Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

1984. november 24.

t*ÉPÜJSÁG7

Miért nem adták át eddig a négy lakást?

A ráfizetés: félmillió forint!

Csodálkozom. Egészen mást vártam. Ügy képzeltem ezt a beszélgetést, hogy négy ideges ember hangos szavai kavarognak a szobában. A többszörösen csalódottak idegesen gesztikulálnak, zsebükben pedig az elmaradhatatlan nyugató tabletták, melyekből be is kapnak egy-egy szemet.

De nem így történt. A négy fiatal csöndesen és minden elismerést megérdemlő objektivitással ecseteli a szomorú és páratlan esetet. Mind a négyen a Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat dolgozói. Név szerint: Bonfig Tamás, Matók Béla, Szűcs Lajosné és Taksonyi László.

Lakásépítési, pontosabban tetőtér-beépítési engedélyt 1981. október 13-án kaptak. Pontosan egy év és kilenc hónap múlva sikerült szerződést kötniük a kivitelezővel. A lakások átadásának határidejét illetően 1983. május 15-ében állapodtak meg. (Szabályosan, hivatalosan.) Ennek ellenére a négy család még a mai napon is várja otthonának elkészültét. Vannak, vagy egyáltalán lehetnek-e reményeik? Talán. Persze, jóslásokba bonyolódni ennyi tortúra után nem érdemes.

Minisztertanácsi rendelet jelent meg, mely az értékes területek beépítését szabályozza. Ebben foglaltatik egyebek között az, hogy amennyiben két lakásnál többet alakítanak ki például a tetőtérben, az csak vállalati kezdeményezésre és állami kivitelezésben történhet. A szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat a fiatalok lakáshelyzetének megoldását támogatva, sőt, anyagi felelősséget vállalva, négy lakás kialakítását tervezte a szekszárdi Széchenyi utca 43-as számú (a Kispipa étterem fölötti) épület padlásterében. Sőt, a programterv elkészítését is vállalták négy dolgozójuk — és azok családtagjai — válláról levéve a lakásgondot. Az ötletet támogatta a városi tanács, s meg is kapták előbb az elvi, majd a végleges építési engedélyt.

A négy fiatal rózsaszínben láthatta a világot. Akkor. Viszont elkezdődtek a bonyodalmak. Mégpedig azzal, hogy egyszerűen nem találtak kivitelezőt, aki vállalta volna a munkát. Megjegyezzük, hogy még a rendeletmódosítások is a fiatalok ellen „hajtották a vizet”. Ugyanis 1981. október 21-én a négy lakás költségvetése (maximált ár) 990 ezer forint volt, ma pedig (szabad ár) másfél millió. Az ide vonatkozó rendeletet ’82 elején módosították.

Tárgyalást tárgyalás követett, mire a kivitelezést elvállalta a Tolna megyei Lakáskarbantartó Ipari Szövetkezet tolnai telepe, mégpedig a belső szakipari munkák kivételével. Érthető volt az öröm, különösen azért, mert az októberi szerződés megkötésében a decemberi munkakezdés állt, az átadás pedig 1983. májusa lett volna! Már a kezdet kezdetén is mindenféle bonyodalmak „gáncsoskodtak”, úgyhogy az első határidőmódosítás (augusztus 30-ra) indokolt volt.

A LAKISZ tolnai telepe a munkát csak nem kezdte el, újabb határidőmódosítást kért: október 30-ában állapodtak meg. A vállalat ezért jogosan árengedményt kért.

A munkálatok végre elkezdődtek, de abba is maradtak.- Űjabb módosítás következett. Ekkor már kötbérre vonatkozó bejelentést tett az építtető.

Év végén, karácsony táján nagy menyiségű csapadék hullott, s a megbontott tetőn befolyt a víz, s alaposan beáztatta az emeleten lakókat. Tehát az ügynek már nemcsak a négy fiatal a szenvedő alanya, hanem a házban élő családok is. A „városgazdálkodásiak” sürgősen kijavíttatták a megrongálódott lakásokat, s mivel a telepen dolgozók „karácsonyi szünidőjüket” élvezték, ideiglenesen befedték a tetőt.

Az idén februári újabb módosítást a megrendelő ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tolnaiak végezzék el a belső szakipari munkákat is, azaz komplett lakásokat adjanak át.

A munka pedig nem haladt. Ezt látván a Városgazdálkodási Vállalat — telefonon, levelekben, telex-üzenetekben — sürgette a telepet, illetve a fölszólítások már a szövetkezet központját is ostromolták. (Mivel június 30-ra sem adták át a lakásokat, mindössze a munkák 30 —40 százalékával készültek el, megkezdődött a kötbérezés. Most, ha jól számolok, napi ezer forint kötbért kell fizetnie a telepnek!) De eredmény, semmi.

Illetve annyi, hogy a korábban beszerzett építőanyagok Csáki-szalmája módján hevernek az udvaron, s a gondatlan tárolás újabb, jelentős ráfizetéssel járt. illetve jár a LAKIŐZ-nak.

— Már csak akkor hisz- szük el, hogy lakásunk lesz, ha költözködhetünk — mondja az egyik várakozó.

— Vagy amikor már bent lakunk — jegyzi meg a másikuk.

Aztán az anyagiakról beszélgetünk. Egy hatvan négyzetméteres lakás (állami lakás, melynek „beszállási” költségét lelakhatják lakói, 457 ezer forint. Ebből a bérlőt 394 ezer forint terheli. Az OTP-től 150 ezret kaptak kölcsönként, a bankkölcsön ösz- szege 50 ezer forint, a vállalat 60 ezer kamatmentes kölcsönt adott, a saját befizetés pedig 113 ezer forint. Nem kell matematikai zseninek lenni ahhoz hogy kiszámoljuk, mit vállaltak a lakás reményében a városgazdálkodási vállalat fiatal dolgozói.

— Sőt, eladtuk a gépkocsinkat.

— Mi is pénzzé tettünk mindent, amit lehetett.

— Szeretnénk már gyereket, de várni kell a lakás miatt...

(Ha lezárul az ügy, azaz elkészülnek a lakások, lehet, hogy a négy család polgári pert indít a telep ellen. Érthető is, hiszen az albérleti díj, meg az egyéb plusz költségek. ..)

Sulák György, a LAKISZ termelési osztályvezetője így fogalmaz:

— Nézze, vállaljuk, amit vállalnunk kell! A felelősöket megkeressük és szankciót alkalmazunk velük szemben. Mi pedig fizetünk a tönkrement anyagokért, a kötbér elől sem térhetünk ki. Hogy ez mennyibe kerül a szövetkezetnek? Sokba.

Ügy fél millió forintra becsülöm a ráfizetés összegét. Persze, az erkölcsi kár is jelentős. így mit tegyek? Elnézést kérek a várakozó fiataloktól, s Ígérem, hogy a szilvesztert már az új lakásokban tölthetik.

A napokban megbeszélést tartott a tervező, a beruházó és a kivitelező. Az utóbbi úgynevezett vonalas ütemtervet készített, melyben szinte percről percre meghatározták, hogy milyen munkát mikor lehet végezni, s mennyi idő jut rá. E szerint a négy lakás átadási határideje: december 20-a.

— Ha csúszás mutatkozik, növeljük a létszámot — mondja Főglein József a tolnai telep vezetője. — A munkát közmegelégedésre kell elvégeznünk.

Azt hihszem, ami a köz- megelégedést illeti, azzal is elkésett a telep. Viszont reméljük, hogy a négy család kellemesen tölti az ünnepeket új otthonaikban, s a már ott lakóknak sem okoz bosz- szúságot, netán hideg napokat a rohamban végzett munka.

V. HORVATH MÁRIA Fotó: SZARVAS ANTAL

Három falu Varga Lacija

A hajtsa!! vonatta! érkezett

Az ősz végérvényesen levetette már a fákról a ruhát és a hamarj ött esti szürkülettel otthon találtam Varga Lászlót Nagymányokon. Az Arany János utca 13-as számú ház barnára mázolt léckerítésével, szépen rendezett udvarával azt az érzést kelti az emberben, hogy igazi otthona ez egy családnak.-A jókötésű fekete göndör hajú nyílt tekintetű házigazdáról messziről árulkodik, hogy sokat mosolygó típus, határozott, szilárd jellemre valló már a kézfogása is. Még kint váltunk szót, megérkezik a felesége is, akinek naponta több kilométer van a „lábában” ami magyarázatra sem szorul, mert a foglalkozása ápolónő. Varga László pedagógus, akit feleségével együtt ismer három falu: — Nagymányok, Váralja és Kismányok, — aprajanagyja.

— Nem babonás? — kérdem mosolyogva a 13-as számra mutatva.

— A pájámtól és a gondolkodásomtól egyaránt

messze van a babona, viszont a számról többféle „játék” jut eszembe. Többek között ennyi nap alatt készült el a lakásunk első szintje is.

— Most töltötte be a negyvenedik évet, a pályája dele- lőjéhez érkezett.

— A gyerekek is tudták, az első órám aznap más is volt mint a többi, örültem, mi tagadás, bár nehezen viselem, ha ünnepelnek, én viszont szívesen ünnepelek másokat.

A kellemesen meleg szobából kiballagunk a kertbe,

és a lámpafénynél a kerti zuhany előtt nekifeszülünk a csípős levegőnek, szívjuk szorgalmasan.

— A pályakezdés éveiről meséljen — kérem Varga Lászlót.

— 1964. október 10-én egy hűvös reggel, a fél hatos vonattal érkeztem Váraljára. Az iskolában csak a Dosz- pod néni volt aki éppen begyújtott. Aznap tanítottam és az órák végén még azt sem tudtam, hogy hol fogok majd aludni, de falun az ilyen nem gond, kaptam szállást. Egy darabig egyedül voltam, de ha meg akarom ismerni az embereket, nem maradhatok magam — gondoltam. Szerencsére hamar szóba elegyedtem az emberekkel és a gyerekekkel is hamar szót értettem. A gyerekvilág ízét, szagát, gondolatát meg kell érezni, nekem pedig szabad életmód jutott a többi munkásgyerek között. A nagy csapat egy tagja voltam, egy a sok közül, így ez is könnyen ment. A pedagógusnál a türelem a legfontosabb tulajdonságok egyike, a gyerekeket partnereknek kell tekinteni, szabad és kell velük beszélgetni. Kezdetben ezek, ösztönösen, önmaguk- tól jöttek, ma már szándékkal teszem ezt.

Az utolsó előtti hónap már nem alkalmas a kerti diskurzusra, így behúzódunk a tanár úr „tanyájára”. Alacsony kis épület bújik a ház mögött, egyetlen szobája házi múzeum, a féltett és kedves tárgyak, emlékek birodalma, ami a pince alatt húzódik. Szépen rendezett hordók sorakoznak az ászokfán, a ko- tyogóban a víz mutatja, hogy a bor még forrásban van.

— A váraljai éveket később felváltotta Nagymányok?

— A körzetesítés után még évekig jártam a gyerekekkel Váraljáról Nagymányokra és mivel telket nem kaptunk, így Nagymányokon kezdtünk építkezni.

Mikor érezte, hogy ittmarad a két falu közül valamelyikben.

— Már a kezdetén, mert nem akartam én innen soha elmenni. Szeretem az itt élő embereket és együtt élek velük, de ők is velem. Ügy érzem, közösen választottuk egymást, amit talán az is mutat, hogy már van váraljai ragadványnevem is. Kö- rösztös Vargának hívnak, mert a páva-busz a néptán- cosokkal az útmenti keresztnél szokott nekem megállni. Ez is a befogadás egyik jele, bár azt is itt mondták Váralján, hogy milyen ember az, akinek még nótája sincs. Nekem nótát is a falu adott. A sváb szomszédom meg néha áthív egy pohár borra, egy kis beszélgetésre, mert tudja, hogy át is megyek hozzá szívesen.

— Igazi közéleti ember. Tanítás, osztályfőnökség, néptánc. tanácstagság, párttitkárság, rajvezetés — hogy csak néhányat említsek a sok közül.

— Közéleti ember csak az lehet, aki kevés szóval is képes kontaktust teremteni az emberekkel. Nem kell sokat magyarázni, inkább érezni kell, hogy az ember a kö„Sok mindent hoztam magammal otthonról, a családból”

zösségbe tartozik, és közel került az emberekhez. Három falu párttitkáraként a gondok egy részét is át kell vállalni, azokkal azonosulni kell. Csak egy példa arra, hogyan is van ez minálunk. Kismányokon a falugyűlésre készültünk. A Krizsánék kukoricát hordtak be. Teleki Pistával, a tanácselnökükkel úgy ünneplősen beálltunk egy-két zsákra, aztán előkerült a deci bor is a kancsó- val együtt.

— Volt tanítványa lett a néptánc oktatója, s a lányával egy iskolában dolgozik.

— A Kiamik Aranka következetessége ott tartott a próbákon, pedig csak beugróként kerültem oda, de szívesen csinálom és amíg hajlik a térdem, ott a helyem, abban a közösségben is. Kemény próbákon megkínlódtam, de megérte. A lányom maga választotta a hivatását, szerencsére jók a visszajelzések róla.

„Aznap tanítottam először”

— Van hobbija?

— Tív éve idegenvezetői hobbimnak is élek, és a kert- klutúrát is igyekszem úgy csinálni, hogy érdemes legyen már megnézni is. Ha igazán kiszakad egv kis szabad idő, két-három napos túrákat vezetek, járom az országot.

— Hogyan fér bele az életébe ennyi minden?

— Naptárból élek, de még- sincs órarendje a napjaimnak. Ez egyfajta életforma, amit csak úgy lehet csinálni, ha nem terhes, ha nem fárad el azember, mert minden egyes feladatnak van zamata.

— Honnan származik ez a sokoldalúság?

— Igen sok mindent hoztam magammal otthonról, a családból is. Édesapám kétkezi munkásember, apósom székely — ők is hozzátesznek az ember életéhez, ha nem is gondoljuk, hogy ez a befolyás létezik.

„A gondok egy részét Is át kell vállalni”

— Most nyolcadikosok osztályfőnöke. Külön gondja van a cigány tanulókra, őket is vitte mindig az országjárásokra.

— Kis község a miénk, harminckét gyerek és jómagam. Harmincegy ép fog mellett ha csak egy is fáj, az már baj.

Hát ne fájjon!

Amíg beszélgettünk, az idő múlása fekete leplet dobott az udvarra, az utcára és párát lehelt az ablakokra. Húsz éve kora hajnalban érkezett Váraljára Varga László, az eltelt idő itt tartotta és most nagymányoki otthonának kapujában kattan a kilincs utánam. Megragadt ezen a vidéken, elfogadtatta magát, teszi naponta a dolgát. Tanít, falugyűlésre jár és táncol, tagja kisebb nagyobb közösségeknek, ahol igyekszik mindig önmagát adni.

SZABÓ SÁNDOR

Fotó: czakó sAndor