Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

* népújság

1984. november 10.

Pályakezdők

Pincehelyen

Ilyenkor még minden olyan világos, egyszerű, és érthető: az ember befejezte a itanul- mányaiit, igyekezett mindemt megismerni, ami a legújabb, a legszebb és a legjobb. Szeretne a munkájával bizonyítani, kiegyensúlyozottan dolgozni és élni. Az esélyei mindenkinek egyenlőek. Pincehelyen, a Wörösmarty Tsz- ben három pályakezdővel beszélgettünk munkájukról, elképzeléseikről.

Szabó Róbert növénytermesztési ágazatvezető, a kertészeti egyetem kecskeméti főiskolai karán fejezte be idén nyáron a tanulmányait.

— A főiskolán a szőlész szakon végeztem, s most mégis a növénytermesztésben dolgozom. Ennek az az oka, hogy a feleségemmel együtt jöttünk ide Pincehelyre, s azonos a szakmánk, csoporttársak voltunk a főiskolán. Az elhelyezkedésünknél döntő szempont volt, hogy két munkahely legyen egyszerre és egy helyütt. Szükségünk volt ezenkívül szolgálati lakásra is és persze a fizetés sem mindegy. A tanulmányi osztályon 5—6 kétállásos pályázatot találtunk, s mint később kiderült, ez a tsz csupán egy szakemberre tartott igényt, tévedésből került kettő a pályázati lapra. Ezt már a válaszlevélben közölték velünk. Augusztusban, amikor személyesen beszéltük meg a dolgokat, úgy döntöttek, hogy a feleségem kerül a szőlészetbe. Nekem három lehetőségem maradt: a növénytermesztési ágazat, az erdészet és a gyümölcsös,

továbbá a növényvédelem. A Itsz-ben úgy határoztak, hogy a növénytermesztésben kell dolgoznom.

Elfogadtam ezt az ajánlatot, hisz nagyon megtetszett a vidék, s őszinte jóakaratot éreztem mindenkiben. Leginkább a szőlő érdekelt volna, annál is inkább mert itt teljesen új a telepítés, s rendkívül izgalmas olyan helyen dolgozni, ahol nem a kitaposott úton kell járni. A tanulmányi szerződésem is a Dél-alföldi Pincegazdasághoz kötött, ezt azonban fel kellett bontanom, mert nem tudtak mindkettőnknek helyet biztosítani.

A pályázatokat lapozgatva igen nagy előny volt az is, hogy míg másutt 3500 forint körüli fizetést ígértek, itt 5500 forintot. A szolgálati lakás Belecskán van, szép, nagy, tágas ház. A munkám teljesen leköt, sokat dolgozom. Amikor idejöttem a szalmabetakarítás volt, most pedig a cukorrépa-betakarítás szervezése a dolgom. Nagyon gondolkodom azon, hogy jelentkezem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, hisz ha elvállaltam ezt a munkát, szeretném nemcsak jól, hanem még több hozzáértéssel is végezni.

Horváth Judit kertészüzemmérnök Kecskeméten végzett, s ő jelenleg a szőlészet vezetője.

— Nagyon messziről kerültem Pincehelyre, hisz Tapolcán éltem és Kecskeméten végeztem. A főiskola előtt egy évig segédmunkásként dolgoztam a nemesgulácsi

Badacsony Tsz picészetében. Az volt az eredeti elképzelésem, hogy visszamegyek Ne- mesgulácsra és otbt számítottak is rám. Az életem azonban másként alakult: a főiskola után férjhez mentem, s nem egymagámról, hanem kettőnkről kellett már gondoskodni. Ismeretlen nekünk ez a vidék, hisz a férjem Szeged mellől, Öttömösről került ide, de ez nem jelenti azt, hogy idegennek érezzük itt magunkat.

A szőlészet vezetését bízták rám, előtte két hónapig voltam gyakornok, ami azt jelentette, hogy ismerkedtem a területtel, az emberekkel. A szőlő igen szép munkát ígér, hisz 50 hektáron telepítették el tavaly, 30 hektáron idén, a következő évben pedig 20 hektár telepítését tervezzük Médeát, oportót, kékfrankost, merlot-t, zwie- gelt-t telepítettek eddig, Syl- voz műveléssel. Jelenleg a támberendezést építjük az idei telepítés mellé.

A feladatom elég sokrétű, naponta meg kell! határoznom, hogy milyen munkát végezzenek az emberek, a munkához szükséges anyagokat folyamatosan biztosítani. Nem nehéz a dolgom az emberekkel, hisz én is segédmunkás voltam, bár néha úgy tűnik, főleg a férfiak kétkedve fogadják a fegyelmező, figyelmezetető szót.

Szakmailag nincs semmi problémám, s ha akad is, megtudom beszélni a férjemmel. Gyakorlott, idősebb szőlész nincs itt a közelben.

Szabó Róbert: Őszinte jóakaratot érzek mindenkiben

Horváth Judit: Szép munkát ígér a szőlő

A telepítést a Szekszárdi Állami Gazdaság szakemberei tervezték, eddig még velük sem találkoztam, bár a tanulmányi kiránduláson megfordultam a gazdaságban. Idén nyáron Pécsett is jártunk, a kutatóban, egy fajtabemutatón. Ezenkívül rendelkezésemre áll a szakirodalom, hisz minden könyvelt megvettünk, ami az utóbbi években a szőlőtermesztés témakörében megjelent. Szakmailag eddig semmi problémám nem voQlt, hisz olyan tanárok tanították, akik korábban a termelésben dolgoztak, s megfelelő gyakorlati tapasztalattal rendelkeztek.

Nagy Károly Mohácson, a mezőgazdasági szakközépiskolában végzett, az idén érettségizett.

— Simontornyán lakom, onnian járok naponta autóbusszal Pincehelyre. Érettségi után jelentkeztem Kecskemétre, a főiskolára, de nem vettek féli. Növényvédő szakon végeztem és ezért nagyon ragaszkodtam ahhoz,

hogy a szakképesítésemnek megfelelő munkakörben helyezkedjem el. Regölyben kínálkozott állás, de az mesz- szebb van Simontornyától, s 2600 forintot ígértek, a munkámhoz szükséges motort is nekem kellett volna megvennem. Itt Pincehelyen 3200 forint a fizetésem és a tavasz- szjal motort is kapok.

Jövőre jelentkezem ismét, de most már Keszthelyre, az agrártudományi egyetem agrokémiai szakára. Ehhez sokat kell tanulnom, s később sem tesz könyebb, hisz munka mellett tanulni, főképp a mezőgazdaságban, elég nehéz dolog.

A tsz-ben egy hónapja dolgozom. Először ismerkedtem a területtel, pár napig még szállítótömböket is írtam. A műtrágyázást ellenőriztem eddig, dolgoztam ia csávázok - kal, a vagonkirakókkal, a traktorosokkal. Az iskolában valóban gyakorlati oktatást kaptunk, úgy érzem, a vegyszerek, növényvédő szerek között otthon vagyok. így azNagy Károly: Mindig más dolgozom

tán nem nehéz a munkám, s ráadásul sokat segítenek a kollégáim is. Igen sok emberrel vagyok kapcsolatban, hisz mindig más munkaterületen dolgozom.

Eddig még minden köny- nyen ment, hisz önálló feladatokat nem kaptam, ahogy mondani szokás: nem dobtak a mélyvízbe. Most, hogy a műtrágyázás szezonja van, szombatonként is dolgozom, nekem is ott a helyem, ahol a munkatársaimnak. Már jelentkeztem tsz-tagnak, s az, hogy fölvesznek-e vagy sem, a jövő év tavaszán dől el. Én mindenesetre nagyon szeretném, hisz jól érzem itt magam a szövetkezetben.

Tolna megye mezőgazdasági üzemeiben évente átlagosan 30—35 felsőfokú, 80—100 középfokú végzettségű szakember, valamint 150 fiatal, frissen végzett szakmunkás helyezkedik el, kezdi meg munkás életét.

D. Varga Márta Fotó: Czakó S.

munkaterületen

Hajnalban már talajmenti fagyok voltak. Délután kiugrottunk a telekre, hogy betakarítsuk a termést, s elzárjuk a vizet. Feleségem a diót gyűjtögette az avarban, én a sárgarépát szedtem ki. Fiunk a homokozóban ásott valami irdatlan mély gödröt. Egyszercsak átkiáltott a harmadik szomszédba:

— Csókolom, Imre bácsi.

Kisvártatva átjött Imre, a szokottnál is szélesebb mozdulatokkal üdvözölt. Kétoldalról arcon csókolt mindhármunkat, röhécselve veregette a vállam. Bűzlött az italtól és a cigarettától, igyekeztem szabadulni tőle. Borostás arca lilában játszott. Hetek óta ihat, gondoltam.

— Amálka hol van? — kérdezte a nejem.

— Kairóban. Két hete.

Tudtunk róla, hogy a vejük, aki egy gazdasági munka- közösségben számítógépes programokat készített, s nagy pénzeket zsebelt be, még a tavaszon befizette Amálkának az egyiptomi IBUSZ-utat. örvendezve mesélték, milyen áldott jó fiuk a vejük, s milyen gavallér.

— Jó neki — jegyeztem meg.

— Jó, a k ... anyját. Mire ment el, mondd meg, mire?

— Hogyhogy mire?

— A más pénzéből. Idegenéből. Azt akármikor visszakérheti.

— Miért kérné vissza?

— Ha nem pénzben, másképp — erősködött Imre.

— Örüljön, hogy világot lát a felesége — mondta a nejem.

— Egyedül. Tudja, mennyibe került ez az út? ötvenkétezer forint. Egyévi keresetem.

— Nekem is — mondtam.

— Képes egyedül elmenni. Milyen feleség az ilyen? Ringyó. Voltam a mamáéknál a múlt héten, ők is azt mondták.

Imréék egy faluból származtak, a Tisza mellől. Fiatalon kerültek össze, Imre már akkor is ivott; Amálka remélte, majd abbahagyja. Imre családja gazdag volt. Aztán megfordult a kocka. Pestre költöztek, Amálka varrogatott, később egy maszeknak pulóverokat állított össze a kötött darabokból, éjszakákon át. Sokkal többet keresett, mint Imre. Szép családi házat építettek. Amikor a lányuk férjhez ment, beépítették a tetőteret, ott éltek a fiatalok. Imrének ez sem tetszett: mentek volna külön. Jobb távolról szeretni egymást, mint közelről gyűlölni — mondogatta. A veje legfeljebb cólát ivott. Nem értették meg egymást.

— Ne beszéljen így, Imre — mondta a nejem.

— Sokat ittál — bólintottam rá.

— Mit csináljak, kivagyok idegileg. Ezen az orvos sem tud segíteni. Csak a pénzt szedi el.

— Táppénzen vagy?

— Persze — nevetett Imre.

Kioldotta a derékszíját, miközben a fehér műanyagedényben a répát mostam, letolta a nadrágját térdig. Ilyet még sosem tett előttünk.

— Nézze! — mondta. — Ezzel kezelnek.

Bal combján valami barna tapasz volt.

— Reuma ellen.

— Húzza már fel a nadrágját — fordult el a feleségem.

— Látott már ilyet? — vihogott Imre.

— Nem. De nem is érdekel — indult a nejem almát szedni.

Körben családi-, és víkendházak álltak vegyesen, s mindenhonnan jól oda lehetett látni a mi lapos telkünkre, a hervatag őszi napfényben. Mit gondolnak rólunk?

— Megfázol — mondtam Imrének.

Felhúzta a zöld, honvédségtől származó nadrágot, s folytatta:

Paládi József:

Két hét Kairóban

— Megmondtam neki, hogy ne menjen. De nem lehetett visszatartani. Indulás előtt jól felpofoztam. Kiszakadt a fülbevalója.

— Hogy tehetett ilyet? — szörnyűlködött a nejem.

— Elkapott az indulat, nem tehetek róla.

— Ezt nem fogja megbocsátani — véltem.

— Nem is kell. Voltam a reptéren, kedden jön a gépe. Kimegyek érte, s ott, a reptéren megint felpofozom.

— Ezért nem érdemes kimenni — mondtam.

— De a büdös . . .

— Ne káromkodjon már! — szólt a feleségem.

— Káromkodjon, Imre bácsi — vetette közbe a fiam. Kajánul vigyorgott, a homokozóban állva, kezében a kék műanyaglapáttal. Hatéves volt. — Én szeretem hallgatni.

Kiterítettem a répát a betonra szikkadni, s indultam a ház mögé körtét szedni. Imre jött utánam.

— Eladjuk a házat, véget vetek ennek az egésznek. A mama is azt mondja, adjuk el, vegyünk ketten egy másikat.

— Amálkával megbeszélted?

— Még nem.

— Nem egyezik bele. Kifizetnek a mellényzsebböl, s mehetsz, amerre látsz.

— Van hová menni. Nem vagyok olyan öreg, négy-öt nő is akad a környéken, aki befogadna.

ötvennégy éves volt. Gépkocsivezető egy kutatóintézetnél. Nagyon belejött, hogy új életet kezd.

— Azok se jobbak — mondtam.

— Akkor otthagyom azokat is. Ünom már az örökös veszekedést. Te is mondtad egyszer, hogy nem tudnál Amáliái élni. Igaz, be voltál egy kicsit szívva, de mondtad. Nem lehet vele élni. Mindig csak a gyűjtés. Mire? Megvan mindenünk, három autót tartunk.

— Ebben minden nő egyforma: szeretik a pénzt.

— Ti mégis jól megvagytok. A te feleséged nem olyan veszekedős.

— Azt hiszed?

— Sose hallom.

— Az még semmit sem jelent. Egyik sem szereti, ha iszik a férje. Ilyenek.

— Mindegy. Akkor se bírom ezt tovább.

Két kosarat teleszedtem körtével, odavittem a ház elé. Jött a feleségem is.

— Menjünk már — sürgetett.

— Mehetünk — mondtam.

Hallgatni is rossz az efféle családi perpatvarokat. Próbáltam a vizet elzárni, de hiába forgattam a T-alakú vasat a fedetlen aknában, nem sikerült. Be volt fagyva.

— Mit gondolsz, miért fizette be neki az utat? — kérdezte Imre.

— Nem tudom.

— Ingyen van az ilyen út? Érted-e már?

— Nem.

— Te befizetnél valakinek Kairóba, csak úgy? Nem érted?

— Nem.

Nem akartam érteni. Hogy Amálka közelebbi kapcsolatban lenne a vejével? Ez hihetetlen. Rossz képzelgés. Ámbár: senkiért sem tenném tűzbe a kezem.

— Maga teljesen begőzölt, Imre — csitította a nejem.

— Azt mondja?! Miért csak neki fizetett be? Miért? Így csúffá tenni! De megverem, ha hazajön.

— Ugyan már, Imre! — szólt a nejem. — Nyáron együtt üdültek az olasz tengerparton. Nudista strandra jártak. Akkor semmi baja nem volt vele. Egyszer elmehet egyedül is.

— Nem mehet. Én nem engedtem.

—- Ezt előbb kellett volna megbeszélni — mondtam.

— Nem lehetett vele bírni — üvöltötte Imre.

— Menjünk. Zárd be az ajtót — mondta a feleségem. Kicipeltük a csomagokat az útra, Imre is segített. Berakodtam a kocsiba. Beültünk, indítottam a motort. Imre nem tágított. Mondta, mondta a magáét. Becsaptam az ajtót, integettünk, lassan legördültünk a hegyről.

— Ez már delirium tremens — mondta a nejem. Hallgattam. A gyerek törte meg a csendet:

— Anyuuu! Mi az a belirium vélensz?

— Betegség. Ha valaki sok sört iszik, beteg lesz tőle.

— Én is ihatok majd sört?

— A sör keserű — mondtam. — Jobb a málnaszörp.

— Tönkreteszi azt a szegény asszonyt — így a nejem.

— Elég jól tartja magát kétheti kemény ivás után.

— Itt még vér fog folyni.

— Nem hiszem. Ha hazajön Kairóból, nem hagyja inni. Megnyugszik.

— A múltkor is mondta Árnál, hogy kis híján belevágta a kést. Pedig akkor meg se verte.

— Árnál? Imrébe? — csodálkoztam.

— Igen.

— Ezt nem említetted.

— Kár hazajönnie — mondta a nejem. — Ilyen alakkal élnis

— Ha eddig kibírták.

— Ez más. Eddig nem verte.

Lenn, a völgyben már sűrű pára gomolygott. Be kellett kapcsolnom a fényszórókat.