Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

w IO NÉPÚJSÁG 1985. február 23. Dery Felelete IRODALOM Pedellus Szemethy Endre rajza J. Osenka: Egy boldog nap A tegnapi nap a legbol­dogabb volt az életemben. Alighogy kiléptem a kapun, régi ismerőseimmel talál­koztam. Korábban legfeljebb bólintottak, ha köszöntem, most viszont kérdésekkel halmoztak el: hogy vagyok, mit írok, ilyen tehetséges fiatalember igazán gyakrab­ban tehetné tiszteletét, és így tovább. Aztán az egyik kollégám­mal találkoztam. Szégyen­kezve és mentegetőzve nyúlt a zsebébe, s megadta a tar­tozását; egy évvel ezelőtt kérte, s már sikerült teljesen lemondanom róla. A kávéházban a barátaim tiszta szívből nevettek a vicceimen. Hamarosan felhívtak a kiadótól, és közölték, hogy már szedik az elbeszélés- kötetemet, egy hónap múl­va terven felül készen lesz. Már majdnem három éve hevert náluk a kéziratom, s eddig még arra sem tartot­tak érdemesnek, hogy vala­ki egy elutasító levelet írjon nekem. Még magamhoz sem tértem, amikor a szín­háztól telefonáltak. A mű­vészeti vezető izgalomtól re­megő hangon kérte, egyez­zem bele, hogy színre vi­gyék azt a bizonyos serdülő­kori darabomat, amelyet én sem tartottam túl sokra. Még aznap megkaptam több folyóirattól a régen elveszettnek hitt honoráriu­mot. Arra sem volt időm, hogy megszámoljam, máris csen­gettek. Egy hivatalnok át­nyújtotta a lakáskiutalási határozatot, s közben hosz- szasan bocsánatot kért, mert előbb nem tudta teljesíteni a kérésemet. Lerogytam a székre. Hát igen, bárhogy is legyen, a munkát és a tehetséget előbb vagy utóbb elismerik. Nem­hiába húztam az igát annyi évig. Csöngött a telefon. Az apám keresett. Milyen jó, hogy hívott. Elkezdtem ne­ki mesélni a sikereimről, erről a rendkívüli napról. — Már megbocsáss, hogy félbeszakítlak. Olvastál ma újságot? Észrevettem, hogy a hang­jában irónia bujkál. — Nem. Miért? — Csak azért, mert a mai újságok közük, hogy kine­veztek miniszternek... Fordította: Saiga Attila Nemrég volt születésének századik évfordulója — 1894. október 18-án született. So­kan és sokféle módon írtak róla, s jogosan, hiszen a 20. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alak­ja. Olyan valaki, akinek élet­műve még nincs feldolgozva, és a megközelítések erősen szerteágazóak. A most in­duló viták keresik terjedel­mes életművének legfonto­sabb vonulatait, stílusának fejlődő-változó sajátosságait, mint a modern világirodal­mi áramlatok magyar nyel­vi megfelelőit. Élete: sok buktatóval terhelt, változó­nehéz sors; jelleme: bonyo­lult élményekkel terhes igazságkereső, ebben eltö­kélt, következetes, makacs. Tehát: író. Olyan, aki min­dig a korát faggatta, mond­ván, az írónak azt kell meg­tanulnia, amit kérdeznie kell, a „válaszról nem neki kell gondoskodnia. Nem is tudhat — ne becsüljük túl magunkat! —, de alakjai­nak megbízásából az a meg­tisztelő feladat hárul rá, hogy nevükben segítségért folyamodhatik a társadalom­hoz ...” A felszabadulás után Dé- ry a magyar irodalom ve­zéregyénisége. Megjelenik a Szemtől szembe, az Alvilági játékok és a Befejezetlen mondat. Kossuth-díjat kap. ö számít a legjelentéke­nyebb élő regényírónak. Ezt az előkelő helyzetet kicsit módosítja, hogy a Befeje­zetlen mondat kapcsán előbb Lukács György, majd Rudas László, Szigeti József, majd maga Révai József is vitát kezdeményez, amely Déryt olyan íróként ábrázoljál, aki ......... demokratikus életünk é s munkásainak ábrázolásá­ban kezdetben megtartotta polgári-ellenzéki korlátoltsá­gát.” Ezek Horváth Márton szavai voltak 1950 júniusá­ban. Lukács, ha sokat vi­tázott is az íróval, mindvé­gig barátságban volt vele, zavartalan barátságban, amely az ötvenes évek vilá­gában még jobban egymás mellé sodorta őket. Az az optimista világábrázolási kö­vetelmény, amely szavakban elítélte a sematizmust, a valóságban azonban egy mo­dellre szűkítette le az ábrá­zolás lehetőségét, Déry bo­nyolultságokat is ábrázolni akaró írói attitűdjétől telje­sen idegen volt. Nem csoda háti, hogy ami­kor a Felelet első kötete 1950-ben megjelenik, a re­gény egyszerre szenzáció, hiszen az első nagylélegzetű magyar prózai munka, amely kísérletet tesz a mun­kásosztály társadalmi-tör­ténelmi útjának egyénített ábrázolására, másrészt vi­szont felkelt bizonyos kriti­kai ellenérzéseket. Déry a művét négy kötetre tervezte, az akkor megjelent első kö­tethez már 1940 májusában hozzáfogott, hogy aztán 1949- ben tíz hónap alatt írja újjá, és tekintse késznek. A mű elején a főhős, Köpe Bálint 12 éves korában áll munkába, és Déry a negye­dik kötetet az államosítá­sig, 1948-ig szerette volna elvinni, amikor is Köpe Bá­lint az üzem munkásigazga­tója lesz. Mint tudjuk, a műből csak két kötet szüle­tett meg. Az első rész A gyermekkor felelete, amely 1930-ban ér véget. A máso­dik kötet az 1952-ben meg­jelent Az ifjúkor felelete, amely a háború előtti éveket ábrázolja. És ez a második kötet volt az, amely az öt­venes évek legnagyobb iro­dalmi-politikai szenzációját, a hírhedt Felelet-vitát kivál­totta. Révai József a Szabad Népben Megjegyzések egy regényhez című írásában támadja meg a művet. Nem­csak a saját nevében, hanem az Előadó Iroda állásfogla­lásaként is leszögezi, hogy Déry műve sem a munkás- mozgalmat, sem a párt sze­repét nem tudta a valóság­nak megfelelően ábrázolni, hiszen „Déry saját morális álproblémáival szövi tele Bálint agyát és szívét, ő neveli Bálintot!, mert nem akarja engedni, hogy az élet, a harc, a párt nevelje. Pe­dig nyilvánvaló, hogy a párt nevelése Bálint számára jobb és hasznosabb lett vol­na.” A fogalmazás jellemző a korszakra, tulajdonképpen az a gondolkodás, viaskodás, kételkedés, mely Déry főhő­sét jellemzi, mindazok a morális kérdések, amelyek gyötrik, az akkori kultúr­politika számára csak álkér­dések, amelyek egy osztály­tudatos hőshöz méltatlanok. Emiatt aztán Déry nem tud­ja folytatni a művet), hiszen Révai követeléseinek lénye­ge, hogy fogalmazza át, írja újra a második kötetet, amit ő megtagad, mert képtelen változtatni akár egy szót is a művön, inkább így hagyja, ahogy van: egy nagy vállal­kozás torzójaként. De ez a torzó az ötvenes évek sema­tikus sivatagában maradan­dóan kiemelkedő alkotás, amely a követelt eszményí­tés helyett a magyar társada­lom 20—30-as éveinek való­ságát ábrázolja izgalmas, ér­dekes, cselekményes törté­netbe ágyazva. Szalontay Mihály »/ 'a nap s éjszaka aludt egyfolytában. Nyil- •''-t ván be is lázasodott ezalatt* arca egy tűz volt, a teste átforrósodott, nyugtalanul hány­kolódott, mintha a ráncos lepedő le akarná vet­ni magáról. Az anyja néha egy kis langyos tejet ömlesz­tett a foga közé, egyéb táplálékot nem tűrt meg, a nedves borogatást is leráncigálta, amelyet tűz- vörös homlokára raktak. De egész idő alatt egyetlen jajszó nem hagyta el, tapintatosan, csendesen lélegzett, nem kiáltozott, nem hado­nászott álmában s az ágy legszélén húzta_ meg magát, mintha jelezni akarná, hogy nem ő, ha­nem a betegség foglalja el az anyja ágyának nagyobbik felét. Harmadnap reggel megizzadt s felébredt. Rög­tön rámosolygott az anyjára. Némán nézte az asszony föléhajló kisírt arcát s mosolygott. — Csakhogy felébredtél, édes egyetlen ga­lambom — mondta az asszony, aki a konyha­zsámolyon üldögélt az ágy lábánál s a dunyha sarkával megtörülte a szemét. Bálint rámosolygott. — Fel. — Nagyon beteg vagy, édes egyetlen virág­szálam. — Két nap, két éjszaka egyfolytában alszol — sírta az asszony. A gyerek elcsodálkozott. — Tényleg? — Már azt hittem, nem ébredsz fel többé. Mid fáj, édes kis bogaram? — Semmi — mondta a gyerek. — Nagyon fel­izgultam, mama, lehet, hogy ezért aludtam ilyen sokat. De most már egészen nyugodt vagyok. Az asszony a fiú verejtékes homlokára fektet­te kezét. — Mitől izgultál fel, aranyvirágom? — A tüntetésen — mondta Bálint. — Meg másnap is. — Megvertek? A gyerek arca elvörösödött. — Engem ugyan nem! — mondta vadul. Behunyta a szemét, a beszéd úgy látszik ki­fárasztotta. Mind a ketten hallgattak. A nyi­tott ablakon át az alacsony őszi nap egyenesen az ágyra sütött s bearanyozta a lepedőn fekvő nagy kamaszkezet, amelynek vastag, fiatal bő­rén még nem tetszett át az erek lüktetése. A gyerek újra kinyitotta szemét. — Elbocsátottak, mama. Az asszony csak a megdöbbent tekintetével felelt. — Nem irathatom be Bözsit az iskolába — mondta a gyerek. Újra csend lett. Az asszonynak kicsordult a könny a szeméből. — Nem tudom, mi lesz már velünk — mond­ta csendesen s a sötétbőrű, sovány arca elfakult az idegességtől. — Az ember nem vét sem is­ten, sem ember ellen, elvégzi rendesen a dol­gát, senkinek sem árt s a falat kenyeret is el- irigylik a szájától. Mikor lesz már vége ennek a nyomorúságnak! Azt hittem, végre bejutottál egy helyre, ahol megmaradsz egy darabig, mert megvannak veled elégedve s erre még meg sem melegedtél... A gyerek rámosolygott az anyjára — Nem kell félni, mama! — mondta s behunyta a sze­mét — Nem lesz velünk semmi baj! Üjra el­aludt, de most egyenletesebben lélegzett, dél­ben pedig felébredt s enni kért. Két mélytá­nyér vastag krumplilevest kanalazott ki, utána egy tányér cukros mákostésztát szúrt villahegyre. A vér visszaemelkedett az arcába, a füle is kipi­rult, a szeme jókedvűen csillogott. — Mit csinálsz? — kérdezte az anyja, ami­kor látta, hogy Bálint lerúgja lábáról a duny­hát. — Felkelek. — Minek? — Bemegyek Pestre — mondta a gyerek, lá­bát a padló fölött hintáztatva. — Munkát ke­resni. De alighogy felállt, összecsuklott, elterült a padlón. Elájult, az anyja alig bírta visszaemel­ni az ágyba, a megereszkedett súlyos fiútestet. Néhány perc múlva ijedt, csodálkozó kifejezés­sel az arcán, magához tért ugyan, de oly gyön­ge volt, hogy még egy hétig ágyban kellett ma­radnia. Az idő javarészében szótlanul, kissé meghök­kent arccal, elgondolkozva nézett maga elé a magasan feltámasztott párnáról, mint aki testé­nek egy eddig ismeretlen részével, a betegség­gel, ismerkedik. Tizenöt éves volt, de eddig még csak kívülről, a világból támadtak rá, önma­gával még nem ellenségeskedett. A betegség azonban, amelyet egyedül, orvosi segítség nél­kül kellett legyűrnie, arra kezdte tanítani, egy­előre még elemiiskolai fokon, hogy az ember önmagát is pusztíthatja. Nehezen értette meg: hiszen minden porcikájával élni kívánt. Éles szürke fiúszemével, amely a világ látható szoros összefüggéseit pontosan számon tartotta, egy feloldhatatlan ellentétet vélt felfedezni aközött, hogy nem akart beteg lenni s hogy beteg volt. Eleddig csak akkor adta be a derekát, ha má­sok, erősebbek kívülről kényszerítették, éhezte- téssel vagy erőszakkal, most a saját teste vette rá valamire, amihez nem volt kedve: a beteg­ségre. Ügy érezte magát, mintha akarata elle­nére a feje tetején állna. Semmiképp sem akart s tovább állt. Tiltakozott s nem hallgatta meg magát. Déry Tibor: Felelet (Részlet) Az anyjával restellt a betegségéről beszélni, de amikor a bátyjával egyszer kettesben ma­radtak a szobában, erőszakot tett szemérmén. Meg lehet-e attól betegedni, ha az embert va­lami nagy izgalom éri. Feri nem értette a kérdést. — Miféle izgalom? — Hát csak úgy — mondta Bálint. — Vala­milyen nagy izgalom. Mondjuk, ha egy nagy csalódás éri az embert? Feri vállat vont. — Miféle csalódás? — Hát mondjuk — közölte Bálint lesütött szemmel —, ha az ember csalódik a legjobb ba­rátjában? — Nem tudom — mondta a bátyja. — Ilyes­miről még nem hallottam. Feri viselkedése Bálinttal szemben az elmúlt három hónap alatt érezhetően megváltozott. Amióta ez négyszerannyit keresett, mint ameny- nyit ő hozott haza hetenként, szemmellátható tisztelettel tekintett rá, amely lassanként el­apasztotta a kezdeti irigységet, sőt valamennyi hálás szeretetet is keltett benne öccse iránt, aki­nek jóvoltából most már a maga keresetével szabadabban gazdálkodhatott. Bálint betegsége hirtelen ráébresztette testvéri vonzalmára is. El­ső nap nem hitte el, hogy beteg, de amikor megpillantotta éjjel a gyerek ide-oda forgolódó, epervörösre gyulladt testét, amelyről Bálint ál­mában letépte a takarót, maga is megijedt. Es­ténként lábujjhegyen jött be a szobába, egyszer sem csapta be maga után az ajtót. — Ilyesmiről nem halottam — mondta —, hogy valaki attól betegedjék meg, hogy csaló­dik. Bálint elgondolkodott. — Azt mondják, hogy a kutya megdöglik a gazdája sírján. — Affenét! — morogta Feri. A lenyguvó nap piros alkonyati fénnyel hin­tette be a szobát, amelyet Köpéné, amióta a fiúk meggyarapodott keresetéből tellett, sokkal tisztábban tartott, padlóját egyszer hetenként felmosta, egyszer felsúrolta, falait újrameszelte, politúros szekrényét fehér cipőkrémmel kifénye­sítette. Jó tiszta szaga volt a szobának. Az asz­talon egy nagy mátyásmadár ugrándozott, ame­lyet Feri fogott a nyár elején; olykor megállt, megemelte nyesett szárnyát s apró fekete gyöngyszemével kíváncsian átpislantott az ágy­ra. — Nem ittál? — kérdezte Feri óvatosan. — De. — Sokat? — Sokat — mondta Bálint. — Majdnem öt­ven pengő árát négyen. Én fizettem az egészet. Feri füttyentett. — Hát talán attól! — mond­ta, elismerő s irigy tekintetet vetve a gyerek sápadt arcára. — Mit attól? — Hogy attól betegedtél meg. — Attól nem — mondta Bálint határozottan. — Azt tudnám. Azért ittam, mert nagyon szo­morú voltam. Feri félrefordult, hogy a gyerek ne lássa meg arcán a nevetést, amelyet a kissé elferdült szája mindig kajánabbnak rajzolt meg, mint amilyen­nek a rekeszizmáról elindult. — Hát akkar ne beszéljünk róla! — mondta esetlen tapintattal. Bálint előrekönyökölt. A beszélgetés kezdete óta arca szokatlan kifejezést öltött, máskor oly határozott száján bizonytalan, szemérmesen men­tegetőző mosoly darvadozott, egy-egy szónál még a szemét is lesütötte. — De csak beszéljünk! — mondta erélyesen. — Azért gondolom, hogy egy csalódásba bele lehet betegedni, mert az éppoly váratlanul éri az embert, mint ahogy a gépnél egy kerék elkapja a kezét. Erről sem tehet az ember, meg a másikról sem. — Nem értem — mondta Feri. — Mindig valami más betegíti meg az embert — magyarázta a gyerek. — Az ember nem akar beteg lenni, tehát, ha mégis az, akkor valami más betegíti meg, nem ő maga. Mert valami oka csak van annak, hogy beteg. — Hát a betegség. — De az nem az emberben van — mondta Bálint —, hanem kívülről jön. Mert ha a beteg­ség az emberben volna, akkor beteg akarna len­ni, márpedig ilyen bolond nincs. Feri eltűnődött. — Ha az ember kezét elkapja a gép, akkor mégiscsak maga tehet róla, mert nem vigyázott. — A csalódásnál is — mondta a gyerek. Köpéné halkan benyitott a szobába. — Még nem akarsz aludni, kisfiam? — kérdezte. Három hónapja az ő hangja is észrevehetően megváltozott, ha a gyerekkel beszélt; olyasféle tiszteletteljes árnyalatot kapott, mint amilyen­nel az asszonyok a jó kenyérkereső, józanéletű férjükhöz szólnak, aki hazaadja a keresetét s megköveteli, hogy a vacsora az asztalon legyen, mire visszatér a munkából. A tisztelettel most a gyöngédség is velerezgett; amióta a gyerek ágy­nak dőlt, a kiszáradt, megkínzott, jövőjét vesz­tett asszonyban felbuzgóit az anyai szeretet föld alatti nagy forrása s a nyers beszédéből, az örök perlekedéséből, sopánkodásából kioldotta az anyai szenvedély minden édes cukrát, rózsail­latát, andalító ragyogását. Ha a gyerek ágya fölé hajolt, még a ráncok is kisimultak az arcából. — Mit zavarod — nézett Ferire —, miért nem hagyod már aludni? — Dehogy alszom — mondta a gyerek. — Hisz még süt a nap. Az asszony az arcába nézett, amelyet a nyi­tott ablakon behulló piros alkonyati fény rózsa­szirmokkal borított be. — Nem innál egy pohár tejet, kisfiam? Bálint elnevette magát. — Hisz most vacsoráz­tam, egy félórája sincs. — Mennyi pénzt hoztál haza? — kérdezte az asszony az ablaknál cigarettázó Feritől. Ez az asztalhoz lépett, kiborította mészporos nadrág­zsebét. — Egy pengőt elveszek. Az anyja ránézett. — Nem veszel el! — Elveszem én — mondta a kamasz. — Az én pénzem, nem kell nekem ahhoz a maga enge­délye. — Bálint felült az ágyban. — Adja ide a kabátomból a borítékot, mama! Az asszony a mátyásmadarat nézte, amely egy ügyes billenéssel az asztalról az ölébe ugrott. Szép szürke madár volt, apró barna bóbita ült a fejebúbján, fénylő, kis szemével, fejét hátra­vetve, egyenesen az asszony arcába nézett. — A boríték üres, kisfiam — mondta ez. — Persze — kiáltotta Bálint — persze, hogy üres, hisz el­ittam. Semmi nem maradt benne? — Negyvennyolc pengőt elittál? — kérdezte az asszony, aki már első nap kikutatta a zsebeit. — Annyit — mondta a gyerek — ha nem maradt benne semmi. Adja ide a ládámat! A_ ágy fejénél állt a kis zöldre festett, kulcs- ra járó faládikója, amelyben a holmiját hazaköltöztette. Kinyitotta, egy sárga Frank­kávés dobozt vett ki belőle, abból húsz pengőt. — Nyolcvannégy pengőt tettem félre — közölte gondterhelt homlokkal — az elég lesz egy hó­napra, de még hat hétre is, addig meg csak ta­lálok munkát. Adja oda, mama, azt az egy pen­gőt a Ferinek! Ne tessék félni, amíg engem lát, nem veszünk éhen!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom