Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
1985. március 2. NÉPÚJSÁG 11 Kovács Éva keramikusművész kiállítása a Simontornyai Vármúzeumban Kovács Éva alig tizenöt esztendeje dolgozik, mint önálló alkotóművész, s ma már elmondható róla, hogy a legismertebb keramikusok közé tartozik. Művészete két szilárd pillérre épül, a szobrászat terén szerzett megbízható képzettségére, és a kerámiakészítéshez nélkülözhetetlen anyagtani találékonyságra. őszintén hisz a keramikus tennivalóinak nemes céljaiban, meg van győződve arról, hogy egy ötletesen alakított, díszített váza, kedvesen motivált játékos figura maradéktalan művészi élményben részesíti az érzékeny kedélyű műbarátot. Kovács Éva korzózó szerelmesei, várandós menyecskéi, esküvőre induló hajadon- jai, ruhácskáik fodraiban kel- lemkedő kisasszonyai legfeljebb csak humoros megfogalmazásuk miatt sodródnak a dísztárgyak provinciájába, mert a műfajok protokolláris rendjéhez szokott elfogultságok a műalkotásokat sorolják „nagyművészetek” birodalmába. Kovács Éva a fonák helyzeteket, a modoros kényeske- dőket is pajkos megértéssel, kacér huncutkodással állítja a tárlatlátogató elé: jól szórakozik a szenvelgőkön: a pi- perkőcök feje fölött összekacsint a közönséggel. Módszere nemcsak egyéni, de egyúttal korszakos érvényű is, híven tükrözi korunk sajátos kulturális törekvéseit. Főként a népművészet mélyreható befolyását mutatja, azt a folyamatot, ami a művészetek szinte minden megnyilatkozásában érezteti hatását. Mintha valamiféle neorokokós eklektika párosulna a gölöncsérek cserépbabáival, s a bábjátékok csillagszemű szereplői francianégyest lejtenének, a falusi leánykák és legények maszkabálban jönnének össze, miután a jelmezkölcsönzőből sikerült megszerezniök az egykori szalonok hölgyeinek és aranyifjainak estélyi öltözékét. Mindez paródia is egyben, mert a folklór Kovács Éva kezén utat nyit a mesés valószínűtlenségek, az ártatlan fantáziálgatások érvényesítésének. A magas hőfokon tartósított agyagfigurák — a népi jelleget megőrizve — lényegében fehérek, a finomabb formák élein az ezer Celsius-fok feletti égetés füstös nyomaival, helyenként a máz savas okkerfoltjaival. Több mint 100 éve ismert, hogy Dombóvártól északra, az alsóhetényi legelők és szántóföldek egy nagyméretű, római települést rejtenek. A lakosság a területet már régóta Süllyedtvár néven ismeri. A lelőhely kutatását dr. Soproni Sándor kezdte el 1969-ben, majd 1981-től folytattuk. Az eltelt négy év alatt olyan leletek kerültek elő az ásatások során, amelyek sok irányban és alapvetően bővítik tudásunkat Pannónia provincia római történetéről és kultúrájáról. Nemcsak a korszak eseménytörténetét tették világosabbá, hanem különösen fontosak a hadszervezet, az életmód, a gazdaságtörténet, és ez ideig a vidéken szinte teljesen ismeretlen városiasodás — a római civilizáció egyik leglényegesebb jellemzője — megismerése miatt is. Süllyedtvár helyén az 1— 3. században jelentősebb római település nem volt. A 4. század 2. harmadában azonban egy hatalmas, 490- szer 500 méteres erődöt építettek fel a rómaiak. Ekkorra ugyanis végleg megmutatkozott, hogy a Duna mentén, az egy vonalra felzárkózott katonaság és a védelmi rendszer elégtelen a külső támadások elhárítására, és a tartomány védelmére. Ezért az élelmezést, az utánpótlást biztosító létfontosságú intézményeket, amelyek célpontjai voltak a barbárok fosztogatásának, és pusztításának, a veszélyeztetett határkörzetből kivonták, és a tartomány belsejében három központban egyesítették. Ezek egyike az alsóhetényi erőd, amelynek a római korban Iovia volt a neve. Az erődfalak védelmében nagy gabona- és élelmiszerraktárakat, ruha- és felszerelésraktárakat, feldolgozó műhelyeket és minden egyéb, a katonaság ellátását biztosító létesítményeket építettek fel és alakítottak ki. Mindezeket a következtetéseket már az ásatások alapján sikerült levonni. A kutatás elsődleges célja az erőd alaprajzának, beépítettségének, az építkezések és átépítések idejének a meghatározása és ezek segítségével a létesítmény életének, funkcióinak, a védelemben és a gazdasági életben betöltött szerepének a megállapítása. Megtaláltuk a nagy raktárakat; ismerjük a gabonaraktár helyét; megkezdtük a fürdő feltárását. A fémfeldolgozást azok a 6—7 kg-os nyersvas tömbök bizonyítják, amelyeket a feldolgozás céljára szállítottak az erődbe. A sok érem mellett két kincsleletet is találtunk. Az i. sz. 375-ben a Pannóniával szomszédos kvádok és szarmaták összpontosított támadást indítottak a tartomány ellen, amelynek nagy részét el is foglalták. Miután a nyugatról Pannóniába sietett Valentinianus császár hadai kiűzték az ellenséget, a belső erődöket, így a iovait is, átépítették. Két és fél méterre vastagították meg az erődfalakat, és 49 oldaltornyot emeltek. A hatalmas munkához azonban nem állt rendelkezésre elegendő építőanyag, ezért a rómaiak minden lehetőséget megragadtak. Így az erőd közelében fekvő város — valószínűleg ez volt az a település, aminek eredetileg Iovia volt a neve — temetőjének sírköveit feldarabolták és beépítették az erődfalakba. Minden bizonnyal a város lakóházait is kőbányának tekintették. A feltárás során több száz, jórészt márványból, kisebbrészt mészkőből faragott sírkőtöredéket bontottunk ki. A növényi indákkal, a síremlékek oromzatán elhelyezett oroszlánszobrokkal, az elhunytak képmásaival díszített, faragott és feliratos töredékek mellett egy monumentális, másfélszeres életnagyságú márvány császárszobor töredéke is előkerült: valószínűleg a városalapító császárt ábrázolja. A leletek jelentőségére rávilágít, hogy Somogy, Baranya és Tolna megyékből eddig mindössze csak 100 felirat ismert. Számuk most jelentősen megnövekedett. Ezek a tárgyak pedig igen fontosak, mert a szövegük és faragásuk alapján a római történet és élet elsőrangú forrásai. Mindeddig azt hittük, hogy a Balatontól délre, Sopianae kivételével városi jogú település nem létezett. A talált sírkövek igen jó minőségű anyagból és kitűnő faragással készültek, a császárszoborral együtt csakis egy városhoz tartozhattak. Ez a város a 3. századra elvesztette a jelentőségét és elnéptelenedett. Ezért használhatták fel nyersanyagként másodlagosan maguk a rómaiak, holott a törvények az ilyesfajta kőbányászatot szigorúan tiltották. A város pontos helye azonban még ismeretleni, de valahol Alsóhetény körzetében rejti a föld. Az alsóhetényi kutatások nem könnyen megszervezhető körülmények között folynak. A római erőd viszonylag távol esik a mai településektől, főképpen pedig a munkaerő biztosítása látszott megoldhatatlannak: ez okozta a hetvenes évek elején a kutatás fennakadását. Ekkor jött segítségünkre a dombóvári városi tanács — közben ugyanis a területet Tolna megyéhez csatolták —, amely 1981 óta ifjúsági építőtáborral segíti az ásatásokat. Ennek gondját és megszervezését Máté László vállalta magára. Az ásatás vezérkarának, amely a régészek mellett a Szombathelyi Tanárképző Főiskola olyan hallgatóiból áll, akik már évek óta dolgoznak ásatásokon, megfelelő lakást a naki tsz biztosított a felsőhetény- pusztai majorjában. A területileg illetékes kapospulai tsz és a Dalmandl Állami Gazdaság is messzemenően segíti munkánkat. Az építőtábor résztvevői pedig remélhetőleg nemcsak azt a munkaerőt jelentik, ami a kutatásokat lehetővé teszi. A munka során a fiatalok jobban megtanulhatják értékelni és megbecsülni azokat á sokszor érdektelennek látszó cserepeket, apró tárgyak töredékeit, amelyek a földből előkerülnek. Megtanulják, hogy ezek nem régi, holt tárgyak, hanem olyan fontos és nélkülözhetetlen történelmi források, amelyeknek a helye múzeumokban van, mert segítségük nélkül hazánk múltját megismerni nem tudnánk. Dr. Tóth Endre Hetvenöt éve született Kohán György Még csak most lenne 75 éves Kohán György, és már 19 éve halott. Élete az átlagos emberi életkor előtt egy évtizeddel korábban zárult le. Életpályája sem volt átlagos. Ennek áttekintése nemcsak a nagy alkotót megillető tisztelgésre, hanem máig érvényes és hasznosítható tanulságok megfogalmazására is alkalmat ad. A gyulavári uradalmi kovács fiának első élményeit az alakuló, szikrázó vas jelentette. Tanára, József Dezső korán felismerte kivételes tehetségét. Baráti kezek a Képzőművészeti Főiskoláig vezették útját. Itt azonban a drámai erővel, feszültséggel teli növendék Glatz Oszkár osztályán nem találja helyét. Párizs következik nyomorral és ámulá- sokkal. És még valami: A Győző-féle Művészeti Lexikon szerkesztőinek jó szeme, mert a 25 éves Kohán Györgyöt önálló címszóként szerepeltették már 1935-ben. Két budapesti kiállítása (Műbarát, Tamás Galéria). A 30- as évek közepére esik első vásárhelyi tartózkodása, amikor is megismerkedik az idős mesterrel, Tornyai Jánossal, sőt egyik alapítója lesz a Tornyairól elnevezett tudományos, irodalmi és művészeti társaságnak. A 30-as évek végét, a 40-es évek elejét többszöri katonáskodás szabdalta fel. Majd következett a felszabadulás, és ekkor új lehetőségek nyíltak — sajnos csak átmenetileg — Kohán György előtt is. Kiállításai következtek Gyulán, Vásárhelyen, és 1948-ban Budapesten is a Képzőművészek Szabad Szakszervezeténél. Utána egy évtized néma csend, kitaszítottság. (A Képzőművész Szövetség 1952-ben mint fejlődésképtelent kizárta soraiból.) Azonban ezekben az években is következetesen dolgozik. A tisztultabb, változott társadalmi, politikai légkör számára is megnyitja az utat: 1959-ben a Műcsarnok ad otthont képeinek. A következő évben Munkácsy-díjjal ismerték el munkásságát. 1964-ben műtermes lakást kap Vásárhelyen. 1965-ben meglepetés erejével ható kiállítást rendez a Magyar Nemzeti Galériában: több mint kétszáz, jobbára teljesen ismeretlen művet mutat be, köztük jelentős számban az általa kedvelt viasztemperákat. A következő év meghozza számára a magyar művésznek adható legnagyobb kitüntetést, a Kossuth- díjat. Nem sokáig élvezheti, mert ekkor már súlyos beteg és ugyan ez év december 16-án Gyulán befejeződik életútja. Halála előtti végintézkedéssel Gyula városának juttatta hatalmas művészi hagyatékát, közel háromezer művet, mintegy hatszáz olaj- festményt és több mint kétezer-kétszáz grafikát. Szülővárosa 1979-ben nyitotta meg az önálló Kohán-múzeumot. Kohán György munkássága az alföldi realisták, a kortárs európai művészet és a mexikói monumentalisták törekvéseinek egyéni ötvözete. Az alföldi festészet etikai hagyománya a tájhoz, szűkebb, tágabb világához való kötődést jelenti. Ezenkívül innen táplálkozik drámai ereje, feszültséggel teljes hangvétele. (Bivalyos szekér napkoronggal, Hazafelé). Siquerios és Rivera távoli „gondolattársítása” egy- egy alakformálásában érezhető (Marokszedő, Kéve). Megtalálhatjuk azonban nála Mondrian síkba terített négyzeteinek hatását is, de mindig konkrét mondanivaló megjelenítésére (Vásárhelyi utca, Tanya). Az ícole d’Pa- ris analitikus képépítése is felfedezhető jó néhány műben (többnyire csendéletein és néhány portréján). Portréiban a gondtól, munkától megtört anyának (Anyám) éppúgy emléket állít, mint a minden vihart átélt, elvesztett férje helyett férfimunkát vállaló kemény asszonyoknak. (Parasztasszony). Kohán György kifejezetten monumentalista vénájú alkotó. Sajnálatos, hogy életében, még a Munkácsy-díj után sem kapott egyetlen négyzetméter falfelületet sem. Hatalmas háborúellenes kartonja csak halála után került mozaikban kivitelezésre Székesfehérváron, a szakszervezetek megyei tanácsának székházában. Életműve a bartóki példa megvalósulása: Ügy hasznosította a kortárs művészet újításait, hogy nem szakadt el népe kulturális hagyományától és kora társadalmi valóságától. DÖMÖTÖR JÁNOS Rónai erőd fllsóhefánvhei
