Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
IO tsiEPÜJSÄG 1985. március 2. Olvassuk újra — együtt i Veres Péter „Történelmi jelentése ff 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy robban be az irodalom világába, ahogy kevesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mintha világéletében politikával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben” gondolkozott volna. Ezzel a kifejezéssel ö lepte meg pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. Pedig hát nagyon mélyről jött. Szerelemgyerekként 1897. január 6-án született Balmazújvároson. Küzdelmes gyermeksors, és mégis a szülőföld halálig tartó szeretete. A felszabaduláskor már országos hírű író, aki a magyar paraszti élet legrangosabb tudósítója. Regényei, elbeszélései szinte csak ürügynek látszanak a paraszti világ aprólékosan pontos és röntgenkép mélységű rögzítésére. De szépirodalmi munkássága mellett szociológiai és politikai cikkei és tanulmányai — ekkor már tanulmánykötetei — ugyancsak ennek az ismeretvilágnak hű megszólalásai. A Történelmi jelenlét című kötet Veres Péter utolsó éveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Űtirajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Pé- ter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások — ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéletiség kényszerében születtek, egy olyan embernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és aki nem tudhatott nem szólni akár elégedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Nagy szépirodalmi művei, a Számadás, a Próbatétel, a Három nemzedék, amely végsősoron a Balogh család története címet kapja, meg novellái mind korszakjelző művek, de valahogy nem kapnak oly erős visszhangot, mint amit megérdemelnének. Váratlan halála előtt, 1970-ben írja magáról: „Azt már tudom, és szükségét érzem, hogy más is tudja, hogy én is tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak, és ezen már lényegében nem változtathatok. Hát legalább a legfontosabb szellemi ►►termékeimet« megpróbálom így ahogy van, nyersanyagként vagy »félgyártmányként« közreadni.” — S még ezt is —: „csak annyit hadd jegyezhessek még ide, hogy nem semmiért írok: a valósággal, az élettel és a történelemmel szeretnék mindennapi viszonyban lenni. Vagy még pontosabban: nem tudok a valósággal való mindennapi gondolati érintkezés nélkül élni.” Ennek a szépséges kényszernek jelentkezési formája a Történelmi jelenlét, amely mai közösségi gondolkodásunk létrejöttének lényeges eleme. Ez a jelentősége, és ezért érdemes újraolvasni. Annak a szemléletnek a megtanulásáért, amellyel az író a közösség, a nemzet és az emberiség minden ügyét nézi. És annak az érzésnek újrafelfedezéséért, hogy mindezt hitelesíti egy szellemi szuverenitás, az író kritikus önállósága. Reflexióit sokan minősítették kicsinylő- en az autodidaktizmus tiszta példáinak. De az az író, aki egész életében az összefüggések feltárását gyakorolta, nem egyszerűen csak autodidakta, hanem az elsőgenerációs értelmiségi állandó napi önművelésének a példája, hiszen az életről való szakadatlan hangosan gondolkodásban és egyre elmélyülő műveltségvilágában olyan gondolatokat vetít elénk, olyan tényeket rögzít, amelyek csak egy nagy művész, felelős gondolkodó tapasztalatszerző és átadó szenvedélyének termékei lehetnek. SZALONTAY MIHÁLY Húsz esztendő Budapesten (Részlet) IRODALOM Carlo Manzoni: Egy vermutot kérek! Veneranda úr bement a borbélyüzletbe, letepedett a karosszékbe és megszólalt: — Egy vermutot kérek! — Tessék? — kérdezte a borbély, gondolván hogy rosszul hallotta. — De hiszen én borbély vagyok, uram — mondta csodálkozva a mester —, le tudom vágni a haját, meg tudom borotválni, vermuttal azonban nem szolgálhatok. — Maga azt gondolja, hogyha az ember aperitifet akar rendelni, akkor meg is kell magát borotváltatni vagy nyiratni? — Dehogy — mondta a borbély —, ám az üzletem csak egy sarokra van a bártól... — Komolyan azt gondolja, hogy a sarki bárban megborotválják és megnyírják az embert? — kérdezte Veneranda úr. — Fura elképzelései vannak. Pár perccel előbb ott voltam, és csoda, hogy ki nem hajítottak az ajtón. — Ott viszont megkaphatná a vermutját — kelt ki magából a borbély. — Nagyon lenőtt a bajuszom — mondta Veneranda úr. — Azt le tudom önnek vágni, de vermutot nem ... szólt a borbély. — Ugyan miért akarnám magától, hogy vágja le nekem a vermutot?! — kiáltott föl Veneranda kifogyva a béketűrésből. — Csodálkozom, hogy micsoda emberek vannak manapság! Jól van, majd otthon levágom magamnak. E szavakkal felállt, és morgolódva otthagyta a borbélyműhelyt. Zahemszky László fordítása Húsz éve múlt, hogy Budapesten lakom. Jogos a kérdés: patrióta vagyok-e, már itt, úgy mint egy ősszegedi, hódmezővásárhelyi, debreceni, pécsi vagy akár annyira mint egy kunmada- rasi vagy szabadszállási lakos? Hm, nem vagyok. És azt hiszem, nem is leszek. Nem leszek „pesti” még annyira se, mint egy tavaly, tavalyelőtt feljött falusi, aki véglegesen elmenekült a falujából, és nem is akar oda soha többé visszamenni. Én nem menekültem, engem az „ügy”, az íróság, a közéleti szolgálat, mondhatom úgyis: a történelem hozott ide. De ez nem jelenti azt, hogy nem becsülöm vagy éppenséggel nem szeretem Budapestet. Ellenkezőleg, nagyon is, de az már nem lokálpatriotizmus, még kevésbé ,vpestiesség”, hanem annak az embernek — az írónak — az érzülete, aki már országban, népben-nemzetben érez és gondolkodik. Mondom, országban gondolkozom, és ebben benne van Budapest is. Nemcsak úgy, hogy itt az ország „közepe”, a kormányzat, a hatalmi akarat székhelye, hanem abban is, hogy ehhez az emberi közösséghez, amelyet magyarságnak hívnak, innen sugárzik széjjel minden eszme, minden gondoláit, terv és akarat. Innen indul ki, ha ez kell, a forradalom is, a megtartó gondolat is. A főváros fontossága ezek által nő országos közüggyé és közérzületté. Erről szót se többet, ezek tankönyv-igazságok. Azt azonban talán még hasznos volna ehhez a kis bevezetéshez hozzáfűzni, hogy tisztára félreértés és a pártos- kodás természetéből következő balgatag rövidlátás volt akármikor is, még az úgynevezett ;,népi-urbánus” herge- lődések idején is azt hinni, hogy én valamiféle korlátolt „anti-urbánus” voltam volna. Nem, csak a parasztság, s abban is különösen a földmunkásság, vagy szélesebben értve, a szegényparasztság életjogáért és történelmi egyenjogúságáért hadakoztam. Arról nem tehetek, hogy ez akkoriban némely urak és polgárok szemében (hozzám képest és a parasztokhoz viszonyítva a polgárok is urak voltak>, akik tulajdonképpen nem a várost, hanem a fennálló rendet vagy a holnapi vezetőszerepet féltették tőlünk, városellenségnek látszott, vagy legalábbis a rossz- hiszeműek által annak kiáltatott ki. (Nehéz volna elhallgatnom, hogy a legjobbaknál, akik az ország és a nép akkori során gondolkoztak is, még valami bűntudatféle is megjelenhetett. Olyan értelemben, hogy az Itteni civilizált rétegek, s nemcsak a legfelül levők, tulajdonképpen a „bennszülöttek”, vagy még inkább sajátlagosan a földművelők, a mezei termelők munkája és nélkülözése után élnek. Az egyiknél ebből az következett, hogy „éljen a forradalom!”, a másiknál: jaj...!) Gondolom tehát, hogy éppen ezért is hasznosak lehetnének ezek a vallomásszerű feljegyzések, mert aki írja — hite szerint — se nem na- rodnyik, se nem urbánus, hanem olyan realista, aki nem szorul rá elvi lólábak rejtegetésére. Egyben nemcsak elvileg, hanem természetből is kollektivista, és ebből a szempontból néz és látja a főváros szerepét a jelenben is, a jövőben is. Vladimir Volma: Alkalmas parkolóhely Ott állok a fürdőszobában a tükör előtt, vállamon a törülköző, kezemben az ecset. Panelházban lakni — ez se kutya, ennek az életnek is megvannak a maga örömei. Például, még a mosdónkban csorgó víz zaja sem képes túlharsogni a felső szomszédunk, Navratil és a felesége csevegését. — Lehetetlen alak, egyszerűen lehetetlen! — pattog a szomszéd. — Ugyan, minek kötsz belé?! — kiabál a felesége, alighanem a konyhából. — Szerintem nagyon jól nevelt és művelt ember, nagyon szeretem az elbeszéléseit. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az egy emelettel följebb lakó, kedves« szomszédok éppen rólam beszélgetnek. — Nem tudom, mit kezdjek ezzel a fráterrel! — ordítja a férj. — Képzeld, már megint a mi oszlopunk mellé állította a járgányát. — És ezért tartod gazembernek? — Értsd meg már végre Jana, mégiscsak vannak elemi illemszabályok! Nekünk kék Skodánk van, és őkelme angyali nyugalommal ugyanilyen kocsit vesz. Mi éveken keresztül a lámpaoszlop mellé állítjuk az autónkat, és most ő ugyanoda tolakszik... — Nincs igazad, Jiri — felel nyájasan Jana. — Az ember oda állítja a kocsiját, ahová a kedve tartja, nemde? Azután csend támad, csak a két borotva surrogása hallatszik: az enyémnek nyugodt és szabályos, az övé meg ideges és felzizzenő. — Remélem, megbocsátasz nekem, drága Jiri: de a dolog úgy áll, hogy én magam állítottam a kocsinkat az utca végén a túlsó oldalra ... Némán mosolygok. És hirtelen Jiri Navratil dühös üvöltése harson a fülembe: —. Hányszor mondjam neked, hogy a mi helyünkre állítsd. a kocsit, az ördög vigyen el!!! Ezen a héten már háromszor mostam le az ő tragacsát! Fordította: GELLÉRT GYÖRGY A Kalevala napja ISO éves a finn eposz Éliás Lönnrot 1835. február 28-án írta alá Kalevala avagy a finn nép hajdani történetéről szóló régi kar- jalai runók című népköltészeti gyűjteményének az előszavát, amelynek első része aztán ugyanannak az esztendőnek a karácsonyán hagyta el a nyomdát, második része pedig 1836 márciusában — 500—500 példányban. Finnországban február huszon- nyolcadika minden évben a Kalevala napja. Elias Lönnrot százötven esztendeje tett pontot munkája végére, ekkor született meg a világ- irodalom egyik legnagyobb remekműve, a talán legnépibb eposz, amelyet már a Akseli Oallon-Kallrla illuszt rációja modern időkben jegyeztek le és állítottak össze éppé, egésszé, kerekké. A régi eposzok — a homé- rosziak, a Mahábhárata, az Edda, a Niebelung-énekek és a többiek — keletkezése a homályba vész, a tudomány csupán feltételezésekkel szolgál, a Kalevaláé viszont pontosan, nyomról nyomra követhető. A finn nép hosszú évszázadokon át megőrizte énekeit, a runókat, de egészen a 18. század végéig senki sem jegyezte le őket. Csak az ezerhétszázas évek végén, a korai romantika idejében figyeltek föl rájuk. Ekkor már több runót ismertek, s Henrik Gábriel Porthan megfigyelte: „vissza lehet vezetni őket egy épebb, valódibb formára ... mind tartalmuk lényegét, mind vezérmotívumaikat tekintve összekapcsolódnak. Egy másik irodalmár, K. A. Gottlund, hasonlót írt: „ha a finn írók összegyűjtenék a régi népdalokat, s rendezett egészet alkotnának belőlük, ebből új Homérosz, Osszián vagy Nie- belung-ének keletkezhetnék”. Elias Lönnrot, egy szegény falusi szabó 1802-ben született fia, akit a család orvosnak taníttatott, s már doktori disszertációját is a népi gyógymódokról írta, s csupán kényszerűségből választotta ezt a pályát, mert valójában mindig az irodalom érdekelte — ő lett PorA kantele, amelynek kíséretében a Kalevala történeteit is énekelték than és Gotthund álmának megvalósítója. Egy kis faluban házitaní- tóskodott, amikor az első népdalokat lejegyezte az ottani öregektől. 1828-ban pedig jól kitervelt gyűjtőútra indult, hogy aztán évtizedeken át folytassa a kutatást. Ugyanennek az évnek az őszén már össze is állított egy gyűjteményt — már benne voltak a későbbi Kalevala töredékei —, hogy aztán sose elégedjék meg addigi munkájával, hogy újra meg újra bővítse, kiegészítse, mert a kis finn falvacs- kák mélyén csak úgy buzgóit az ősi forrás. Egyre több és több runó — rege, monda — gyűlt össze füzeteiben, s lassan kirajzolódott előtte: Porthan és Gotthund korántsem tévedett: egy új, homéroszi nagyságrendű eposz van a kezében. A történeteket sorrendbe állította, kerekké formálta, s végül a Kalevala címert adva a műnek, 1835. február 28-án az előszót is megírta. Ez az úgynevezett Ös-Kalevala. A Kalevala a Kaleva személynévből képzett helynév — Lönnrot úgy okoskodott, itt élt a finnek ősapja, Kaleva. Vagyis a Kalevala cím a mű cselekményének kezdetét a finn történelem legrégebbi korszakába helyezte vissza. Az Ös-Kalevala az új, a végleges, 1848 december elején jelent meg 1250 példányban a Finn Irodalmi Társaság megbízásából. Lönnrot ekkor is megemlékezett a nevezetes február 28-áról azzal, hogy ennek a végső változatnak az első felét ugyanezen a napon adta postára a Társaság címére. A Kalevala a finnek nemzeti ügye volt, Elias Lönnrot az akkori finn irodalmi élet figyelmének a központjában állt, tőle várták, hogy megalkossa nagy büszkeségüket, a finn népi eposzt. Segítőtársakat adtak mellé, egyetemi hallgatók járták Karjalát, a finn vidékeket, hogy új meg új énekeket gyűjtsenek össze, hogy ne vesszék el semmi, hogy minél teljesebb legyen a mű. Akkoriban még nem volt szokás, hogy lejegyezzék, ki. énekelt, mikor és hol, de ennek ellenére sok legendásan jól regélő énekes nevét mégiscsak megőrizte Lönnrot: Juhana Kai- nulainen* Ontrei Malinen, Vaassila Kieleväinen, Arhip- pa Perttunen neve épp olyan halhatatlan, mint a Kalevala, hiszen nélkülük az sem volna. A Kalevalára hamarosan felfigyelt az egész világ. Castrén, a finnek nagy tudósa, méltán írhatta: „A runók mély értelmű szavakkal szólnak hozzánk az évszázadok éjén át apáink hitéről, bölcsességéről és hatalmáról. Olyan kincs rejlik bennük, melyet Homérosz, Osszián és az Eddák sem homályosíta- nak el.” A magyarok közül Reguly Antal már az 1830-as években ismerte, néhány részletet le is fordított az Ös-Kale- valából. A teljeset először Barna Ferdinánd tolmácsolta magyarul 1871-ben. Vikár Béla klasszikus Kalevala- fordítása 1908-ban jelent meg. A harmadik magyar Kalevala 1972-ben látott napvilágot Nagy Kálmán átültetésében, a negyedik pedig 1976-ban Rácz István fordításában. A hetvenes éveket joggal mondhatjuk tehát a Kalevala magyar évtizedének. A Kalevala nemhogy süly- lyedne az időben: egyre följebb emelkedik. Ma már a fekete földrészen is gyönyörködhetnek benne. Egy gui- neai költő lefordította pular- fulfude nyelvre, külön érdekesség, hogy ezt a könyvet Szegeden nyomták 1983-ban Győri László A Kalevala — magyar színpadon. A Körszínház bemutatója 1969-ben
