Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

IO tsiEPÜJSÄG 1985. március 2. Olvassuk újra — együtt i Veres Péter „Történelmi jelentése ff 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy rob­ban be az irodalom világába, ahogy keve­sen, és úgy válik a népi mozgalom ve­zéralakjává, mintha világéletében politi­kával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben” gondolkozott volna. Ezzel a kifejezéssel ö lepte meg pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. Pedig hát nagyon mélyről jött. Szere­lemgyerekként 1897. január 6-án szüle­tett Balmazújvároson. Küzdelmes gyer­meksors, és mégis a szülőföld halálig tar­tó szeretete. A felszabaduláskor már or­szágos hírű író, aki a magyar paraszti élet legrangosabb tudósítója. Regényei, el­beszélései szinte csak ürügynek látszanak a paraszti világ aprólékosan pontos és röntgenkép mélységű rögzítésére. De szépirodalmi munkássága mellett szocio­lógiai és politikai cikkei és tanulmányai — ekkor már tanulmánykötetei — ugyan­csak ennek az ismeretvilágnak hű meg­szólalásai. A Történelmi jelenlét című kö­tet Veres Péter utolsó éveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Űtirajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Pé- ter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások — ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéletiség kényszerében születtek, egy olyan em­bernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és aki nem tudhatott nem szólni akár elé­gedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Nagy szépirodalmi művei, a Számadás, a Próbatétel, a Három nemze­dék, amely végsősoron a Balogh család története címet kapja, meg novellái mind korszakjelző művek, de valahogy nem kapnak oly erős visszhangot, mint amit megérdemelnének. Váratlan halála előtt, 1970-ben írja magáról: „Azt már tudom, és szükségét érzem, hogy más is tudja, hogy én is tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak, és ezen már lénye­gében nem változtathatok. Hát legalább a legfontosabb szellemi ►►termékeimet« megpróbálom így ahogy van, nyersanyag­ként vagy »félgyártmányként« közreadni.” — S még ezt is —: „csak annyit hadd je­gyezhessek még ide, hogy nem semmiért írok: a valósággal, az élettel és a törté­nelemmel szeretnék mindennapi viszony­ban lenni. Vagy még pontosabban: nem tudok a valósággal való mindennapi gon­dolati érintkezés nélkül élni.” Ennek a szépséges kényszernek jelent­kezési formája a Történelmi jelenlét, amely mai közösségi gondolkodásunk lét­rejöttének lényeges eleme. Ez a jelentősége, és ezért érdemes újra­olvasni. Annak a szemléletnek a megta­nulásáért, amellyel az író a közösség, a nemzet és az emberiség minden ügyét né­zi. És annak az érzésnek újrafelfedezésé­ért, hogy mindezt hitelesíti egy szellemi szuverenitás, az író kritikus önállósága. Reflexióit sokan minősítették kicsinylő- en az autodidaktizmus tiszta példáinak. De az az író, aki egész életében az össze­függések feltárását gyakorolta, nem egy­szerűen csak autodidakta, hanem az első­generációs értelmiségi állandó napi önmű­velésének a példája, hiszen az életről va­ló szakadatlan hangosan gondolkodásban és egyre elmélyülő műveltségvilágában olyan gondolatokat vetít elénk, olyan té­nyeket rögzít, amelyek csak egy nagy mű­vész, felelős gondolkodó tapasztalatszer­ző és átadó szenvedélyének termékei le­hetnek. SZALONTAY MIHÁLY Húsz esztendő Budapesten (Részlet) IRODALOM Carlo Manzoni: Egy vermutot kérek! Veneranda úr bement a borbélyüzletbe, letepedett a karosszékbe és megszólalt: — Egy vermutot kérek! — Tessék? — kérdezte a borbély, gondolván hogy rosszul hallotta. — De hiszen én borbély vagyok, uram — mondta cso­dálkozva a mester —, le tu­dom vágni a haját, meg tu­dom borotválni, vermuttal azonban nem szolgálhatok. — Maga azt gondolja, hogy­ha az ember aperitifet akar rendelni, akkor meg is kell magát borotváltatni vagy nyiratni? — Dehogy — mondta a borbély —, ám az üzletem csak egy sarokra van a bár­tól... — Komolyan azt gondol­ja, hogy a sarki bárban megborotválják és megnyír­ják az embert? — kérdezte Veneranda úr. — Fura el­képzelései vannak. Pár perc­cel előbb ott voltam, és cso­da, hogy ki nem hajítottak az ajtón. — Ott viszont megkap­hatná a vermutját — kelt ki magából a borbély. — Nagyon lenőtt a baju­szom — mondta Veneranda úr. — Azt le tudom önnek vágni, de vermutot nem ... szólt a borbély. — Ugyan miért akarnám magától, hogy vágja le ne­kem a vermutot?! — kiáltott föl Veneranda kifogyva a béketűrésből. — Csodálko­zom, hogy micsoda emberek vannak manapság! Jól van, majd otthon levágom ma­gamnak. E szavakkal felállt, és mor­golódva otthagyta a borbély­műhelyt. Zahemszky László fordítása Húsz éve múlt, hogy Bu­dapesten lakom. Jogos a kérdés: patrióta vagyok-e, már itt, úgy mint egy ős­szegedi, hódmezővásárhelyi, debreceni, pécsi vagy akár annyira mint egy kunmada- rasi vagy szabadszállási la­kos? Hm, nem vagyok. És azt hiszem, nem is leszek. Nem leszek „pesti” még annyira se, mint egy tavaly, tavaly­előtt feljött falusi, aki végle­gesen elmenekült a falujá­ból, és nem is akar oda so­ha többé visszamenni. Én nem menekültem, engem az „ügy”, az íróság, a közéleti szolgálat, mondhatom úgyis: a történelem hozott ide. De ez nem jelenti azt, hogy nem becsülöm vagy ép­penséggel nem szeretem Bu­dapestet. Ellenkezőleg, na­gyon is, de az már nem lo­kálpatriotizmus, még kevés­bé ,vpestiesség”, hanem an­nak az embernek — az író­nak — az érzülete, aki már országban, népben-nemzet­ben érez és gondolkodik. Mondom, országban gon­dolkozom, és ebben benne van Budapest is. Nemcsak úgy, hogy itt az ország „kö­zepe”, a kormányzat, a ha­talmi akarat székhelye, ha­nem abban is, hogy ehhez az emberi közösséghez, ame­lyet magyarságnak hívnak, innen sugárzik széjjel min­den eszme, minden gondo­láit, terv és akarat. Innen indul ki, ha ez kell, a forra­dalom is, a megtartó gondo­lat is. A főváros fontossá­ga ezek által nő országos közüggyé és közérzületté. Erről szót se többet, ezek tankönyv-igazságok. Azt azonban talán még hasznos volna ehhez a kis beveze­téshez hozzáfűzni, hogy tisz­tára félreértés és a pártos- kodás természetéből követ­kező balgatag rövidlátás volt akármikor is, még az úgyne­vezett ;,népi-urbánus” herge- lődések idején is azt hinni, hogy én valamiféle korlátolt „anti-urbánus” voltam vol­na. Nem, csak a parasztság, s abban is különösen a föld­munkásság, vagy széleseb­ben értve, a szegényparaszt­ság életjogáért és történelmi egyenjogúságáért hadakoz­tam. Arról nem tehetek, hogy ez akkoriban némely urak és polgárok szemében (hozzám képest és a parasztokhoz vi­szonyítva a polgárok is urak voltak>, akik tulajdonképpen nem a várost, hanem a fenn­álló rendet vagy a holnapi vezetőszerepet féltették tő­lünk, városellenségnek lát­szott, vagy legalábbis a rossz- hiszeműek által annak kiál­tatott ki. (Nehéz volna elhallgatnom, hogy a legjobbaknál, akik az ország és a nép akkori so­rán gondolkoztak is, még va­lami bűntudatféle is megje­lenhetett. Olyan értelemben, hogy az Itteni civilizált réte­gek, s nemcsak a legfelül levők, tulajdonképpen a „bennszülöttek”, vagy még inkább sajátlagosan a föld­művelők, a mezei termelők munkája és nélkülözése után élnek. Az egyiknél ebből az következett, hogy „éljen a forradalom!”, a másiknál: jaj...!) Gondolom tehát, hogy ép­pen ezért is hasznosak lehet­nének ezek a vallomásszerű feljegyzések, mert aki írja — hite szerint — se nem na- rodnyik, se nem urbánus, hanem olyan realista, aki nem szorul rá elvi lólábak rejtegetésére. Egyben nem­csak elvileg, hanem termé­szetből is kollektivista, és ebből a szempontból néz és látja a főváros szerepét a je­lenben is, a jövőben is. Vladimir Volma: Alkalmas parkolóhely Ott állok a fürdőszobában a tükör előtt, vállamon a törülköző, kezemben az ecset. Panelházban lakni — ez se kutya, ennek az életnek is megvannak a maga örömei. Például, még a mosdónkban csorgó víz zaja sem képes túlharsogni a felső szomszé­dunk, Navratil és a felesége csevegését. — Lehetetlen alak, egy­szerűen lehetetlen! — pattog a szomszéd. — Ugyan, minek kötsz belé?! — kiabál a felesége, alighanem a konyhából. — Szerintem nagyon jól nevelt és művelt ember, nagyon szeretem az elbeszéléseit. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az egy eme­lettel följebb lakó, kedves« szomszédok éppen rólam be­szélgetnek. — Nem tudom, mit kezdjek ezzel a fráterrel! — ordítja a férj. — Képzeld, már megint a mi oszlopunk mellé állította a járgányát. — És ezért tartod gazem­bernek? — Értsd meg már végre Jana, mégiscsak vannak elemi illemszabályok! Ne­künk kék Skodánk van, és őkelme angyali nyugalommal ugyanilyen kocsit vesz. Mi éveken keresztül a lámpa­oszlop mellé állítjuk az autónkat, és most ő ugyan­oda tolakszik... — Nincs igazad, Jiri — felel nyájasan Jana. — Az ember oda állítja a kocsiját, ahová a kedve tartja, nem­de? Azután csend támad, csak a két borotva surrogása hal­latszik: az enyémnek nyu­godt és szabályos, az övé meg ideges és felzizzenő. — Remélem, megbocsátasz nekem, drága Jiri: de a do­log úgy áll, hogy én magam állítottam a kocsinkat az utca végén a túlsó oldalra ... Némán mosolygok. És hir­telen Jiri Navratil dühös üvöltése harson a fülembe: —. Hányszor mondjam ne­ked, hogy a mi helyünkre ál­lítsd. a kocsit, az ördög vi­gyen el!!! Ezen a héten már háromszor mostam le az ő tragacsát! Fordította: GELLÉRT GYÖRGY A Kalevala napja ISO éves a finn eposz Éliás Lönnrot 1835. február 28-án írta alá Kalevala avagy a finn nép hajdani történetéről szóló régi kar- jalai runók című népkölté­szeti gyűjteményének az elő­szavát, amelynek első része aztán ugyanannak az eszten­dőnek a karácsonyán hagyta el a nyomdát, második része pedig 1836 márciusában — 500—500 példányban. Finn­országban február huszon- nyolcadika minden évben a Kalevala napja. Elias Lönn­rot százötven esztendeje tett pontot munkája végére, ek­kor született meg a világ- irodalom egyik legnagyobb remekműve, a talán legné­pibb eposz, amelyet már a Akseli Oallon-Kallrla illuszt rációja modern időkben jegyeztek le és állítottak össze éppé, egésszé, kerekké. A régi eposzok — a homé- rosziak, a Mahábhárata, az Edda, a Niebelung-énekek és a többiek — keletkezése a homályba vész, a tudo­mány csupán feltételezések­kel szolgál, a Kalevaláé vi­szont pontosan, nyomról nyomra követhető. A finn nép hosszú évszá­zadokon át megőrizte éne­keit, a runókat, de egészen a 18. század végéig senki sem jegyezte le őket. Csak az ezerhétszázas évek végén, a korai romantika idejében fi­gyeltek föl rájuk. Ekkor már több runót ismertek, s Hen­rik Gábriel Porthan megfi­gyelte: „vissza lehet vezetni őket egy épebb, valódibb formára ... mind tartalmuk lényegét, mind vezérmotívu­maikat tekintve összekap­csolódnak. Egy másik iro­dalmár, K. A. Gottlund, hasonlót írt: „ha a finn írók összegyűjtenék a régi nép­dalokat, s rendezett egészet alkotnának belőlük, ebből új Homérosz, Osszián vagy Nie- belung-ének keletkezhetnék”. Elias Lönnrot, egy sze­gény falusi szabó 1802-ben született fia, akit a család orvosnak taníttatott, s már doktori disszertációját is a népi gyógymódokról írta, s csupán kényszerűségből vá­lasztotta ezt a pályát, mert valójában mindig az iroda­lom érdekelte — ő lett Por­A kantele, amelynek kísére­tében a Kalevala történeteit is énekelték than és Gotthund álmának megvalósítója. Egy kis faluban házitaní- tóskodott, amikor az első népdalokat lejegyezte az ot­tani öregektől. 1828-ban pe­dig jól kitervelt gyűjtőútra indult, hogy aztán évtizede­ken át folytassa a kutatást. Ugyanennek az évnek az őszén már össze is állított egy gyűjteményt — már ben­ne voltak a későbbi Kale­vala töredékei —, hogy az­tán sose elégedjék meg addi­gi munkájával, hogy újra meg újra bővítse, kiegészít­se, mert a kis finn falvacs- kák mélyén csak úgy buz­góit az ősi forrás. Egyre több és több runó — rege, monda — gyűlt össze füze­teiben, s lassan kirajzolódott előtte: Porthan és Gotthund korántsem tévedett: egy új, homéroszi nagyságrendű eposz van a kezében. A tör­téneteket sorrendbe állítot­ta, kerekké formálta, s végül a Kalevala címert adva a műnek, 1835. február 28-án az előszót is megírta. Ez az úgynevezett Ös-Kalevala. A Kalevala a Kaleva személynévből képzett hely­név — Lönnrot úgy okosko­dott, itt élt a finnek ősapja, Kaleva. Vagyis a Kaleva­la cím a mű cselekményének kezdetét a finn történelem legrégebbi korszakába he­lyezte vissza. Az Ös-Kalevala az új, a végleges, 1848 december ele­jén jelent meg 1250 példány­ban a Finn Irodalmi Társa­ság megbízásából. Lönnrot ekkor is megemlékezett a ne­vezetes február 28-áról az­zal, hogy ennek a végső vál­tozatnak az első felét ugyan­ezen a napon adta postára a Társaság címére. A Kalevala a finnek nem­zeti ügye volt, Elias Lönn­rot az akkori finn irodalmi élet figyelmének a központ­jában állt, tőle várták, hogy megalkossa nagy büszkesé­güket, a finn népi eposzt. Segítőtársakat adtak mellé, egyetemi hallgatók járták Karjalát, a finn vidékeket, hogy új meg új énekeket gyűjtsenek össze, hogy ne vesszék el semmi, hogy minél teljesebb legyen a mű. Akko­riban még nem volt szokás, hogy lejegyezzék, ki. énekelt, mikor és hol, de ennek elle­nére sok legendásan jól regélő énekes nevét mégiscsak meg­őrizte Lönnrot: Juhana Kai- nulainen* Ontrei Malinen, Vaassila Kieleväinen, Arhip- pa Perttunen neve épp olyan halhatatlan, mint a Kaleva­la, hiszen nélkülük az sem volna. A Kalevalára hamarosan felfigyelt az egész világ. Castrén, a finnek nagy tudó­sa, méltán írhatta: „A ru­nók mély értelmű szavakkal szólnak hozzánk az évszáza­dok éjén át apáink hitéről, bölcsességéről és hatalmáról. Olyan kincs rejlik bennük, melyet Homérosz, Osszián és az Eddák sem homályosíta- nak el.” A magyarok közül Reguly Antal már az 1830-as évek­ben ismerte, néhány részletet le is fordított az Ös-Kale- valából. A teljeset először Barna Ferdinánd tolmácsol­ta magyarul 1871-ben. Vikár Béla klasszikus Kalevala- fordítása 1908-ban jelent meg. A harmadik magyar Kalevala 1972-ben látott napvilágot Nagy Kálmán át­ültetésében, a negyedik pe­dig 1976-ban Rácz István fordításában. A hetvenes éveket joggal mondhatjuk te­hát a Kalevala magyar évti­zedének. A Kalevala nemhogy süly- lyedne az időben: egyre föl­jebb emelkedik. Ma már a fekete földrészen is gyönyör­ködhetnek benne. Egy gui- neai költő lefordította pular- fulfude nyelvre, külön érde­kesség, hogy ezt a könyvet Szegeden nyomták 1983-ban Győri László A Kalevala — magyar színpadon. A Körszínház bemu­tatója 1969-ben

Next

/
Oldalképek
Tartalom