Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13. NÉPÚJSÁG 11 *rKeleti Éva fotókiállításáról Keleti Éva indiai fotóiból nyílt kiállítás a Néprajzi Múzeumban. A fiú A cipőárui A Tadz* Mahal árnyékában . A izent ember Az egyszerűség dicsérete Ha a mai foiyóirato- ■ kát olvasom, eléggé régi történetek jutnak eszembe az irodalom életéből. Az egyik már a 17. században Moliere Az embergyűlölő című darabjában szerepelt, midőn a főhős, Al- ceste, egy egyszerű francia népdalt állít szembe a bonyolult udvari költészettel. Ehhez kapcsolódik a II. világháború után készült Szerelmek városa című film — egyébként Marcel Carné legjobb filmje — egyik jelenete. A hős rendkívül hosszan udvarol szíve hölgyének, aki megunja a hosszú széptevést, és bezárkózik hősünk barátjával, s amikor elhúzza a függönyt, ennyit mond: a szerelem egyszerű. Az egyik emlék irodalmi, a másik filmművészeti, de mindkettő azt fejezi ki, hogy mennyire káros a problémák és az egyszerűen elintézhető ügyek, valamint a kifejezések agyonbonyolítása. Az agyonbonyolítás mindig egy- egy olyan társadalomra vagy irodalomra, művészetre vagy kultúrkörre emlékeztet, amely már túlszabályozza önmagát; a rendeletek, a kifejezések, a megfogalmazások érvényüket vesztik, mert elöregedtek, s nagyon óvatosan kell mindent megfogalmazni, mert minden félreértésre ad alkalmat, s a félreértésekből igen bonyolult szituációk keletkezhetnek. Ha ma például valaki beadná egy szerkesztőségbe a következő sorokat: „Őszbe csavarodott a természet feje, Dérré vált a harmat, hull a fák levele” — valószínűleg azonnal visszakapná, pedig ezek Arany János-i sorok, mégpedig a Toldi estéjének nyitósorai. De egyszerűek. Nem úgy, ahogy Szabolcska Mihály volt egyszerű, hanem úgy, mint minden igazi művészet, minden igazi költészet, és minden olyan társadalom vagy olyan társadalmi réteg, mely nyíltszívű, őszinte és közvetlen. De elfelejtettük a közvetlenséget. S ez lenne az oka annak, ha ma már visszaadnák az előbb idézett szöveget. S azt hiszem, hogy emögött az Irodalmi jelenség mögött társadalmi jelenséget kell látnunk, amely egyfelől érthető. Mélyen összefügg ugyanis azzal, hogy társadalmunk hosszú ideje konszolidált, és minden konszolidációban egyre bonyolultabbá, finomabbakká, cizelláltabbá válnak az élet szabályai. Továbbá társadalmunk egyre több lehetőséget nyújt, és a több lehetőség mindig új kérdéseket, komplikáltabb viszonyokat termel ki magából. Mindez igaz, ennek a ténynek tudatosítása azonban egyáltalán nem felesleges. Sőt csak akkor, ha tudatosítjuk, hogy a társadalmi folyamatok a konszolidáció periódusában szükségképpen bonyolultabbak, közvetettebbek, mint a nagy változások idején, akkor lehet igazán felvenni a küzdelmet az egyszerűség, az őszinteség és a közvetlenség érdekében. Persze nevetséges volna, ha valaki magukat a konszolidált viszonyokat támadná, mert a konszolidáltság szükségszerű fejlődési eredmény, melyet egyetlen társadalom sem ad fel. Azonban a nyugalomból, az agyonszabályo- zottság, a túl minuciózus és túl precíznek látszó bürokrácia nem szükségképpen következik. Hadd említsem meg pél----------- dául, hogy még a f iatalok iskolai dolgozataiban is sokszor találkozunk a túlbonyolítottsággal. Ott is, ahol nemcsak szükségtelen, hanem egyszerűen akadályozza a gondolat kifejtését. Tehát társadalmi betegségről van szó, melyből ki kell gyógyulnunk, visszatérve nem a leegyszerűsítéshez, hanem ahhoz, hogy a szavaknak elsődleges értelme is van. Milyen jelenségeket sorolhatnék még fel a fentiek alátámasztására? Senkit sem akarok kanonizálni, de mégiscsak furcsa, hogy igen sok írás születik napjainkban, mely számos marxista szerzőt idéz, olyanokat, akik — helyesen vagy helytelenül — Marx, Engels és Lenin írásaiból indultak ki. Értelmetlen volna előírni azt, hogy ki kit idézhet és kit nem. Különben is az úgynevezett citatológia, vagyis az idézgetések korszaka már elmúlt. Az viszont mégiscsak furcsa, hogy sokszor közismert marxi igazságokat más szerzők, Lukács, Althusser vagy Gramsci, tehát modernebb alkotók átírásai alapján ismeri meg a mai fiatalság. Az egészről eszembe jut az, midőn egy német tudós nem Goethétől -idézte Goethe híres mondatát, mely szerint: „Szeretlek, s ha szeretlek, mi közöd hozzá”, hanem mint André Gide fordulatát szerepeltette, aki pusztán Goethét idézte. Mi is hasonlóképpen vagyunk. Az idézetek idézeteinek az idézetét kezdjük megteremteni, és nem fordulunk vissza a meglehetősen evidens forrásokhoz. Persze többről van szó, mint irodalmi vagy tudományos kérdésről. Ha csak az irodalmi módszerek forognának kockán, szükségtelen volna ezeket a sorokat leírni. De az az igazság, hogy saját életünket néha telerakjuk olyan kérdésfelvetésekkel, olyan ellentmondásokkal, melyeken már nem látszanak át azok a legfontosabb összeütközések, amelyeket a magyar társadalom átél. Nemcsak lánckereskedelem létezik, hanem láncgondolkodás is. Nemcsak a termelőtől a fogyasztóig vezető út hosszabbodik meg, hanem a valóságos konfliktusoktól a megfogalmazottakig is egyre hosszabb lesz, s így aligha tudjuk megoldani az igazi nehézségeket. Pedig megvan® tvissz®'z egyszerűséghez. Azoknak van igazuk, akik nem azt követelik meg, hogy pusztán néhány tiszteletkor leírása után, néhány személyes aggály feltárásával és bizonyos önmagunkba vetett kételkedéssel mondjuk ki, hogy mi fáj, hanem azt kérik: közvetlenül és igaz módon áruljuk el, hogy sajognak a sebek. Egyre több festmény, szobor, grafika, gobelin, mozaik látható az alsó-, közép- és felsőfokú intézményekben, s az oktatás területén módszertani formaként is felhasználják. Az idei képzőművészeti világhét ehhez a lehetőséghez csatlakozott, fő témája a képzőművészet és az iskolák kapcsolatrendszere volt. Ráckevén, Dunakeszin, Salgótarjánban, Csepelen iskolagaléria működik immár évtizede állandó gyűjteményekkel és változó kiállításokkal. Kiskunhalason a képzőművészeti világhét alkalmából a megnyitót Tóth Dezső művelődési miniszter- helyettes tartotta a város gimnáziumának Szilády Áron Galériájában, ahol a diák- közönség Barcsay Jenő Művészeti anatómia című könyvének eredeti rajzaiban gyönyörködhetett. Ugyancsak ez alkalomból láthatták a kiskunhalasi óvodában Nicolas Schöffer fénymobiljait, Diószegi Balázs festményeit. Hasonlóan Szolnokon, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán Hincz Gyula rajzait, festményeit mutatták be a hallgatóknak, a város közönségének. E mozgalmasság nemcsak a képzőművészeti világhét ünnepére korlátozott, egyre inkább természetes iskoláinkban. Más és más a forma: Ráckevén, az Ady Galériában száz festmény, szobor, grafika sorakozik Beck ö. Fülöp, Varga Imre, Ligeti Erika, Csik István, Vecsési Sándor és mások alkotásai: Dunakeszin a Körösi Csorna Sándor Általános Iskolában Wieszt József, Hegyi Márta, Kacsán György rézkarcai válnak ezúttal állandó gyűjteménnyé, ahol ez a 17. tárlat az Iskolagalériában. Du- naharasztin, a Baktay Ervin Gimnáziumban a névadó ünnepén minden alkalommal képzőművészeti kiállítás nyílik, a budapesti Fazekas János Gimnáziumban műteremlátogatásokat szerveznek, gondot fordítanak a műalkotások elemzésére. Tanulságosak és közkedveltek a mú- • zeumi gyermekfoglalkozások, a Nemzeti Galéria rendszeresen tart múzeumi órákat általános és középiskolásoknak, itt működik évek óta sikeresen a GYIK-műhely gyerekeknek; szabadon festenek, mintáznak. A Történeti és az Iparművészeti Múzeumban is alkalmazzák ezt a gyakorlatot. Nemes kezdeményezés, hogy az idei képzőművészeti világhéten a Fazekas Gimnázium tanulóinak DIÁK- SZÖ újsága különszámként — összefogva a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnázium tanulóival — pompás kiadványt szerkesztett. Diákírók készítettek interjút Diószegi Balázs festőművésszel, Banga Ferenc grafikussal, elemezték a Kisplaszitikai Tri- ennálé műveit, köszöntötték a 70 esztendős Supka Magdolnát, foglalkoztak Csont- váry művészetével. Ez szintén követhető és követendő út, hogy diákújságjaink szerte az országban többet foglalkozzanak - képzőművészettel. Lényegében a megtett út tanulságait és az előrehaladás lehetőségeit összegezte a Magyar Képző- és Iparművészek által rendezett elméleti tanácskozás Budapesten, az MSZMP Villányi úti oktatási igazgatóságán. , Losonci Miklós Hermann István Várakozó értékek A hazai naiv művészet új felfedezettjei Festészetünk növekvő értékrendje immár országos egyenletességgel teremtődik a hazai táj minden szögletétől ihletödve. Lassan nem találunk üres helyet, ahova ne ért volna el a festői képzelet, ne gyarapodott volna az alföldi, mátrai, balatoni tájak varázsától, ne csatolódott volna vissza szabolcsi, tolnai, baranyai, békési múzeumokba. Ez az alkotó folyamat egyre inkább a társadalmi tudat része. Mindazonáltal nem minden festői minőség tárulkozott fel, számtalan életpálya érdekes eredménye lappang, rejtőzik olykor úgy. hogy felfedéezése bizonyos társadalmi mozgások feltárásával is együtt jár. S közéjük tartozik Opaczán Ilona, aki Tövisen született 1897-ben. s különös rajzi tehetségét Nagyszebenben gondozta Konrad Bergness és Sebestyén Ignác festőművész. Férje, Dancsó Gyula MÁV-al- kalmazott volt.. így jutott el életének különböző állomáshelyeire: Vöröstoronyba Brailára Cornetra. Nagyváradra és a későbbiekben Pomázra. ahol sokat festett az ottani tájakról és emlékeiről. Dendkívüli stüusérzékkel. őszinte utószecesszió jegyében festette álomképeit Carducci késői magyar festőrokonaként lila és fehér orgonákról, lányáról. Oltvainé Dancsó Ilonáról — aki édesanyja példája és belső tehetsége révén szintén festő lett —. ba- nános csendéletről és remekbe szabott ..Jnterieur”-ről Lányával együtt több közös tárlata nyílt Kolozsvárott, Bukarestben. Nagyszebenben. Budapesten. Különös iínomsáa árad oraonás csendéletein az organa lila csipkéié a drapéria tényleges csipkézetében folytatódik. Egyik fő műve a Menvnsszonyöltöztetés. amelyen a 1 inv rák háromszoroznának tényleges alakjukkal, talon iüagö iigurális kénekkel és a kerti emberekkel. E képeknek múzeumban lenne a helyük, de csak lányáról tudnak, Dancsó Ilonáról, aki ismert és elismert festő, remek sorozatot komponált Vácrátótról, Szentendréről, Pomáz- ról, Budapestről, Szántódról, falusi tanyákról, napraforgókról, górékról és orgonákról is, melyekben sikerrel vette át első mesterétől a stafétabotot. Mindkettejük munkássága művészettörténeti feldolgozásra, műveik múzeumi gondozásra várnak. Rendhagyó a története Siposné Kulcsár Máriának, a maga őszinte tisztaságában. Kiskunmajsán született 1899-ben, de festői tehetsége elnapolódott a családi gondok és az akkori társadalmi közöny miatt, mely nem igényelte művészi kibontakozását. Helyette is szép. nemes életet varázsolt, becsületttel felnevelte gyermekeit, akik közül Vedresné Sipos Szabó Erzsébet országos fontosságú közművelődési tevékenységet fejt ki. Siposné Kulcsár Mária festői újjászületése hatvanöt éves korában történt, s ez önmagában is rendkívüli esemény. Még inkább az, hogy a képek hamvassága nem igényel semmi magyarázatot, olyan magabiztos az önértéke. Mire emlékszik 1916-es rajzi, festői kísérleteiből? Cseresznyés képre, rozsmezőre, sok másolásra, mert mindent rajzTa nejt, amit látott könyvekben, levelezőlapon. Utána a család következett a dandár munkával. Több évtized, s amikor férje meghalt, az egyedüllét, a magány feltámasztotta festői képességeit. Túl volt akkor már a hatvan- ötödik esztendőn. Most, 85 éves korában is naponta fest, megszállottan, értelmet ad idősebb éveinek, festői minőséggel növeli közvetlen és egyre tágabb környezetét. Élete példa is, nemcsak festészet. Művei közül kiemelkedik a Kukoricás csendélet, a Téli táj és a köcsögbe helyezett Napraforgók. melyek növényarcuk tündöklő sárgaságával a nyár pompáját és érett bőségét idézik. LOSONCI MIKLÓS
