Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

1984. november 7. TÜtPÜJSÄGlI Grafikák november 7-re Vasas Károly rajza Lenkey Zoltán rajza Molnár Zoltán: Ezt a „magyar gázlót” mintha egyszer én már el­meséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Biztosan frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, fő­hajtással. Azóta sokat beszélgettem barátaimmal akkori tapasz-' talataimról. Erről a dolgok­ról is. S ahogyan telik az idő, mindenből más tűnik fontosabbnak, megjegyzen­dőnek. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumínium­gyári veterán. A polgárhá­ború alatt még komszomolis- ta volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjo- nov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az irkutszki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat. — Itt, ezen az utcasarkon, ezeken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok! — ma­gyarázta, s mutatta is az uj. jával az utcaköveken. A hadifogolytáborból ki­szabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszá­rok voltak, akármilyen gya­logos, vagyis baka volt is ad­dig valamelyik. Honnan volt lovuk? A saját lovaikon ül­tek — mesélte az én egy­kori komszomolistám. Elég naiv voltam, hogy elkezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél Európán, fél Ázsián át a saját lovaikat? A fogolytá­borban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszallja a kételkedésemet, ö mesélte, ő tudta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a ma­gyar huszárok történetét, mintha csak egy lett volna közülük. A számokra, amiket mon­dott, én már nem emlék­szem. Szemjonovék sokan voltak; őróluk tud a törté­netírás. A magyarokról sen­ki nem tud hiteles, számsze­rű adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott. A lé­nyeg, hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. — És felvették velük a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igen­csak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezd­ve Szemjonovék nem hagy­ták el a nyomukat. A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg a magyarok parancsno­kának a nevét mondta vol­na. Nem lehet tudni, milyen katonai képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Irkutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a ret­tenetes megtorlókat. A magyarok északra vo­nultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés ará­nya nem változott. Ütközet... visszavonulás... üldöző és üldözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a ma­gyarok végre is hajtották a rá­juk bízott feladatot: megvéd­jék Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az ős­erdőbe. ö erről a harcok közbeni visszavonulásról^— vagy a visszavonulás közbe­ni harcról, harcokról, úgy emlékszem, többet is mesélt. Gondolom, kitelne belőle egy kalandfilm izgalmas sztori­ja. Rajtaütések, ütközetek. Agyafúrt távolságtartás, egérútnyerés a bekerítésből. Ezeket én most nem mesé­lem el, hiszen úgysem lehet­ne egészen hiteles. A hite­les csak maga a tény, a lé­nyeg. Az ellenforradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a -forradalom keleti nagyváro­sát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhány száz, hadifogolytá­borból toborzott, innen-on- nan összeverődött éhes és rosszul felfegyverzett, ma­gát mondhatni szélhámos módon lovas katonának meg­játszó éhenkórászt hajszol a tajgába, pocsékolja a legna­gyobb kincset, az időt; hi­szen a forradalom közben átcsoportosíthatja erőit, fel­vonulhat vele szemben. A város közben izgalom­ban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Meddig bírják az őserdei viszontag­ságokat. A számukra szo­katlan hideget? Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már mind vol­tak foglyok; valószínűleg nem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbe­esett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöb­bentő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. ök közben megették a lo­vaikat. Hiszen úgyis elhull­tak volna, s úgysem volt más megenni valójuk. S az ős­erdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban haladni, mint gyalog... Különösen ezeknek a bakáknak... gon­dolom én a történet halla­tán. Biztosan nagyon tet­szett nekik a szerep, amikor lóra ülhettek, megjátszhatták a huszárt. S biztosan nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tö­megű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába, észak­ra. Szemjonov toporzékolt, a katonái a fogukat vicsorgat- ták. S a magyarok megették a legutolsó lovakat. Már tud­ták, hogy nincs tovább. Ellőt­ték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a gázló jelentősége. Ha mond­ta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kel­ni az Angarán. Talán azt gondolták, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak a for­radalmi ország védtelen ab­lakát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak kép­zelték. Vagy nem is képzel­ték. Mindenesetre azt gondol­ták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniök. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Álhuszár kardok. Meztele­nek. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen hatá­roztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán ar­ra, hogy miért álltak a for­radalom mellé? Gondolták-e, hogy valakik valaha talán hazajutnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen. De mondom, nem tu­dom. Csak a tényt tudom. Be­álltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártak? Mit gondol­hattak? Csak egyet; a hetek óta ingerelt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyos­sággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem ad­hatnak le rájuk. Nincs mi­vel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szagga­tott véres húsú halál teljes bizonyossága. Én beledugtam a lábam a nyári Bajkál hatfokos vizé­be; abból folyik a félelme­tes Angara. Itt — még észa­kabbra — nemigen lehetett hat fok sem. Beleálltak eb­be a vízbe. Nem erős hu­szárcsizmákban. Ki tudja, kinek mi volt a lábán? És a testén? A kezében egy szál meztelen vas. És azzal az egy szál mez­telen vassal szúrtak és vág­tak életük utolsó pillanatá­ig. Nem tudtak annyit szúr­ni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. A végén sincs semmi cif- ráznivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük. Valamennyi­en elestek. Az én öreg irkutszki kom­szomolistám könnyes szem­mel mesél; bámulom, ho­gyan mesél valaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhítattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tud­ja? — Azt a gázlót azóta „ma­gyar gázló”-nak nevezik. Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutsz­kot. Vajon hány ilyen emlék­mű van a nagyvilágon? Mátyás Ferenc: • A Néva partján Megyek a Néva partján, Miként ha valakit keresnék, a begyes Izsák-templom harangkondulása hozza iaz estét, a felszáradó könnyzáparok párája ködük az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő. A téren tulipánok vereslenek, •olyanok, mint a levágott gyermekfejek, Leningrad mégse temető'. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s ahol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerkilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis .legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre léikét nemzedékeken át. ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábujjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtábláról szemek néznék rád, névtelen nevek aranyilanak. Lábujjhegyen járj, — súgja a Néva is, mint halk imát a balladábá vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a legendát, az ellenállást, és az éhhalált... miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét, és Cézanne-t. Antoni Marianowicz: Koncert A híres vendégművész hangversenyére jegyet szerezni mindig óriási probléma. Most is mennyit kellett szaladgál­nom, amíg sikerült elcsípnem két jegyet valami jobb helyre, ahonnan kitűnően lehet látni — mármint a közönségnek minket. Hilkowskának nincs gondja ilyesmivel, mert az unokafivérének van valami nője a zeneakadémián. Rypczin- skinek szintén vannak valami zavaros kapcsolatai, azokról azonban jobb nem is beszélni. De mit csináljanak azok, akik tényleg szeretik a zenét? i ELSŐ RÉSZ: Kezdés előtt negyven perccel érkeztünk a hangversenyre: szerettünk volna minél jobb helyet szerezni — ahonnan mindenki láthat minket, és mi is láthatunk mindenkit. Hilkowska abban a toalettben volt, amelyet Párizsból hoztak a rokonai. Rypczinski pedig vett a jegyszedőtől néhány is­mertetőt Chopinről, és tudós képpel lapozgatva sétált az előcsarnokban. MÁSODIK RÉSZ: Amikor a közönség tapsolni kezdett, gyorsan lementünk a földszintre, hogy még jobb helyet szerezzünk magunknak. Ügy örültünk, mint a gyerekek, mert Rypczinskiéket sehol sem lehetett látni — valahol oldalt ültek, egy oszlop mögött. Hilkowska méltóságteljesen, közvetlenül a pódium előtt tró­nolt — hiába, disznó szerencséje van ennek a némbernek! Viszont mire a szünetben kikecmergett onnan, már megszó­lalt a második csengetés, és senki sem hederített rá. HARMADIK RÉSZ: A hangverseny befejeztével mindenki a ruhatárba rohant. Ez volt a koncert legérdektelenebb része, mivel senki nem figyelt a másikra. De azért Hilkowska bundáját agyba-föbe dicsérték. Viszont Rypczinski az istennek sem tudta beindí­tani az új kocsiját — csúnyán lebőgött az egész társaság előtt. Engem meglökött valami diplomataféle, akinek oda­kiáltottam, hogy: „Sorry!” — olyan hangosan, hogy minden­kinek meg kellett hallania. A három rész közötti szünetekben egyébként a híres ven­dégművész különböző zeneszerzők néhány művét adta elő. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása.

Next

/
Oldalképek
Tartalom