez? Cölöpházak? Na, ez is jó kis élet lehet ott a vízen. SACI. Dönci azon bosszan­kodik. hogy egyszerűen csak kijöttél abból a lakásból. Manapság nem lehet csak úgy szögről leakasztani egy lakást. Ezt meg kellett volna gondolni! DÖNCI. Hát ezt alaposan elhisztizted. Éppen úgy, mint amikor hozzámentél! A tévé­re. Ja, most már látom, hol van ez. A Szajnán. Horgász­tanya. Nem rossz. A professzornak injekciót kellett adni, hogy megnyu­godjon. Délután Marasca megje­lent a Fossadoro villában. Izgatott volt, szeme vérben forgott. Két másik tanárse­géd kísérte, szakácsruhában. Marasca és kollégái elfoglal­ták a konyhát. Este ugyanis ünnepi va­csora volt: a gróf leányuno­kájának nevenapja alkalmá­ból. A vendégek között a könyörtelen Marasca is ott trónolt. A dolgot mesteri ügyes­séggel végezték el. Amikor felszolgálták a tortát, Attilo Fossadoro gróf éppen csak beleharapott — és holtan ro­gyott össze. Arcán boldog mosoly ragyogott. Marasca azon nyomban te­lefonált a kiváló professzor­nak: — Gratulálok, mesterem. Diagnózisa egy perccel ez­előtt fényesen igazolódott. (Fordította: GELLERT GYÖRGY ) Dino Buzzati A csalhatatlan diagnózis

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom