Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. február 2. NÉPÚJSÁG 7 Nem csodaszer - csak egy gép Nem szeretem a számító- gépesítést. Szeretem a számítógépeket. A hiba nem bennem van. Azokban, akik úton-útfélen „vallják”, hogy a számítógépesítés majd kihúz bennünket a csávából. Az a nézet alakult ki, hogy gazdaságunk, ipari termelésünk viszonylagos lemaradása azért van, mert a számítógépeket nem állítottuk a termelés szolgálatába. És ez igaz. Azért is vagyunk lemaradva mert a számítógépeket nem kellő időben kezdtük el használni. De, inkább az a baj, hogy a géptől csodákat vártunk, és a csoda nem következett be. Hallottam, hogy volt olyan vállalat, ahol máról-holnapra tértek át a számítógépes adatfeldolgozásra, és azonnal összekeveredett minden a vállalatnál. Egységeik óriási hiányoknak lettek „gazdái”. Az irodákba újabb és újabb „munkaerőt” kellett felvenni. Hosszú hónapok múlva vették észre, hogy a „csodagép” ad rossz információkat, mert ők is rossz információkkal „etették” a gépet. Az elszámolások has- raütésszerűen készültek és az eredmény fejbevágó lett. Ezért nem szeretem a számítógépesítés néhány mai formáját, A fegyelmezett munkát igen. Először azt kellene elsajátítani, aztán a gép is társunk lesz. Ezért is be- * szélgettünk Lencz Györggyel, a BONY-KS cipőipari szövetkezet műszaki vezetőjével, aki szerényen, de határozottan azt mondja: — A számítógép nélkül ma már nem lehet termelni, de csak akkor lehet alkalmazni, ha elég fegyelmezettek vagyunk. A bonyhádi szövetkezetben a számítógépes programot igen szerényen kezdték. A KISZÖV gépparkjából bérelnek egy Commodore 64-es gépet, ami személyi számítógépnek számít, de mégis alkalmas arra, hogy egy szövetkezet munkájában segítséget adjon. Az életdiktálta számítógépesítés ez. A szövetkezet már négy éve dolgozik együtt — eredményesen — az NSZK- beli Salamander céggel. Azt mondani sem kell, hogy a Salamander már nagyon régóta „szolgálatba” állította a gépet. Olyannyira, hogy ma már Bonyhádra is a számítógép írta programok kerülnek. Erről az üzemben győződhetünk meg. Ahol minden munkakosárban a gép által írt utasítás van. A teljes munkaművelet, az anyag színétől kezdve, a lábbeli méretéig minden szerepel ezen az iraton. — Nélküle ma már dolgozni sem tudnánk — mondja a műszaki vezető. — Hiszen a Salamander cég olykor-olykor negyven páros rendelést is felad, ami azt jelenti', hogy a szalagon egyidőben egyszerre - több modell is fut. Számon- vagyis nyilvántartani ezekhez a rendelésekhez az anyagkészletet, a kellékeket és minden más egyéb kívánságot csak géppel lehetséges. A termelés továbbfejlesztése, illetve az együttműködés javítása ma már csak úgy képzelhető el, hogy a bonyhádiak is csatlakoznak a Salamander cég rendszeréhez. Ez mindkét cég érdeke. A gyors és rendkívül pontos szállítási határidők azt követelik, hogy minden esetben naprakész információval rendelkezzenek mindkét oldalon. Visszatérve az előző gondolatmenethez. A szervezetlenség egyáltalán nem javítható a számítógéppel. A jól szervezett vállalat. gyár, üzemrész még szervezettebb lesz a számítógép segítségével. A rosszul szervezett üzem a gép „segítségével” rosszabb lesz. Ezt kellene a divatáramlat képviselőinek megtanulni vagyis figyelembe venni, amikor csodákat várnak a géptől. Erre is Bonyhádon találunk példát. A szövetkezet termelése elkülönül. Ezekhez az anyagot és a kellékeket az NSZK-beli cég biztosítja — kiválóan. A szövetkezet más üzemrészeiben — például Pakson — hazai piacra gyártanak. Az anyagot is a hazai piacon szerzik be — ha tudják. Az év első heteiben ezekben az üzemrészekben akadozik a termelés — mert nem kapnak kellő időben anyagot. — Hiába vezetnék itt be a számítógépes programot — attól még nem lenne jobb az anyagellátás, illetve a számítógépet ki kellene kapcsolni és ,i,kézi vezérléssel” irányítani a gyártást. Figyelemre méltó a következő gondolatmenete Lencz Györgynek. — Mielőtt elkezdünk a számítógéppel foglalkozni, egyfajta elszámolást kell végeznünk önmagunkkal. Fel kell mérni, hogy mit csinálunk rosszul. Meg kell teremteni az adatszolgáltatás pontosságát, máskülönben nem érünk célba. Nem szabad túl szigorúnak sem lenni. Ha most elvetjük a számítógépesítést, akkor olyan baklövést követünk el, ami helyrehozhatatlan lesz. — Az OKISZ, úgy érzem, időben lépett. Az ipari szövetkezetek segítségére sietett. Gépparkot hoztak létre, a szakemberek képzését megoldották. És hamar híveket teremtettek a számítógép alkalmazásának. Amikor én voltam tanfolyamon, akkor egy főkönyvelő tartott beszámolót, hogy neki milyen segítséget adott a gép. Jó volt hallgatni. Mert a számítógép csoda, de nem csodaszer. Aki ezt megérti, vagy amelyik vállalatnál figyelembe veszik az előbbieket, ott a számítógép tényleg a termelés szolgálatába áll. A példa ismét a bonyhádiak gyakorlatából van. Már évekkel ezelőtt megfigyeltem, hogy a csomagolóban hosszú listák alapján állítják össze a másnapra várt kamion rakományát. Számítógéppel kidolgozott menetrend alapján terített Ausztriában a kamion. A megrendelő üzletek számára egyenesen a gyárból küldték azt az ötven-száz pár cipőt, amit méret, szín és modell szerint rendelt a tulajdonos. Ezt csak a számítógép adatnyilvántartása alapján volt lehetséges így megoldani. — Feltétlenül fontos, hogy nálunk is foglalkozzunk a számítógépesítéssel — mondA csomagolás után a címkéről minden információt leolvashat a számítógép ja a műszaki vezető —, mert a Salamander cég korszerű módon programoz, de nálunk még mindig a hagyományos módon dolgozzuk fel az információkat. Így az információáramlás lelassul és ez nekünk és partnerünknek is kellemetlen. A bonyhádi szövetkezetben két évet szánnak — anyagi okokból is — a számítógépesítésre. Két évet, mert az adatszolgáltatást, a nyilvántartást és sok egyéb mást ennyi idő alatt lehet a ,^ké- nyes” gép igényének megfelelően megteremteni. Azt mondtam írásom elején, hogy nem szeretem a számítógépesítést. Ha ez igaz lenne, akkor vissza kellene lépnem a múlt századba. Nem szeretem a rosszul képzelt és átgondolatlan számítógépesítést ... És ez minőségben mást jelent. Fejlődésünk egyik alapja, hogy miképpen tudjuk céljaink érdekében „szolgálatba” állítani a számítógépeket. Csak azt nem szabad elfelednünk, hogy a számítógép nem cs’odaszer — csak egy gép. A tudás, a gondolkodás lehetősége az emberé, a miérik. Hazafi József Fotó: Gottvald Károly Felszámolás közben Az irodaház hullámpalás tetejét kikezdte az idő. A szépnek nem mondható irodaház előtt hat személygépkocsi, két mikrobusz, egy kistehergépkocsi. Az irodaház északi oldalán az ablaknélküliség éppen úgy rossz hatással van az emberre, mint a vakolatlan falak, avagy éppen a gid- res-gödrös járda, úttest. A bejárat bal oldalán üvegre festett cím a SZÖVÁL-t hirdeti, pedig az épületben már a TÁÉV leányvállalata működik. A cégtábla mellett friss hirdetmény: fehér krétával fekete alapon: kőművest, hegesztőt, lakatost felveszünk. A hirdetőtábla alján stencilezett lap karácsonyi könyvvásárt hirdet, az alsó mondat békés, boldog új évet kíván. A Porta feliratú táblánál kopogtatunk, onnan jön a figyelmeztetés: Lépcső! Lefelé lépünk, két válaszfal téglára, onnan egyensúlyozva a portásasztal elé. Készséggel kapjuk a felvilágosítást, s kísérőül áll mellénk a portásasszonyka, és megyünk a felszámolási bizottság elnökéhez. Fel az imbolygó lépcsőn, aztán a táblák alatt be az irodaházba. A lépcső alatt egy ajtó, fehér alapra golyós- irónnal írták: Felszámolási Iroda. „Oda tessék menni!" A portás el, mi be az irodába... Három karszék, két műbőrrel vont fotel, viselt íróasztalok. Az ablaknál, szemben a duruzsoló kályhával ül Nédó József, a felszámolási bizottság elnöke. Vele szemben télikabátban, éppen csak „átutazóban” a SZÖVÁL egyik taggazdaságából Sóhajda András, a pincehelyi termelőszövetkezet elnöke ... Régi ismerősünk. Ö is, az elnök is készséggel áll rendelkezésre. — Elnök elvtárs, hirdették a felszámolást a Tolna megyei Népújságban, miből tudták a díjat kifizetni? — Kifizettük, kötelességünk közhírré tenni, hogy a SZÖVÁL ingóságait el tudjuk adni. Először a TÁÉV-nek volt joga vásárolni anyagot, eszközt, aztán a tagszövetkezeteknek. Vásárolt az Autóker, a Magév, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok. Egy fiatalember nyit az irodába, aláírásra hozza az okmányt, újabb üzletről. Jön egy másik ember is, jó ötvenesnek nézem. Aztán egy harmadik fiatalember, ő elviszi a „dobra vert” holmik listáját, mert kint három vásárolni akaró ember ücsörög az előtérben — hadd olvasgassanak, válogassanak, amíg mi végzünk a munkánkkal. — Mindent eladnak? — Ami megmaradt, mindent. Ez körülbelül 3,4 millió forint értéket képviselt a múlt év végén. Azóta újabb egymásfél millióért vittek el tőlünk különféle anyagokat, gépeket. Elővesszük a kékfedelű aktacsomagot, lehet másfél kilós, ebben vannak a különféle bizonylatok az eladott holmikról, az érdeklődő levelekről, az elutasításokról, a kérelmekről. Ilyen tételek vannak: Magév megvett függőleges tengelyt nyolcezerért; elvittek egy kisdömpert; egy MTZ tolólapos, árokásó hatvanezerért került új gazdához. Több IFA gépkocsi 90 és 150 ezer forint érték között, a betonkeverők, amelyeket főleg maszek építkezők vettek, már ötezerért teherkocsikra voltak rakhatók. Gondterhelt az elnök. Július óta végzi ezt a számára is szokatlan, nagy felelősséggel járó munkát. No de az elnök szervező-mérnök-szakközgazdász, a pénzüggyel Szili János főkönyvelő foglalkozik, a jogügyekkel dr. Molnár István. Jól együtt vannak, a bizottságot pedig segítik különféle munkaviszonyban lévő, nem teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozók. Az irodából a csöndes utcára látni. A kék munkaruhás ember ARO gépkocsijához megy, kivesz egy táskát és ismét az irodaházba tart. — Mi van még eladnivaló? — Sok minden. Például egy kéttonnás Skoda tehergépkocsi, ára 300 ezer körül lenne, egy ZIL KCR 500-as darus kocsi, két toronydaru. — Milyen most a forgalmuk? — Naponta tizen — tizenketten vásárolnak. Nem sok a vevő, pedig volna mit eladni. Főleg IFA és ZIL alkatrészek, vízvezetéki és villanyszerelési anyagok, ajtók ablakok. Az iroda mögött, meg kint a géptelepen láthatók, kézzel foghatók az áruk. — Hova kerül a pénz, amit kapnak a felszámolás-eladás során? — A hitelezők kapják, majdnem ötmilliót követelnek, a banknak is kell kilencmillió, és másoknak is sok — ami marad, azon a tag szövetkezetek osztoznak, az alapításkor fizetett részesedésük arányában. Benyit az irodába az ARO-s ember, hozza a bizonylatot. Átnyújtja az elnöknek. — Akkor vihetem is a pótkocsit? — Amikor akarja, a géptelepen van. Köszönöm. Megszólítom az embert, akit már a riport elején is jeleztem jó ötvenesnek. — Mennyiért vette a pótkocsit? ■— Tízezerért. •— Készpénzben? — Abban. Sipos Ferenc vagyok Pincehely községből. — Köszönöm, legyen szerencséje a pótkocsival. Az ember elmegy, otthon majd hozzálát a pótkocsi kikalapálásához, s használni fogja a háztájiban, amelyben már van egy MTZ, ahhoz kellett a pótkocsi. — Ha ilyen ütemben viszik az anyagot, alkatrészt, az év végéig sem végeznek. — Március 31-re be akarjuk fejezni a dolgot. Ügy tervezzük, hogy meghirdetjük még az akciót, de most már olcsóbban kínálva az árut, mint a nyilvántartási érték. S az év derekára majd elkészítjük feletteseink számára a felszámolás tapasztalatait... Okulni kötelessége mindenkinek. Kivétel nélkül. Az elnök összecsukja a dossziét. A levelek felbontásához fog. Van belőle tíz-tizenkettő, fele ajánlott. Követelések, vásárlási szándékok, netán bírósági figyelmeztetések vannak bennük? Nem tudom. * .4 ház előtt, ahol a frissen kiírt munkásfelvételt hirdető táblát ismét böngészem, a portásfülkéből az asszonyka kérdőn-bizakodón néz rám. Én is őrá. Nem tudom, mire gondolt. PÁLKOVÁCS JENŐ
