Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-29 / 23. szám
* KÉPÚJSÁG 1985. január 29. Moziban Bombajó bokszoló Az a hír járja, hogy — némi túlzással — egymást ölik a mozijegyekért Szekszárdon. A nem mindennapi érdeklődés kiváltója, mint már any- nyiszor, Búd Spencer. Ezúttal mint bomba jó bokszoló villogtatja csontrecsegtető ökleit. Egyébként nem is olyan bombajói sem ő, sem a Gyurkó László regénye, a Thomas Mann-i ihletésű Faustus doktor boldogságos pokoljárása rövid idő alaft nagy karriert futott be. A regénynek — indokoltan — sikere volt, a tv-változatot azonban országos kudarc kísérte, s valószínűleg ez indította Jancsó Miklóst arra, hogy még egyszer nekifusson a magasságnak, hátha most nem veri le a lécet. A téma hálás és kockázatos is egyben: milyenek voltak az azóta történelemmé vált ötvenes évek? A részleteik többé-kevésbé ismertek, Gyurkó regénye azonban többre válla likozott,, mert az egészet akarta bemutatni, részleteiben és atmoszférájában. A tv-változatnak ez nem sikerült, Jancsó pedig újra végiggondolta a nagy témát, és teljesen újjáformálta, két és fél órába sűrítve, körülbelül negyven év történelmét. A vállalkozás magában hordja ellentmondását, meg kell bontani az események epikus áradását, s miután a sorok egymásba fonódó, majd szétváló nyomvonalát ebben a sűrű közegben nem lehet végigkövetni, le kell mondani az ábrázolásról, mert nem jellemek alakulnak ebben a többszörös sorsfordulóban, hanem csak felvillannak egyes szituációk, nem is biztos, hogy mindig a legfonto sabbak. Jancsó esetenként nagyon hatásos eszközökkel él, s akik átélték, jól emlékeznek rá, hogy silány csasztusíkák is felmagasztaltattak, az ütemes taps pedig nemcsak hódolat volt, hanem szertartás, amelyben mindenkinek részt kellett vennie. Ezek a hangulati elemek valóban hitelesek Jancsó darabjában, csak épp a dráma hiányzik, film. Úgy látszik, eljár fölötte az idő, az évek múlásával nem az ereje, hanem csak a pocakja nő. így aztán kissé már nehezére esik megküzdeni az amerikai támaszpont ellenszenves kemény legényeivel. Igaz, jóformán csak magára hagyatkozhat, hiszen az ő csapatában meg bokszolónak amit akár a klasszikus tragikumelmélet alapján is számon kérhetünk. Az még nem is lenne baj, hogy műfajilag meghatározhatatlan ez a játék, bár a nagy újítók, amilyen például a nálunk is jól ismert Beckett vagy Ionesco, magát a színházat soha nem adják fél, itt azonban ez történik, mert az egyes elemek nehezen vagy egyáltalán nem illeszkednek egymáshoz. A művészetben mindent szabad, de az önkény tilos, itt pedig valami ilyesmi történik. Egy úr például következetesen jobbról lép be, végigmegy a színpadon és hegedül. Egy ihölgy az ellenkező oldalról, s Lehár Vilja-dalát énekli, amit kispolgárt nosztalgiának is fel lehet fogni. Ha így van, akkor idegesítően sokszor történik, de az is lehet, hogy mást jelent, a hegedülő úrral együtt. A színház demokratikus intézmény, s mindig a nézőnek készül, a legrosszabb esetben is a potenciális nézőnek. De ha a néző eltéved maszkírozott bohócok vannak. Mindez még nem lenne baj, ha legalább jóízűt nevethetnénk rajtuk.. Sajnos gond van a gegekkel is: túlságosan udvariasak, azaz sokadszor köszönnek vissza. Fárad a jó öreg Búd, és még nála is fáradtabb a film. Valóságos felüdülést jelent, főleg a hölgynézők számára, amikor feltűnik a jóképű, fiatal Giorgone, aki átvehet- né, vagy legalábbis megoszthatná a pozitív hős szerepét Búd Spencerrel. De milyen az élet, azaz jelen esetben a forgatókönyvíró fantáziája! A fiatalemberről rövidesen kiderül, hogy jellemhibás. Ahelyett, hogy ronggyá verné a nagyszájú amikat, gyanús, azaz nagyon is egyértelmű anyagi manőverekbe kezd, nem a dicsőség, hanem a pénz érdekli. így aztán nem is lehet úgy istenigazából izgulni érte. Akkor meg miért üljünk be a moziba? Én nem tudom, de ez nem jelent semmit. Azok, akik törik magukat a jegyekért, bizonyára tudják. Jó nekik. a darab jelrendszerében, akkor zavar támad, pedig Jancsó kiváló művész, s nem lehet kétségünk, hogy fontos jelentést hordoz a hegedülő úr és a Vrlja-dalt éneklő hölgy. Csak ez a jelentés nem mindig világosodik meg a néző előtt, ahogy a keringő ütemben játszott Internaeionálé vagy Szózat és legföljebb meghökkent. A befejezés önmagában hatásos. A szereplők a színpadra tódulnak, s önfeledten éneklik, a közönség ütemes tapsa kíséretében: Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted... Optimizmusnak olcsó, fintornak nem élég keserű. Jancsó látványra törekedett, meghökkentésre, s ezt a színpadi Fausttól nem is lehet elvitatni. Amivel adós marad: maga a történelem. És a színház. Pedig a színészek — tulajdoniképpen az egész kecskeméti együttes — jó ügyhöz méltóan követi a rendezői elképzelést. Onczay Csaba és Gulyás Márta koncertje Igazán nem mondhatja senki, hogy Szekszárd zenei élete híján van rendezvényeknek — különösen az utóbbi hónapokban nem. Mégis eseményszámba ment Onczay Csaba (gordonka) és Gulyás Márta (zongora) filharmóniai hangversenye, melyre a Művészetek Házában került sor. Az érdeklődés, sajnos, ezúttal is szerény volt, mindössze félszá- zan ültünk a nézőtéren. Kár, mert kiváló művészek látogattak a megyeszékhelyre. Onczay a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára, aki bejárta szinte egész Európát, és turnézott az Amerikai Egyesült Államokban is. Hatodik éve minden nyáron nemzetközi csellókurzust vezet Olaszországban! és jelenleg egy nyugat-németországi koncertkörút előtt áll. Gulyás Márta minden közös fellépésükön nagyszerű társa, érzékeny partnere Onczay- nak. Művészi nagyságukat, küldetéstudatukat bizonyítja, hogy számukra teljesen mindegy, hogy kik és hányán ülnek a nézőtéren, ők mindig maximális igényességgel, felkészülten játszanak. Számukra csak zene és közönség van. Akik jelen voltak szekszárdi hangversenyükön, azoknak igazi zenei csemegében volt részük. A vonós hangszercsalád basszus hangszere a cselló, az előadó avatott kezében adottságainak teljes szépségét mutatta. Bach: D-dúr szóló szvitjének első tételét, a prelúdiumot a visszatérő egyetlen hangra történő monumentális építkezés, a másodikat a dúsan díszített végtelen dallam, a harmadikat sodró lendület jellemezte. Beethoven gordonkaművei nem tartoznak a legismertebbek közé. A Liszt-díjas művész azonban szívesen tűz műsorára kevésbé ismert és népszerű darabokat, így ezúttal az F-dúr és Esz-dúr variációkat, melyek oly jel- jelmzőek a beethoveni habitusra. Közülük az előbbiekben felismertük a Művészetek Háza szignáljának dallamát, s e véletlen ám poénként ható esemény még kedvesebbé tette számunkra a variációkat. Az északi népek zenéjének különleges hangzásvilágát idézte a XIX. sz. második felében élt norvég zeneszerző, Grieg a-moll szonátája. A háromtételes op. 76-os számot viselő mű Gulyás Márta és Onczay Csaba megszólaltatásában az újraalkotás varázsával hatott. A „fajsúlyosabb” darabok után jótékony oldódást jelentett Brahms: Két magyar tánc-ának hallgatása. Onczay kvalitását bizonyítja, hogy a magyarnótás zenei közhelyeket sem nélkülöző táncokat is magas művészi hőfokon, hangulatosan, stílusgazdagon formálta meg. A korszakonként és hatását tekintve is felfelé ívelő műsor befejező számaként a gordonkavirtuóz Popper Dávid: Tündértánc-a csendült fel bravúros technikával, szellemesen. A két muzsikus a közönség tapsát Csajkovszkij: Szentimentális keringő-jének előadásával köszönte meg. Lemle Zoltán CSÁNYI LÁSZLÓ Színházi esték Pillantás a történelemre Rádió Liezon meg komilfó A Petőfi-adón Hangos szótár címet viselte Tótfalusi Istvánnak az a húszperces műsora, amelyben különböző nemzetek nyelvéből a mi szép anyanyelvűnkbe beférkőzött jövevényszavakról beszéltek a műsor fiatal résztvevői. Ha a rádióhallgató most arra gondol, hogy a fiatalság rétegnyelve volt az adás témája, az nagyon téved. Negédes és egy valamikori életvitelt és gondolkodásmódot reprezentáló szótömeg hangzott el a műsorban. Az adás címadó beszélgetését — mint megtudtuk — két koros hölgy „eszközölte meg” Budapesten, a Vörösmarty téri Zserbóban. (Tudom, hogy ezt a szót nem fonetikusan kell írni!) Elképzelhető, hogy az én neveltetésemben van a hiba, de mind ez ideig menekültem minden olyan környezetből, ahol a negyven éve letűnt puccos és dzsentri úri középosztály mentalitásával és liezonos meg komilfós, avanzsált meg snájdigos szókészletével kommunikáltak egymással az emberek. Mindig azt éreztem, hogy ezekkel a saját nyelvi környezetükben természetes és szép francia, német, angol és latin szavakkal anyanyelvűnket fulladozásra késztetik azok, akik így beszélnek. A műsor vezetője minden bizonnyal csak ismeretközlési szándékkal választotta Hangos szótárának témájául most ezeket a látszatra puccos és a mai nyelvhasználatban — szerencsére — már idegenül csengő, mert funkció nélküli fellengzős szavakat. Magam sokkal inkább elhallgatom a mai tizen-huszonéve- sek cikiseit, meg fankósait, mert arról azt tudom, hogy a mi környezetünkben váltak rétegnyelvvé, ez a szleng is valamilyen értéket és gondolatot közöl. Mert valamilyen korosztályhoz kötődik. Nem úgy, mint a liezon meg a komilfó. szűcs Tévénapló Nyelvújítás? A szócsinálás buzgalma kétszáz év óta állandósult feladat, tulajdonképpen mindenki részt vesz benne, s mai szókincsünk nagy része nyelvújításkori szó. Az amatőrök eredményeit sem szabad lebecsülni, jóllehet, hátborzongató merényletekre is vetemedtek, mint a gyakordalom (gimnázium), őrme (őrállás), türmész (mártír) vala, Barczafalvi Szabó a hónapok nevét is megmagyarította, így lett, illetve lett volna zuzoros, enyheges, vagy a decemberre gémberes, ami helyett fagyláros is állhatott volna. Egy buzgó hazafi, Folnesics Lajos, a „nőstényesítéssel” is próbálkozott, vagyis be akarta vezetni nyelvünkbe a nőnemet, például a szépet, ha nőről volt szó, szépnének nevezte, a kedvest kedvesnének, nem kímélve a vonatkozó névmásokat sem, tehát: akiné, sőt, a személyes névmást sem, mert az ő önévé változott. A nyelvújításkori szócsinálás nélkül ma nehezen boldogulnánk, az viszont teljesen esetleges, hogy mit vett át a nyelv, s mit nem. A zongora például meghonosodott, de a példájára csinált fúvóra, bangóra (fuvola, harmonika) nem. S itt annak sincs sok jelentősége, hogy mikor helyes, vagy helytelen a képzés, például a nyelvünktől idegen -alom, -elem, -mény képző teljes diadalt aratott: érzelem, fogalom, mozgalom, vagy festmény, gyártmány, kedvezmény, koholmány, sütemény. Azt hiszem, valami rejtett esztétikai elemnek azért szerepe lehet egy-egy szó meghonosodásában, mert ami rút, az hasznos sem lehet. De miért e nyelvtörténeti futamok? Mert fölbukkant egy új csinálmány, s félő, hogy polgárjogot kap. Tóksó — mondja Vitray Tamás új műsorának címe, s meg is magyarázza, hogy az angol talk-show magyarításáról van szó. Tudjuk, vannak jövevényszavaink, gyakran a tükörfordítások ellen sem berzenkedik nyelvérzékünk, mi akkor hát a bajom ezzel az alapjában véve ártatlannak látszó szóval, arról sem feledkezve meg, hogy a purizmus gyakran csak arra jó, hogy szegényedjék a nyelv? Nem tetszik a terjedő anglomán divat, az sem tetszik, hogy a szubkultúra amerikanizált lomjai is időnként fejük felett a művészet glóriájával jelennek meg. S nem tetszik ez a szó azért sem, mert ronda. Az külön kérdés, hogy a lazán szerkesztett, legföljebb itt- ott csillogó műsor megkíván-e új műfaji elnevezést, nem is firtatom. Aggódva gondolok arra, hogy ez a rossz, alig kiejthető szó végül meghonosodik, mégpedig úgy, hogy nem fog jelenteni semmit. Miért lenne rá akkor szükség? „A nyelv miénk és így enyém is” — írta Kazinczy, s ez nem grammatikai szabályok, esetleg nyelvi rögeszmék összességét jelenti, hanem érzelmi hovatartozást is. Mert a nyelv közös kincsünk, de ugyanakkor személy szerint is valamennyiünk közös kincse. Cs. L. Kőzetvirág Bevallom, mint a geológiához kevésbé értő, az ásványok, kőzetek világában járatlan embert kizárólag a műsor címe vonzott vasárnap este a képernyő elé: Ásványok, a kőzetek virágai. Igaz ugyan, hogy csak az első percekig élt a gyanúm a névadókkal szemben, azután kezdtem megérteni, miként jelentheti a halott, kemény, rideg anyag a vele foglalkozóknak, életüket közöttük leélőknek a természet finom és törékeny élőlényeit, a virágokat. A második csatornán sugárzott háromrészes sorozatban Balázs Endre geológus, a híres kutató kalauzolja a nézőket a több ezer méteres magasságok és föld alatti mélységek birodalmába, feltárva a kőzetek születésének titkát, az emberi kéz munkája nyomán megszólaló történelmét, de mindenekelőtt a természet, az évmilliárdok alakító munkáját. Most első alkalommal a magyarországi lelőhelyeket, kutatási lehetőségeket ismerhettük meg, de a gyakorlati ismereteken kívül a száz színben pompázó, legkülönfélébb alakot öltő példányok egyúttal gyönyörködtetnek is. Nem titkolt célja volt ez Erdei Grünvald Mihály szerkesztőnek: közelebb hozni, megismertetni a kirándulásaink, túráink alkalmával sokszor megcsodált, vagy éppen észre sem vett természeti képződményeket, a csak látszólag állandó, változatlan világot. Azt hiszem, sikerült. —tzs— Tudós fiatalok és... A képernyő sarkába vetített számok pergése is jelzi a múlandóságot. A Ki miben tudós című vetélkedőt sugározza a Magyar Televízió. Magyarul és számomra mégis érthetetlenül. Hiba az én készülékemben van... Soha nem éreztem vágyat fizikai képletek megoldására. Ezért nézem annál nagyobb tisztelettel és némi büszkeséggel a televíziós játékban, a tudományban serkenő bajusszal, nyakiglábbal elmerülő fiatalok okos válaszadását. Röppen az örömöm, mert hirtelen másik kép jelenik meg. Nemcsak én látom, hanem az országban nagyon sokan, akik a fiatalokról előítélettel rajzolt, kevésbé pozitív képet is ismernek. Azokra gondolok, akik a közterek padjait hasogatják, akik sörösüveget hajítanak az úttestre, akik csonkítják, elfordítják a közúti jelzőtáblákat, akik csorbítják a költészetet, mert a Babits-látta „régi sziluett” három keresztjéből egyet ledöntöttek. Sorolhatnám tovább, de közben értékel a tudósokból álló zsűri. Folytatódik majd a verseny, mint ahogy folytatódik majd a parkokban a helyreállítás társadalmi összefogással, és sajnos, abban is biztosak lehetünk, hogy majd jönnek megint, akik a számukra korlátokat jelentő rendet porig lerombolják. Remélhető, hogy ők is képernyőre kerülnek tudásuk ilyetén mutogatásáért, csak egy másik adásban, amelyről nem is sejtik, hogy fénye milyen messzire kéklik. decsi— A jelenet helyszínéül szolgáló kocsma berendezéséből természetesen nem sok marad épen Jelenet a kecskemétiek előadásából
