Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13. C TOLNA \ _ IOIRíÉPÜJSAG Jozaf Jurzet: Hiánycikk IRODALOM Kabova asszony gúnyos pillantást vetett Patnik eladóra, és sziszegő hangon kérdezte: — Hogyhogy nincs? Nekem kell — és nincs?! Patnik megnyalta a cserepes ajkát, és udvariasan de határozottan így válaszolt: — Senki számára nincs. Már megmondtam. Meghajolt és átment a pult túlsó oldalára, ezzel adta világosan értésül, hogy a beszélgetés az ő részéről befejeződött. Kabova asszonynak azonban más volt a véleménye, ö szentül meg volt győződve róla, hogy a java csak most következik. Az eladó után ment. — Ne játssza a bolondot — jelentette ki Kabova asz- szony —, nem szeretnék rosszat gondolni magáról. — Ide hallgasson — figyelmeztette az eladó —, lassabban a testtel! Én nyugodt ember vagyok, de... Patnik nem fejezte be, Komoran néztek egymásra. Nehéz megmondani, melyikük látszott harciasabbnak. — Ügy — húzta a szót az asszony. — Hát nincs. Semmi nem maradt? — így igaz. — Egyáltalán semmi? — Egyáltalán semmi. — Egyetlen csöpp sem? — Egyetlen morzsányi sem! — Hogy lehetséges? Az eladó felnyögött. Kabova asszony odahajolt hozzá. — Nagyon kérem! Az eladó fogát csikorgatta, s eltűnt egy ajtó mögött. — Szélhámos! — mormogta Kabova asszony. Észre sem vette, hogy Kuckóvá asszony is ott termett mellette. — Mi történt? Kapható valami? Kabova legyintett. — Mondom, szélhámos ez az alak — torkolta le. — Nem akar adni! Szomszédnője odahajolt hozzá. — Mit nem akar adni? Kabova lehalkította a hangját. — Nem tudom. De nem akar. — Disznóság! — mondta Kuckóvá asszony. — Mindig ilyen volt! De mégis, mit gondol, mi van nekik? — Magam sem tudom. — Kabova vállat vont. — Az imént találkoztam egy asz- szonnyal — az teli szatyorral cipelt belőle. Nekem pedig ez az alak nem ad. Szélhámos! — Széhámos! — helyeselt Kuckóvá. — Panaszt teszünk. — Persze — fűzte a szót Kabova —, okvetlenül. Hajlandó igazolni amit mondok? — Hogyan kételkedhet benne, hiszen nekem sem adott belőle! Gyerünk! És a két asszony elindult, hogy panaszt tegyen. Fordította: Gellért György Sümeg töreténete valószínűleg 1210-ben kezdődött, amikor Jeland veszprémi püspök várat emeltetett magának a kúp alakú szikla ormára. A tövében kialakult település a püspöki uradalmak gazdasági központjaként indult fejlődésnek a kevély vár oltalma alatt. Később közigazgatási központtá is vált, mert a 14. században a veszprémi püspökök megyéjük örökös főispánjaivá váltak, a sümegi várnagyok pedig alispánok Veszprémben. A vár az első és második ostromát 1440-ben, illetve 1491-ben állotta ki, először polgárháború következtében került rá sor, másodízben Miksa császár zsoldosait kellett kivernie belőle Kinizsi Pálnak. Az ostromok feldúlták a várost is, de lakói — jabbára egyházi nemesek —, visszajöttek. A török idők után Sümeg újraéled. A város földesurai, a várban lakó püspökök is támogatták, hiszen a székhelyükről volt szó. A polgárokat számtalan kedvezményben részesítették. Széchenyi György püspöknek köszönhető az 1657-ben befejezett, erődszerű ferences templom és rendház, valamint a települést körülvevő városfal építése 1656-ban, amelyet a köznyelv tarisznyavárnak nevez. Hazánkban Sümegen kívül csak Budán, Pécsett, Sopronban és Kőszegen maradt meg hasonló, tehát megbecsülendő emléke nem csupán Sümegnek, hanem az országnak is. A pezsgő városi élet a birtokos köznemességet is vonzotta a falak mögé, és sorra épültek a nemesi udvarházak, kúriák, a 17. és a 18. században. A másik nagy püspöki építtető padányi Bíró Márton volt. Az ő bőkezű buzgalmát dicséri az 1746—55. között épült püspöki kastély, valamint az 1756—58. között felhúzott plébániatemplom, amelynek világhírűvé vált freskóit F. A. Maulbertsch festette, akinek nemrég ünnepeltük születése 260. évfordulóját. Sokan „magyar Sixtinának” nevezik a plébániatemplomot. Sümeg újjászületésétől a 19. század közepéig eltelt kétszázötven esztendő alatt számtalan olyan ember élt itt, akinek működése eltöröl- hetetlen nyomot hagyott hazánk történetében. Politikusok, reformerek, költők, jogtudósok, katonák, kiváló műpártoló iparosok, kereskedők... Csak mutatóban közülük néhány: Deák Ferenc, Kisfaludy Sándor, Galántai Fekete János gróf, Festetics György gróf, Vajda Ignác, Pápay Sámuel, Darnay Kálmán és nem utolsósorban a hajdani sümegi cívisek örökébe lépett iparos, a nemességet kapott Ramassetter Vince kékfestő, ki a püspöki donátorok helyébe lépve, a liberalizmus korában lendített már-már hanyatlásnak induló, szeretett városán gimnázium, kórház, óvoda, leányközépiskola alapításával. Társa volt a városi magisztrátusban Eitner József, akivel karöltve kiharcolták, hogy Sümeg utcái már 1840- ben közvilágítást kapjanak, megépítették az első téglajárdákat, építési szabályrendeletet alkottak. A szabadságharc bukása után azonban — hiába hagyta Ramassetter Vince roppant vagyonát a városra —, Sümeg nem tudott többé bekapcsolódni az ország ipari- kereskedelmi-kulturális vérkeringésébe. Az utóbbi évek fejlődése azonban biztató jel: hajdan virágzó városkánk felriadt százesztendős Csipkerózsika álmából, s falai között megint lüktet az élet. Méltóvá vált arra, hogy visszanyerje városi rangját. Dr. Csonkaréti Károly Aczél Gábor: Két szénrajz A próba Együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Nehéz munka ez: négy ember kell hozzá. A kezek minden negyedórában megmarkolják a kocsi peremét, a kinyújtott karok megfeszülnek, egymáshoz érnek a váltak. Előfordul, hogy a négy ember közül kicserélődik valaki. Az új emberit kipróbálják. Egyszerű és kegyetlen próba: felütik a kezét. Az új ember, ha valóban tolja a kocsit, ilyenkor megsérül. A fémhulladék közé csúszik a keze, s az éles fémdarabok véresre sebzik. Az új ember ilyenkor söitét haragot érez. Ám ha az új ember nem tolja a kocsi!, ha csak imitálja az erőfeszítésit, felütött keze a levegőben marad. És az új ember ilyenkor szégyenkezik. Van valami rettenetesen igazságtalan ebben a próbában. De az étet is igazságtalan: mindig az sérül meg, aki cselekszik. Imitálni a cselekvést veszélytelenebb. És vannak helyzetek, amelyekben az igazságtalanság az igazság feltárására szolgál. A megméretés igazságtalansága miaitt érzett harag pedig kevésbé (tartós a próbát kiáltó emberekben, mint a felfedett imiltátorok szégyene. De ezit csak azok tudják, akik nap mint nap együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Baleset történt Adaltad szerinlt fiatallember vol)t. Az adatai szerint. Az adataik általában túlélik az embereket. Igyekezett valahová, eztt tudjuk, az útiránya is ismeretes, az úticéljáit azonban már nem sikerült megállapítani. Persze senki nem is firtatta; hogy hova akart eljutni, az többé nem volt fontos. A fiatalember meghalt, hirtelen halt meg. Nem tudható, hogy hova indult, hogy tervezett útját milyen rövidebb, vagy hosszabb szakaszokra osztotta, hogy óvatos volt-e, vagy vakmerő. Lehet, hogy volt benne félelem, amikor előzni akart, lehelt, hogy nem. Bizonyára bízott abban, hogy mások is betartják a szabályokat, de lehet, hogy nem bízott benne, csak éppen az ellenkezőjét sem feltételezte, amikor gyorsított. A vizsgálat folyik, a, fiatalember állítólag szabályosan akart előzni. Milyen kevés tudható róla! Valahová el akart jutni; valami dolga, tennivalója volt valahol, akárcsak nekünk, akik most visszaülünk a volán mögé, s megkerüljük a kocsija roncsát. Valóban ismeretlen volt számunkra, mint ahogy mi az ő számára voltunk ismeretlenek. Talán nem is érdekelte azoknak a szzán- déka, célja, véleménye, akiket megelőzött. De lehet, hogy igen. Ezt sem tudjuk róda biztosan. Mint ahogy a többiekről sem tudunk semmi ilyesmit, akiket mi előztünk. De azokról sem, akiknek nálunk is sürgősebb volt a dolguk, és bennünket hagytak el. Az előbbieket csak megmosolyogtuk, az utóbbiakat pedig vakmerő bolondoknak tartottuk. Nem gondoltunk rá, hogy ezen az úton egyaránt sietős mindannyiunknak, de a biztonságos, optimális tempó szinte valamennyiünknek más sebességet jelent. Baleset törltén|t. Ostoba véletlen is lehetett persze. Most mindenesetre óvatosabbak vagyunk a szükségesnél; tempónkat nem pusztán a saját képességeinkhez igazítjuk, s rövid időre azt is elfelejtjük, hogy főútvonalon haladunk, hogy tehát ezen az úton nekünk van elsőbbségünk. A 18. század közepén épült püspöki palota összetartó, nagy családunkban szüntelenül az őszinteségről beszélünk. Leszögezzük, hogy ez velünk született tulajdonság. Családunk felnövekvő tagjainak állandóan megmutatjuk azt az ereklyét, mely rézműves dédapánktól maradt ránk. Az ereklye nem más, mint egy tepsi, melyre a család jelmondata van vésve: Ne rejts-rejtegess semmit! Hogyan beszélgetünk a mi meghitt családunkban? Teljesen nyíltan. Gyakran teszünk őszinte megnyilatkozásokat, melyekhez általában mindig bizonyos magyarázatok is társulnak. A családfő szereti kihangsúlyozni: — Bár nincs és nem is lehet titkunk egymás előtt, ragaszkodom hozzá, hogy titokban maradjon a fizetésem. Erre föltétlenül szükség van, mert ha tudnátok, egyiktek- másiktok azonnal betáblázná magának, a többiek pedig irigykednének. Rögtön megindulna a sugdolódzás, ami káros hatással lenne a család érdekeire. — Sohasem érdekelt, mennyit keresel — jelenti ki méltóságteljesen a családfő hitvese —, de ragaszkodom hozzá, hogy ne faggass arról, hova járok pénteken és szombaton. Időbeosztásom ezen két napja hadd maradjon az én titkom! — Nekem nincsen takargatnivalóm előttetek, gyerekek — szólal meg a nagypapa. — Tudjátok, mennyi a nyugdíjam, ismeritek minden lépésemet. Mégis szeretném, ha lenne egy tűzálló vaskazettám. Ég a szégyenpírtól az arcom, ha látom, mennyire felforgatjátok az ágyamat. — Mit teszel majd bele? — kérdezi a családfő. — Napóleon-aranyakat, iratokat, értékpapírokat? Jordan Popov: Őszinteség — Az, amit a kazettában őrizni fogok, hadd maradjon az én titkom! — válaszolja a nagyapa. — Vannak dől- - gok, melyekről szeretném, ha csak akkor szereznétek tudomást, miután lehunytam a szemem. A legnagyobb fiú feláll a helyéről, és idegesen járkálni kezd fel-alá. — Az a véleményem, hogy a család feje nem tarthatja titokban a jövedelmét éppen akkor, amikor én és a feleségem minden sztotinkát félreteszünk, és másodállást is vállalunk. — Mire gyűjtőtök, ha nem titok? — kérdi az anyjuk. — De titok! — komorodik el a nagyobbik fiú, és visszaül a helyére. — Ha a nagyapának van aranya — szólal meg a lány unoka —, akkor adjon egy kicsit belőle a jegygyűrűkhöz! Hiszen tudjátok, az ékszerboltok hozott anyagból dolgoznak ... — Hogyhogy, csak nem esküvőre készülsz? — kérdezi meglepetten az anyja. — Na és ki lesz a család új tagja? — Nem mondom meg — rázza a fejét a lánya. — Ha ismernétek, nem fogadnátok be. Ezért jobb, ha nem is ismeritek. — Csak nem valami tolvaj? — kérdezi a családfő. — Apus, ne keverd az álmokat a valósággal! — kiált rá a legkisebb fiú, aki éppen most végzi az egyetemet. — Ne viselkedj kihívóan, komoly dolgokról van szó! — szidja össze a család feje. — Mellesleg, te mikor is vég- zel? — A tanulmányaimra vonatkozó kérdésekről nem óhaj-' tok beszélgetni! — húzza össze a száját határozottan az egyetemista. — Nem is járt egyetemre — avatkozik közbe a családfő nagyobbik menye. — Csak azt csodálom, honnan veszi a pénzt erre a sok nyugati cuccra? — Nem is a hozományodból — mordul rá a diák. — Kérdezem én tőled, honnan volt a pénz a spanyolországi körutazáshoz? — Hol van legkisebb menyem? — szakítja félbe beszélgetésüket a család feje. — Beteg — válaszolja a felesége. — Mi baja? — Bujkál, nem mondja meg. Ez az ő titka. És ekkor a család feje komolyan haragra gerjed. — Ez már aztán semmihez sem hasonlítható! Az őszinteség jellemző családi vonásunk. Nálunk a jelszó: ne rejts-rejtegess semmit! Felszólítok mindenkit a teljes őszinteségre! — Mondd meg, mennyit keresel, és én is elárulom, hányadik évfolyamra járok — kiáltja az egyetemista. — Látod, milyen őszinte vagyok? És ekkor mindenki elkezd köntörfalazni, teljesen nyíltan, teljesen őszintén. Ez is hozzátartozik a tradíciókhoz. Fordította: Adamecz Kálmán Sümeg látképe
