Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3. NÉPÚJSÁG 7 Kapospula kötődése/ A „téma” már nem téma A város végét és a község kezdetét jelző tábla alig néhány méternyire van egymástól a 81-es út mentén. Fogalmazható úgy is, hogy Dombóvár és Kapospula között alig néhány lépésnyi a távolság. S aki nem ismerős e vidéken, s nem veszi észre a táblákat, annak föl sem tűnik, hogy a kertes házas városból az 1206 lakosú községbe érkezett. Ezen a napon különösen nem tűnhet föl a különbség. Mert a sok új ház — mely a jólétnek és az emberek szorgalmának hű fényképe — alkotta utcán feltűnően nagy a forgalom. — Nyugdíjastalálkozón voltam a kultúrban — mondja özvegy Retek Lehelné. — A féesz-elrioktől sok új dolgot tudtunk meg, és jót beszélgettünk ... Én magam hetven óta vagyok nyugdíjas, pontosabban leszázalékoltak. Hogy milyen érzés völ somogyiból tolnaivá lenni? — kérdez vissza. — Nézze, minden új beállás furcsa. Aztán megszokja az ember. Persze, azt sem mondom, hogy jobb, azt sem, hogy rosszabb. A lényeg nem változott. A kapospulai Ezüstkalász Termelőszövetkezet benzin- kútjánál traktorok tankolják a gázolaját. A munkagépek egytől egyig az attailai Vörös Csillag Téesz „felségjelével” vannak ellátva. — Attaián elfogyott az üzemanyag. Az utánpótlás meg nem érkezett meg. A puteiak most kisegítenek bennünket, hogy folytathassuk a munkát. Ki kell használni a jó időt — magyarázza Boros Károly. A következő gépet Kollár János vezeti. Amikor Boros Károly azt panaszolja, hogy két évvel ezelőtt megint „zűr” volt az újságjáratás ügyében, így reagál: — Nekem a Somogyi Néplap jár. Viisnyei Imre köziben vezeti a kimutatást arról, hogy melyik gép mennyi gázolajat nyelt el. — Brigádvezetp vagyak, ha kell, akkor kutas, vagy bármi... A téesz jól beilleszkedett a Tolna megyei dolgokba. Egyetlen nagy bökkenő van: hogy az ember ügyes-bajos dolgainak intézésére — ha minden ösz- szejön — egy teljes nap kell. Mert a megyeszékhelyre beutazni bonyolult és hosszadalmas. Hazafelé az öregek napi ünnepségről — Én Kaposvárra járok dolgozni — mondja a Lada ablakát törülgető fiatalember. — Jól megvagyunk itt. Nem is élünk rosszul. — Nem hiszem, hogy a téma még most is él. Viszont az emberben bizonyos események kapcsán csak fölvetődik — mondja Ezeres Béla, a téesz főagronómusa. — Például augusztusban, amikor a Tolna megyei Tanács Alkotói díját kapta? — Nagyon örültem, hogy rám gondoltak, de meg is lepődtem. Részben azért, mert egy ilyen szürke kismadárra esett a választás, részben pedig annyi tősgyökeres Tolna megyei van ... A külön bejáratú véleményem a csatolást illetően az, hogy az igazán csak a vezetőket érintette. A lakosság ezekkel a dolgokkal nem foglalkozik. Nékik az a lényeg, hogy legyen munkájuk, keresetük, jól éljenek, családjuknak ne legyenek gondjai. Nyilván azít sokan elmondták már, hogy Kapospulától 75 kilométerre van Szekszárd, 23-ra Kaposvár, és szinte semennyire Dombóvár. A beszélgetés során kiderül, hagy a főagronómus is beáll időnként benzinkutasnak, ha úgy kívánja a szükség. — A munka pedig nem szégyen! — Itt dolgom van, s az a fontos. Nem a tékergés. — mondja Illés János téesz- elnök. — A (lazításra mindig odafigyelünk. Mert ha nem így lenne, azt eredményeink, illetve abból következően a gazdaság, no és a pénztárcánk bánná. Nálunk a tagságnak mindössze csak a 10—12 százaléka vezető. (Ez jóval az átlag alatt van!) A téesz-tagök száma 340, közülük 174-en nyugdíjasok, illetve járadékosok. Összes területünk 1610 hektár. A beszédes számok közül lőhetne sorolni a 'termelési értéket, az évi 14—15 millió forint nyereséget, összegezve: a szövetkezet hat esztendő óta „dobogós”, megyei összehasonlításban többször első helyen végezték az évet. S -még egy szám: 62 100 forint a tag- átlagbér. — Vannak, akik 120 ezret keresnek — mondja Illés János. — És ehhez nem kell elnöknek lenni. Egy jó -tehenész is felvesz annyit! A falukép hűen tükrözi, hogy a kapospu-laiak jól élnek. Ezt bizonyítják a szép, új házak, s az építkezési kedv. Az at-talai közös tanács a Szabadság és a Kossuth utcai területen most jelölt ki 26 kétszázötven négyszögöles telket. Ezeket jövőre értékesítik, mégpedig közművesít- ve. Illés János és Ezeres Béla javasolják, hogy menjünk föl a pul-ai dombra, folytassuk az úton a beszélgetést. — Kár, hogy kicsit ködös az idő! Mert gyönyörű a látvány. Szépen művelt szőlők, takaros tanyák ... (A táj és a tájba -illeszkedő házikók . . . csudaszép, valóban.) Az úton visszatérünk a vezetők beilleszkedésére. — A kapcsolattartás — kezdi az elnök. — Az Agro- ber, a megyei tanács ... nem sorolom. Számunkra mindenki ismeretlen volt. Meg kellett ismerkedni, össze kellett szokni. Egyébként 1975-ben épült a kultúrház. A megyei tanács — mármint a Tolna megyei — nyomban adott kétszázezer forint támogatást. — És másképpen a vezetőkről? Igaz, hogy Szekszárd nincs közel. Ennek ellenére nem hanyagolnak el minket, hasonló gyakorisággal jönnek, mint annak idején a Somogy megyeiek. (Somogyi Néplap nyolc, Tolna megyei Népújság het- vanvalahány jár a falúba.) A közös tanács elnöke Buda Józsefné. „Tanulóéve” alig járt le, ugyanis tavaly júniusban választották meg. Az is igaz, hogy évődve „hite- hagyott gazdásznak” nevezik, mert agrármérnök. Viszont elismeréssel szólnak aktivitásáról, közéletiségé- ről. — Kapospulán szerdámként tartok fogadónapot. Mivel ott is -lakom, -tartják is -ezt, meg nem iís. Igaz, a lakásom ajtaja mindig nyitva áll, s örülök, hogy be-bejönnek, s bizalommal vannak irántam. — A fiatalokat viszont nehéz bevonni a közéletbe. — mondja 'kissé gondterhelten. — Sokan járnak Kaposvárra dolgozni. Munkahelyükhöz kötődnek, ott tagjai a KISZ- nek. — aztán hosszasan beszélgetünk az egészségügyi ellátásról, a közművelődésről, majd az öregek napközijéről, melynek 23 napközbeni -lakója van. S mintha „megrendelésre” érkezett volna a színes csokor az elnök asz- szonynak! Az öregek napközijéből küldték néki. — Jövőre Kapospulán is szeretnénk az idős embereknek napközit kialakítani... Hiába! Az igények diktálnak! V. HORVÁTH MÁRIA DECSI KISS JÁNOS a katedrán Újra Változó, megújuló oktatásügyünk egyik legfontosabb gondja, legnagyobb problémája azoknak a szakképzett pedagógusoknak a biztosítása, akiktől joggal várható el a nevelő-oktató munka fellendítése, az új elképzelések megvalósítása. Ismert tény, hogy az országos gond megyénkben is jelentkezik. Ezt nemcsak a 252 képesítés nélküli nevelő kényszerű alkalmazása igazolja, hanem az is jelzi, hogy 92 pedagógust — 3 óvónőt, 41 tanítót, 24 általános iskolai tanárt, 2 gyermekfelügyelőt, 2 gyógypedagógiai tanárt, 5 zenetanárt és 15 középiskolai tanárt — kértek meg a különböző oktatási intézmények arra, hogy ismét katedrára álljon. A szükség törvényt bont elv mögött — köztudott — a megbecsülés, az egy életen át végzett eredményes tevékenység elismerése van. Azt gondolom, nem vitatható, hogy a nagy szakmai tapasztalatuk aranyat ér. Mindent a gyerekekért Dúsa Gáspárné 1952 óta tanít Gyönkön. Volt alsótagozatos szakfelügyelő, 1973 óta a diákotthon vezetője, egy éve lenne nyugdíjas. A bemutatkozás dióhéjban eny- nyi, de aki ismeri — márpedig sokan ismerik megyénkben a pedagógusok, kisdobosok és úttörők Ági nénijét — azok többet is elmondhatnak róla, illetőleg kiegészíthetik a néha köny- nyes szemmel elmondott mondatait, vallomását. — Ügy érzem, egészségem bírja, ezért szívesen vállaltam a további szolgálatot — kezdi a beszélgetést, majd hozzáfűzi, hogy meg is próbálja olyan lelkesedéssel végezni, mint ahogy a kezdet kezdetén tette. Egy feladat elvégzésénél nem az idő számít — vallja — hanem az, hogy meg kell tenni, el kell végezni. A lendületet mindenhez a hivatástudat, a gyermekek szeretete adja. „Mindent a gyerekekért”! elv alapján dolgozott és dolgozik ma is, és ez marasztotta, illetőleg ez ösztönzi arra, hogy amíg erővel bírja, tegyen az iskoláért, a nevelői közösségért — amiben sok volt tanítványa ma már kollégája — és a városkörnyéki-úttörőmunkáért. Pedagógus elfoglaltsága mellett a közéleti tevékenységből is kiveszi a részét, hiszen nemcsak a helyi Vöröskereszt titkára, hanem a városi, illetve a megyei kisdobos szakbizottság tagja is. Mivel az úttörőmoz. galmat nagyon szereti, nyugdíjas korában sem tud — akar — tőle megválni. Sok minden szóba került még — többek között a nehéz kezdés, az új iskola, a megvalósult álom... — míg végül a hívó, illetőleg a marasztaló szó fogadtatásánál kötöttünk ki. — Megörültem — mondja Dúsa Gáspárné—, hogy még úgy vélekednek, hasznára vagyok a közösségnek, azt igyekszem is bizonyítani. Nem vagyok fáradt, mert egyik munka hozza a másikat, meg különben is a gyerekek között nem lehet elfáradni. Kis gondolkodás után „tanácsot ad” a pályakezdőknek: — Ha szívügyüknek és hivatásuknak tekintik, akkor tudnak ügyszeretettel dolgozni. Ha apró nehézségek vannak, mert olyan adódik, azok ne adjanak keserű szájízt és próbálkozzanak, lelkesedjenek továbbra is, mert aki tud lelkesedni, az másokat tud is lelkesíteni. Egy év pihenés után — Oda szívesen visszamegy az ember, ahol 36 évet dolgozott, sok szépet, kellemest, hasznosat megélhetett, ahol jó közösség van és mindig kedves szót hall az igazgatótól, a társaktól — mondja Dúsa Gáspár, aki feleségéhez hasonlóan 1952-től tanított Gyönkön. A több mint három évtized érdekessége — bizonyára ez megyei rekord is —, hogy ezt az időt igazgatóhelyettesként dolgozta végig. Az előbb említett közös vonás mellett van ellentét is a házaspár „pályafutásában”, Dúsa Gáspár ugyanis egy évig nyugdíjban volt. Egy valami cáfolja ezt az állítást, hiszen nem lépett le a katedráról, csak egy kicsit megpihent, illetőleg könnyített a tempón. A gimnáziumban éneket tanított egy évig és a társadalmi megbízatását, vállalását is közmegelégedésre elvégezte. Hogy miért ment nyugdíjba? Azért, mert „kicsit elfáradt” és úgy érezte, jó lesz pihenni. De az idén újra vonalba állt, a diákotthonban a 2—4. osztály csoportvezetője. — Nagyon szeretem őket — állítja —, hiszen jóleső érzés jön vissza, mivel éppen úgy ragaszkodnak hoz. zám a gyerekek, mint kezdő koromban. Szeretek foglalkozni velük és közösen örülünk a jó munkának, az eredményeknek. Egy kicsit évődik: — Milyen érzés a feleség „beosztottjának” lenni? — Nagyon sokat segített az indulásnál — kapom a választ. Mindent megkövetel, amit meg kell tenni, de nem szigorúan... Egy beosztott férj pedig mit tehet mást, mint igyekszik megtenni pontosan, amit elvárnak tőle. Dúsa Gáspár érzi a vállalt felelősség súlyát, ezért a nehéz, de szép munkát addig akarja végezni, amíg az Dúsa Gáspárné egészsége megkívánja, ameddig az „életszükséglet” nem lesz fárasztó. Öt évtized az oktatásügyért Cséke Miklós az 50. tanévet kezdte az idén a szekszárdi Garay János Gimnáziumban. Pályájának első szakaszában 1953—1972-ig, nyugdíjazásáig, magyart, franciát, oroszt tanított, utána pedig nyugdíjasként részben a gimnázium könyvtárát vezette, részben pedig „a 'rámaradt” osztályokat „vitte” érettségiig. Talán egykét hónap volt, amikor nem tanított, hiszen órát adott a közgazdasági technikumban, a vendéglátóipari szakiskolában és a palánki Csapó Dániel Mezőgazdasági Szak- középiskolában is. Két évvel ezelőtt „került vissza” óraadóként a gimnáziumba, tavaly szeptembertől viszont szerződéses viszonyban áll, a heti kötelező óraszáma 18, de Dúsa Gáspár túlórázik is, mivel nyelvszakos pedagógusból hiány van. E rövid bemutatkozás után az öt évtized egy-egy történetét villantjuk fel. 4 — A pályám eléggé változatos volt — közli Cséke tanár úr —, főként olyan vonatkozásban, hogy nekünk, pedagógusoknak is tanulnunk kellett a tankönyvvel való ismerkedést. Az ötven év a gyakori tankönyvcserékkel bőséges alkalmat adott erre. Ezt nem tartom egészségesnek, mert általában több évi tanítás után jön csak rá az ember a hibákra. Aztán peregnek tovább a kedves epizódok, amelyekből kiderül, hogy a fél évszázados munka legfontosabb feladatának mindig azt tartotta, hogy minél gazdagabb ismeretanyaggal „távozzanak” a gimnáziumból a diákok. — Mit jelent a nyugdíj utáni tanítás? — kérdez vissza, majd válaszol: — Ezt a fogalmat, hogy unalom, Cséke Miklós legfeljebb az irodalomból ismerem. Mindig szükségem volt valamilyen elfoglaltságra. Kertem nincs, annak ellenére, hogy nagyon szeretek olvasni, fárasztó az egész napi olvasás, a tv-vel is így vagyok. Elsősorban a hivatást, de a szórakozást, » a nyugdíj kiegészítést jelenti a tanítás nekem. Szeretem a munkámat és egyáltalában nem bántam meg, hogy pedagógus lettem. A további beszélgetésből megtudjuk azt is, hogy egy jelenség — az anyagi megbecsülés csekély volta — zavarta a nyugodt munkát. Cséke Miklós, aki családjából az ötödik generációt képviseli a pályán, örül, hogy hívták, mert szükség volt a munkájára. Most a mindennapokon azt igazolja, érdemes volt marasztalni. ÉKES LÁSZLÓ Fotó: Gottvald Károly /
