Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-02 / 231. szám

1984. október 2. 4. rtÉPÜJSAG Moziban llllaria-nap Szendrey Júlia és Gyulai Pál Tévénapló Néhány óra Székely Jánossal Szobrásznak készült, filozófiát tanult, majd versekkel jelentkezett, s ma az egyik legsikeresebb drámairó, de darabjai előadásáról igyekszik lebeszélni a színházakat, mert úgy véli, hogy ezek nem igazi színművek, hiány­zik belőlük minden olyan elem, ami a sikeres színdarab­hoz kell. S ez már átvezet Székely János igazi világába, ahol az emberi szituációk mindig a példa erejével hatnak, mert azzal, hogy valami megtörtént, egyben egy jelentés hordozójává is lesz. A szavak mindig igazak, vallja, de jelentésük megkopott, gyakran devalválódott, tehát a szó hitelét kell visszaadni, ahol egy önmagával azonos világot közvetít. Tulajdonképpen mindent a szóra bíz, a leírt szövegből kihallható emberi jelentésre, kerüli a személyes megnyi­latkozásokat, s még színházba se megy szívesen, mert a színész ajkáról már nem az a szó hangzik, amit drámai írása közben hallott. Sikerhajhászó napjainkban rokon­szenves, és nagyon ritka magatartás, mert az irodalom­nak, amelynek szerepéről, feladatáról, sőt, válságáról ma annyi szó esik, épp a leírt szó hitele, jelentésének egy­értelműsége adja időtálló rangját, s a múlt tükrében min­dig ott van a jelek is, a maga valóságában, nem példázat­ként, parabolaként, hanem mint ténnyé vált jelenség. Vitatható, hogy drámái valóban könyvdrámák-e, mint maga mondja, eleve és kizárólag olvasásra szánva, sikere azonban azt mutatja, hogy az elmondott szó, a szöveg, bármennyire is nélkülözni kénytelen a szerző meghitt jelenlétét, ezzel az áttétellel is hat, a néző otthon érzi ma­gát azokban a történelmi helyzetekben, amelyek időtlen­ségükben hordják örök aktualitásukat. Közben ezek a tör­ténelmi témák, példázatok mindig arról szólnak, hogy a megtörtént mindig azzal hat, hogy megtörténhetett, hite­lét nem a történelmi tény jelenti, hanem saját valósága, amiben nem a tanulság a fontos, hanem maga a tény, egyben sorsot, magát a létezést is jelentve. A Caligula helytartója, mint valamennyi színpadi mun­kája, az emberiség visszatérő nagy kérdéseit sorakoztatja fel, szabadságról, emberi választásról, kiszolgáltatottság­ról, megmaradásról. Petronius, a helytartó ezekkel kény­szerül szembenézni, s hivatali rangjának dilemmáját csak fokozza, hogy a zsarnok árnyékában él, akinek akkor is kiszolgáltatottja, ha istennek hiszi. A drámai konfliktus tulajdonképpen látszólagos, mert végül csak jelképes ér­telme van annak, hogy a császárszobrot felállítsák-e a jeruzsálemi templomban, az alapkérdés mögötte húzódik, amit Hamlet is feltesz magának: mikor nemesb a lélek? Szerencsés gondolat volt egybekapcsolni a Caligula hely­tartóját a Székely Jánosról készített portréfilmmel, szavai sokban visszautaltak magára a drámára is. Maga az elő­adás egy kicsit Székely János aggodalmát igazolta: hiány­zott belőle a drámai erő, a szituáció elektromos töltése. Gálffi László erősen enervált Petroniusában legföljebb sejteni lehetett a világbirodalmat jelentő Rómát, amely már Livius szerint is saját hatalma súlya alatt roskado­zott. Legbiztosabban Benkő Gyula élt Székely János vilá­gában, Agrippa királya határozott, biztos, emlékezetesen szép. CSANYI LÁSZLÓ Sikeres koncert a sorstársakért 1866. szeptember 8-án Szendrey Ignác házában ösz- szegyűlik a család, hogy meg­ünnepelje Júlia húgának, Ma­rikának nevenapját. A ki­egyezés előestéjén, tizenhét esztendővel a szabadságharc leverése után egyetlen nap története a film, az emberi érzések ellentmondásossága, a gyűlölet és a szeretet egy­idejű jelenléte mozgatja a történet szereplőit, bontako­zik ki a Szendrey család múltja és jelene. Elek Judit rendező sikeres dokumentumfilmjei után az­zal a szándékkal készítette el legújabb filmjét, hogy bemu­tassa a konszolidációhoz kö­zelítő Magyarország közegé­ben magánélet és közélet konfliktusait e családon ke­resztül, melynek tagjai törté­nelmi alakok, a középpont­ban Júliával, de a többi név is mind ismerős: Gyulai Pál, Petőfi István, Júlia második férje, Horváth Árpád. A ki­egyezés tényét a család tagjai különbözőféleképpen veszik tudomásul, azonban a teljes elfogadást lehetetlenné teszi számukra a múlthoz való kö­tődés. Júlia fia, Petőfi- Zoltán nem jelenik meg a családi eseményen, de züllött élet­módjával láthatóan komoly gondot okoz a családnak. A Szendrey Júliáról ben­nem élő kép alaposan megfa­kult a Mária-nap két órája alatt. Az őt alakító Handel Edit — Elek Judit felfede­zettje, az Állami Balettinté­zet profeszora — kitűnően játszott. Csalódásomnak más oka van. Talán az, hogy Szendrey Júlia alakja a film­ben kidolgozatlan maradt, nem sikerült karakterként ábrázolni. Megvívja harcait, néha boldog, de többnyire szenved, Horváth Árpáddal évek óta rosszul él, a család Júlia betegségére való tekin­tettel külön akarja választani őket, Júlia pedig nem tud dönteni, maradna is, de el is November végén tartják a három szövetkezeti ágazat dolgozóinak országos vers- és prózamondó versenyét. A me­gyében lezajlottak az elő­döntők, a hét végén Dombó­szakadna férjétől. Készü­lődése a halálra lelkére te­lepszik, s erős életszomjjal kapaszkodik görcsösen a kö­rülötte élő emberekbe. A filmben a magánéleti je­lenetek ábrázolása a közéleti konfliktusok bemutatásának rovására megy. Gondolok itt például Marika és Júlia sok­szor értelmetlennek tűnő testvéri civódásaira, az egy­mással folytatott kegyetlen játszadozásra. Aztán vannak a filmben olyan részletek is, amelyeknél szinte illetékte­lennek érezzük jelenlétünket a családi események szemlé­lésekor. A történet a feszültségek­kel teli nap Mária váratlan halálával ér véget s ez nem túl érthető befejezés. Semmi esetre sem kínál valamiféle megnyugvást a film nyo­masztó percei után. Néhány szót a színészi játékról. A Gyulai Pált alakító Csiszár Imre színészi teljesítménye időnként gyengécske volt, drámai erejű szövegrészeit nem tudta kellő átéléssel tol­mácsolni, szövegmondása gyakran egy olvasópróba színvonalán állt. Kitűnően játszott a két fiú gyermeksze­replő, valamint Fodor Tamás, Szabó Sándor, és a Petőfi Istvánt alakító Kovács Lajos. A Liszt Ferenc műveiből ösz- szeállított zene jól szolgálta a film cselekményének gyak­ran lüktető drámaiságát. íoaor ti Dor K.iszuv-ei- nök nyitotta meg a versenyt, köszöntötte a résztvevőket és a zsűri tagjait, majd — két csoportban lezajlott a ver­seny. Mindenki kétszer ke­rült sorra, a kötelező szám völt a magyar vagy a világ- irodalom egy-egy humoros, szatirikus alkotásának elő­adása, a másik szabadon vá­lasztott mű vollt. Mint az eredményhirdetés­kor Debreczeni Tibor, a Nép­művelési Intézet osztályveze­tője, a szűri elnöke megál­lapította, mindvégig magas színvonalú tudásról, felké­szültségről adtak számot ai versenyzők. Az ötven vers- és prózamondó közül az itt nyújtott teljesítmény alap­ján tíz kerül az országos döntőbe, köztük három Tol­na megyei: Truczáné Pál Ágnes (Bonyhád, áfész), aki az első helyezésit éflte el, Fenyvesi Ágnes (Szekszárd, versmondóműhely) harmadik, Gyenes Anna (Nagydorog, áfész) tizedik lett. Rádió Rocklemeztár- gyüjtés a hét végén Szerencsére nem volt min­dig diszkózene, szerencsére nem kellett mindig a nad­rágunk ülepét koptatni a most divatos breake-tánc hulahoppjaira, és ha egy asztaltársaságban szóba ke­rül — mert igen! — e mind­máig „ifjúsági szubkultúrá­nak” nevezett zene, nem kell kukán ülnünk, mert igenis a rockzenének is vannak klasszikusai. Persze, a mai tízen-hú- szonéves nagy bajban van, ha nincsenek ismeretei a ré­giekről, vagy egyszerűen ki­elégíti őt a sok szupercsa­patnak reklámozott külföldi és hazai egynapos együttes zenéje. Utóbbi esetben ízlés­nélküliségéért kizárólag a be­fogadó okolható, ám ha igé­nyesebb, mint a szürke átlag, és szeretné a nagy ölőadók értékes és műfaj teremtő munkáit is megismerni, ak­kor az már anyagi akadály­ba is ütközik. Merthogy ha­zánkban ilyen alaplemezek csak a magán-lemezboltok­ban kaphatók. Két-három- száz, nem ritkán ezer forin­tos áron. Ezért a követendő út többnyire a másolás. Tár­saktól, öregebbektől... vagy a rádióból. A Magyar Rádiót sokan szidják, hogy adásidejé­nek nagy részét a „tingli- tangli” beat-zene tölti ki. E felszínes és primitív meg­közelítéssel méltatlan fog­lalkoznunk. Már csak azért is. mert a rádió szórakoztató össznépi intézmény és nem szolgálná meg az előfizetők pénzét, ha nem törődne effajta szolgáltatási kötele­zettségével is. Ha időm engedi, nem sza­lasztóm el szombat-vasárnap — mint most sem — a rádió különböző csatornáinak va­lóban értékes rocklemezbe­mutatóit. Az utóbbi években — különösen ebben az év­ben! — a Petőfi adónak, va­lamint a 3. műsornak több olyan, hetente visszatérő adása is van, amely a fiata­lokat megismerteti a rockze­ne klasszikusaival és alap­lemezeivel. Véletlenül két remekül szerkesztett sorozat erre a címre is hallgat. A mindig folytatódó újabb bemutató a bizonyíték rá, hogy ezzel a fajta „hangle­mez-kölcsönzésével” a rádió olyan igényt elégít ki. amely egy középjövedelemmel ren­delkező fiatalnak, vagy uram bocsá’ egy középisko­lásnak egyszerűen máshogy elérhetetlen. De milyent? A Bartók és Muszorgszkij művein nevel­kedett Emerson, Lake and Palmer vagy Pink Floyd, Rick Wakeman munkái, Mi­ke Oldfield szintetizátorál­mait, Santana gitárfantáziá­ját, hogy a legendás, nagy gi­tárosról, Jimi Hendrixről vagy a Cream együttesről ne is szóljak. És teszi ezt a rádió né­hány középkorú és fiatalabb szerkesztője, mert nekik iga­zán van módjuk és lehető­ségük arra, hogy a rádió le­mezkészleteiből megosszák velünk a krémet. Ezzel az adásidővel is csökkentve a lábdobogtató szórakoztató zene hegemóniáját, szűcs Pénteken este a szekszárdi Művészetek Házában csak­nem minden széknek volt gazdája a földszinten és az emeleti galériában egyaránt. A közönség nem csalódott. A koncert — melynek be­vételét a rehabilitációra szo­ruló emberek gyógykezelé­sére fordítják — Csele Lajos izgalmas spanyol gitárjáté­kával indult, s a program első részében lépett a pó­diumra Gazsó István ír és skót balladákkal,, valamint Komjáthi Tamás és Szabó László is. Komjáthi Tamás — aki Cseh Tamás-dalokat adott elő gitárkísérettel — jó kon­taktust alakított ki a közön­séggel, ehhez hozzájárult a dalok szerencsés válogatása is, A szekszárdi néptáncos ezúttal jó előadói képességé­vel lepte meg az est résztve­vőit. Szabó László virtuóz já­téktechnikájával kápráztatott el bennünket. Tekerőlant-kí­sérettel énekelt kuruc dalo­kat. Különlegesen szép ének­hangjával hitelesen, mély átéléssel tolmácsolta azok sajátos hangulatát, helyen­ként bizony nem egyszerű dallamfordulatait. Hangszer­játéka bizonyíték volt arra, hogy a XVI. században kó­bor zenészek, koldusok, pa­rasztok hangszerévé vált te- kerölant (vagy nyenyere) ön­magában is megállja a he­lyét dal kíséreteként, mint ahogyan hazánk egyes vidé­kein néphagyományként, fentmaradt, és klarinéttal kiegészülve az utolsó időkig táncos összejövetelek egyet­len hangszere volt. Rövid szünet után a dom­bóvári Kozsok együttes mu­tatkozott be. A háromtagú zenekar a magyarországi népzene, valamint a környe­ző népek folklórjának auten­tikus tolmácsolását tartja fő feladatának, ezért a műso­rukban felcsendülő dallamo­kat az együttes zenészei ma­guk gyűjtik. Kozsokék mind­egyik tagja mestere hangsze­rének, lendületes játékuk, a lelkes fiatal zenészek jóked­ve felfokozta a közönség hangulatát. Az est utolsó részében a Holló együttes dalait hall­hattuk. A kartárs és klasszi­kus költők szövegei alá elját­szott népzenei ihletésű kísé­retek mellett saját szerzemé­nyeikből is kaphattunk íze­lítőt. S talán ezeknek volt a legnagyobb sikerük. Versmegzenésítéskor is jó érzékkel hangsúlyozzák egy- egy vers hangulatát, ritmu­sát, mélyebb rétegeit. Hogy a zenei hangzás mind több lehetőségét kiaknázzák, a Kozsok együttes tagjai is közreműködtek a dalok be­mutatásában. A hallgatóság a műsor végén csak ráadás után volt hajlandó búcsúzni a fiúktól. Akkor azonban még jobban örültünk volna a „Vihar” vagy a „Csillag­szedő” c. dalok újrahallásá- nak. Jól sikerült, kétórás folk­lórkoncertet hallottunk te­hát. A bemutatkozást köve­tően jó lenne ezután gyak­rabban találkozni megyénk kitűnő zenészeivel, s jó kez­deményezés lenne táncházzal befejezni, vagy egybekötni műsorukat, lehetőséget ad­va így népi kultúránk mű­velésére. — srrv — Fenyvesi Agnes a zsűri előtt Színházi esték Bástyasétány 77 1958-ban mutatták be Eisemann Mihály operettjét, s a sikert több tényező is indokolta: a távolról sem igényes történet szolid aktualitása, fiatalokkal, lakásgondokkal, a hivatal packázásaival, s a zene könnyedsége, ami eseten­ként Eisemann régi slágereit idézte. Ma is megállja a he­lyét, bár ha arra gondolunk, hogy a szerző valaha Kodály és Weiner tanítványa volt a zeneakadémián, akkor azért van min csodálkoznunk. A történet azonban, ami majd harminc évvel ezelőtt is inkább az összehasonlítás hiá nyában hatott frissnek, mára megkopott, s ha már felújították, érdemes lett volna töb­bet módosítani rajta, jobban aktualizálni, mert az alap- konfliktus azóta sem sokat változott: ma is vannak fiata­lok, és van lakáshelyzet is. Rendezői leleményből is több kellett volna, mert az előadásnak nincs tempója, a har­madik felvonás pedig végképp kifulladva baktat, amíg a függöny le nem gördül. A békéscsabai színház először szerepelt Szekszárdon, remélhetőleg nem utoljára, szívesen látnánk az együttes­től kiérleltebb előadást is, mert ez legföljebb közepes színvonalat jelent, amit csak néhány jó színészi teljesít­mény visz sikerre, no, meg a gondtalan szórakozás remé­nye. Viszont az is tény, hogy a színészek szavát gyakran nem lehet érteni, amiben nemcsak ők ludasak, hanem a három rosszul elhelyezett mikrofon is, bár kérdés, miért kell egyáltalán hangerősítő? Még egy megjegyzés: ha már nincs műsorfüzet, — de ugyan miért nincs?! —, legalább a dohányzóban jó len­ne elhelyezni néhány plakátot. Az udvariasság is meg­követelné, arról nem is szólva, hogy a színész nevének jó csengéséből él. Sáringer Márta Tolna megyei siker a területi döntőn Szövetkezeti szavalóverseny Dombóváron varon a művelődési házbai került sor a területi döntőre melyen öt megye — Baranya Fejér, Somogy, Tolna é Zala tíz-tíz versenyzője vert részt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom