Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

1984. szeptember 22.

e^ÉPÜJSÁG

Ettig Lászlóval, a bonyhádi Pannónia táesz nyugalmazott elnökével

— Életútja, melyet hol saját maga, hol mások irányítottak, nem mindennapi. Kérem, szóljon először arról, hogyan került a Dunántúlra?

— Apám bolyongása révén ... Gyulán születtem, azaz a Tiszántúlon. Onnan a Duna—Tisza közére kerültünk, majd Szekszárdra. Édesapám pedagógus volt, és „B”-listára került. Ezért a vándorlás. Gondolhatja, hogy hat gyerekkel nem volt könnyű, különösen azokban az időkben. Szekszárdon befejeztem az elemi iskolát, utána gimnáziumba mentem, ahol Mentz tanár úr tanította a természetrajzot és a biológiát. Bizonyos, hogy az ő tanítása, tantárgyak iránti szeretete és megszerettetése is hozzájárult beiratkozásomhoz Bajára, a kertészeti tanintézetbe.

— Persze, a mezőgazdaság iránti ösztönös vonzalma jóval korábbi... Hiába mosolyog, ezt ön is érzi.

— Nem is tagadom. Beszéljek az én első majoromról?

| — Szívesen hallgatom.

— Amikor én még gyerek voltam, a gyufás skatulyák fából készültek. Azokból építettem kint a szabadban egy — sok épületből álló, tehát sok állat tartására alkalmas — istállót és szénapajtát. Voltak agyagból készült állatkáim, azok voltak a „lakók”. Kis ágakból fákat csináltam, ahova kellett bokrokat, lécekből kerítést és csuda tudja, hogy még mit nem. Az egy-két tehén „divatjának” idejében sokan csodálkoztak az én kis majoromon. '

— Folytassuk onnét a beszélgetést, hogy 1942- ben nem kapott halasztást a katonai szolgálatból — egyetemre szeretett volna járni.

— Helyette behívtak katonának, 1947-ben tértem haza — a hadifogságból. Mivel a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, Nagymá- nyokra mentem, s bányában dolgoztam, mint csillés. Közben megnősültem és kétlaki- vá lettem. Ugyanis feleségem szülei parasztemberek voltak. Szerveztem az embereket kisebb egységekbe... S apósom rokonaival .néhá- nyan belefogtunk a szerződéses búzatermesztésbe, 1949-ben fölrendeltek a pártközpontba, hogy is mondjam, mint „kádert”. Némi beszélgetés után a Mezőgazdasági Minisztériumban helyezkedtem el dolgozni, szerződéses előadóként.

— Az akkoriban magas beosztást jelentett. Nem volt furcsa?

— Az nem, persze, lehet, hogy nem gondolkodtam ezen. Tettem a dolgomat, s azon voltam, hogy feleségemet és néhány hónapos kislányomat mielőbb sikerüljön felhozni a fővárosba. Mert külön nagyon rossz volt... Na, egy dolog azért furcsa volt, vagy inkább megmosolyogni való. A munkahelyem, a szobám, az irodám, a terem, nem is tudom, hogy mondjam.

— Azon. kívül, hogy hatalmas bálteremnyi volt, biztosan van még érdekessége ... Ahogyan most egymásra néztek feleségével, csak arra lehet következtetni.

— Röviden... Amikor Bajára jelentkeztem a kertészeti tanintézetbe, szüleim nagyon nehezen, vagy talán egyáltalán nem tudtak volna taníttatni. Viszont az in- ternátusi ingyenes ellátást csak a minisztérium engedélyével lehetett megkapni. Kislegény voltam, hát fölutaztam Pestre. Már a reggeli órákban ott ültem Cse- mez Öméltósága előszobájában kezemben a kérvénnyel. Végre délben, ebédidőben kinyílt az ajtaja. Én pedig nagy tisztelettel elébe álltam, néhány szóval elmondtam jöttöm célját. Erre elvette a papíromat, s közölte a titkárnőjével, hogy ez el van intézve. Közben bepillanthattam a szobájába. A végén lévő íróasztal bizony, alig látszott.

— És a sors érdekessége, kiszámíthatatlansága ?

— Később, mint főosztály- vezető, Csemez őfőméltósága rezidenciáját kaptam meg.

— Munkahelyként. És a lakás? A család?

— Bútorozott szobát vettünk ki... magas bérért. Két évig éltünk így, s közben rendszeresen jártam a lakásügyi hivatalba ... Én naiv ... Szóval már útban volt a második gyerek, bementem Keresztes Mihály államtitkárhoz, közöltem, hogy ez így nem megy tovább. Majdnem kinevetett, s kezembe nyomott egy kulcsot. Lakáskulcsot. Egy úgynevezett keretes MÉM-lakásét.

— Akkor már osztály- vezető volt.

— Igen. A munka pedig egyre több és felelősségteljesebb lett. A helyzet pedig kezdett bizonytalanná válni. Szóval gyakran egész éjszakákat is átdolgoztunk. Már főosztályvezetőnek neveztek ki, amikor áthelyeztek a Minisztertanács titkárságára előadónak.

I

— Hogyan került ismét vidékre?

— Az 1956-os ellenforradalmat a Parlamentben éltem végig. Mit mondjak? Nem voltak könnyű napok... Aztán 1957 januárjában bementem Marosán Györgyhöz, s kértem a hozzájárulását, hogy visszatérhessek vidékre. Némi huzavona után visszatértünk Nagymányok- ra. Én voltam abban az időben az egyik legmagasabb fizetésű munkánélküli, a 3280 forintommal.

— Amikor hazajött, már nem volt téesz a községben. De összeálltak néhányon, és cukorrépát termesztettek. Ez után gazdasági felügyelő lett Ma- jos és Kismányok térségében, sőt, ötvenhét tavaszán államvizsgázott a gödöllői egyetemen.

— A kétéves felügyelői beosztás mellett szép csöndesen szerveztem a téeszt, gyakorlatilag úgy, hogy az föl se tűnjön senkinek. Ezüstkalászos gazdatanfolyamot tartottam, úgyhogy 1959. március 15-ével megalakult Majoson az Aranykalász Termelőszövetkezet, százhúsz taggal. Elnöknek engem választottak. Következett az éjjel-nappali munka. Százhúszas Csepel motorral jártam a környéket, szállítottam az embereket, alkatrészek után jártam, zsákokat vittem.

— És gépjármű használati átalányt soha nem vett feLEzen kívül 15 esztendőn át egyszer sem volt szabadságon.

— Nem is lett volna rá idő, de még megbetegedni

sem. Egyszer tüdőgyulladással kezeltek. Szabadságot vettem ki.

— Később, bonyhádi elnök korában pedig saját gépkocsival járta a határt. Szombaton és vasárnap is. Vagyis, amikor a gépkocsivezetőknek lejárt a munkaidejük, az elnök lépett a helyükre.

— Ezt nem tartom érdemnek, számomra ez így volt és ma is így természetes. S erre neveltem a fiatalokat.

— S ezzel elérkeztünk Ettig László másik nagy témájához.

— Ha így véli, köszönöm. De előbb néhány szót a Pannónia Tsz megalakulásáról... A majosi Aranykalász, a bonyhádi Ezüstkalász és a bonyhádi Petőfi Tsz 1973. január l-ével egyesült nagyon alapos előkészítés után. Nem akarom magamnak vindikálni a dolgot, de oroszlánrészt vállaltam a megelőző munkálatokból, melyben a párt- bizottság és a tsz-szövetség sokat segített. Szóval sikerült a közös feladatok végzését úgy kezdeni, hogy január 1-én senki nem érzett szakadást a december 31-én abbahagyott munkájában.

— S ön pedig, mint elnök, máris belekezdett egy másik „előkészítésbe”, a fiatalok, az utánpótlás nevelésébe.

— A legfontosabb dolgok egyikének tartom, hogy a vezetők maguk neveljék ki utódaikat. Nézze, az egyesülést követően a Pannóniába 87 vezető beosztású ember került. Rengeteg kompromisszummal járt a gyakran fájdalmas dolgok végrehajtása... Reggeltől estig tárgyaltam az emberekkel, igyekeztem meggyőzni őket arról, hogy a közös gazdaság érdekeit miként, s milyen áron kell szem előtt tartani. S közben figyeltem a fiatal szakembereket. Azt, hogy milyen a viszonyuk a munkához, az emberekhez. Mi komolyan vettük a káderfejlesztési tervet, s mondhatom, hogy 75 százalékban be is jött. Egyébként Solymosi József, a mostani elnök is a kiszemeltek között volt, mint növényvédelmi szakmérnök kezdte a munkáját a Pannóniában. Vittem magammal az aratásra és éreztem, hogy ez a fiatal egyszer alkalmassá válik a vezetésre.

— Mit tart a legfontosabbnak a fiatal generáció vezetővé válásában?

— Elsősorban legyen rátermett, értse a szakmáját, mégpedig ne csupán elméletben, hanem a gyakorlatban is, vagyis tudjon bánni a traktorral, üljön fel a kombájnra; legyen probléma-érzékeny, tudjon bánni az emberekkel, no és valamelyest bírjon egy idegen nyelvet.

— Honnan e nagy vitalitás? S most sem csökkent, noha három esztendeje nyugdíjba vonult. Társadalmi megbízatásai puszta felsorolására nem is vállalkozom. Pontosan azért nem, mert mindegyik mellé külön tanulmány illenék.

— Vitalitás? Egyszerűen szeretem a szakmámat, s mindent, ami azzal kapcsolatos, becsülöm a munkát, s mindenkit, aki azt alaposan, lelkesen végzi. Ennyi... A munkával kapcsolatos életelvem pedig tömören: Nem muszáj azonnal, ráér rögtön ! Az emberekkel pedig egy vezető soha ne éreztesse, hogy rossz kedve van, hogy lehangolt. És soha ne kiabáljon, ne legyen divat az asztalcsapkodás.

— Megyénk legfiatalabb vezetőgárdája a bonyhádi Pannóniában van. Átlag- életkoruk 32—33 év. Milyen érzés volt teljes egészében átadni a stafétabotot?

— Ne higgye, hogy elkeseredett voltam,' akár egy percig is. Hiszen magam építettem „ki” a folytatást. Számomra így volt megnyugtató, s ezért érzem, hogy a rám szabott feladatot elvégeztem. Ennek ellenére gyakran kérik tanácsomat, volt munkahelyem párt- alapszervezetében dolgozom, sőt vezetőségi tag is vagyok. Működésem során pontosan 25 fiatalnak segítettem a főiskola, illetve egyetemi szak- dolgozatának elkészítésében, azaz „menedzseltem” őket, s teszem ezt ma is. Soha egy sort nem írtam meg helyettük, de mindent elmondtam, amiből következtetéseket tudtak levonni. Ezek itt a polcon a szakdolgozatok tiszteletpéldányai. Persze, ezek kidolgozásának segítésekor önző is voltam, ugyanis számtalan új dologgal találkozhattam menet közben magam is, no és a rég tanultakat kénytelen voltam átismételni. Most meg, hogy több időm van, magam is írásra szántam rá magamat: Bonyhád felszabadulás utáni agrártörténetét dolgozom fel.

I

— Mint mondta, elégedett ember.

— Munkámról sok szó esett. Érintettük a családot is. Csodálatos érzés, hogy gyermekeim követtek pályámon. Fiam telepvezető a Pannóniában, lányom Lengyelben tanít, s most indul a harmadik diploma megszerzésének, mérnök-tanár lesz. Három unokám van, akikre most már kicsit több időm jut.

— Mif kívánhatnék? Azt, hogy változatlanul ennyire „kidekorált” asztali naptára legyen — sokak segítését célozva, sokak örömére.

V. HORVATH MARIA

Múltunkból

Hol alakult meg megyénkben a felszabadulás után az első kommunista szervezet ? Nem tudjuk. Amikor a társadalom átalakítását kívánók létrehozták a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetét, nem jelentették azt a főszolgabírónak, és nem írtak jegyzőkönyvet sem. Az adott viszonyok között a legfontosabb dolog a cselekvés volt. Megállapították a legsürgősebb tennivalókat, s maguk köré gyűjtve a tett- rekész embereket, hozzáfogtak a munkához. Annyi bizonyos, hogy az alsók között volt a szekszárdi pártszervezet, amely „Szekszárdi Kommunista Párt” néven kezdte meg a működését. A név természetesen pontatlan volt — de 1944 december első napjaiban nem a pontos névmeghatározás volt a legdöntőbb feladat. A pártszervezet tagjai kézbevették a város és a megye közigazgatásának irányítását, újjászervezését. Erre szükség is volt,, mert a megye és a város vezetői közül többen nyugatra menekültek, s helyükre új embereket kellett beállítani. Létrehozták a demokratikus rendőrséget, megszervezték a közellátást, s közben nagy gondot fordítottak a pártszervezet kiépítésére. Már 1944. december 17-én népgyűlést tartott a szekszárdi vezetőség, s arra is figyeltek, hogy a megyeszékhelyhez közel lévő községekben is segítsék az MKP helyi szervezetének megalakítását.

1945. február elejétől már a megyei sajtó is rendszeresen közölt híreket az MKP szekszárdi, majd megyei szervezetének tevékenységéről. A február 13-i lapban ezt olvashatjuk:

„A kommunista párt helyi bizottsága^ervbe vette, hogy a párt keretén belül ifjú kommunista szervezkedést indít meg, melynek előkészületei már megkezdődtek. Az ifjú kommunistákat értékes oktatásban fogják részesíteni. Szociálpolitikai és tudományos előadásokban ismertetik a lenini tanok igazságait és azok eredményeit”.

Köztudott, hogy az ellen- forradalmi rendszer negyed századon át kommunistaellenes politikát folytatott. A tiltott könyvek jegyzékén szerepelt Marx, Engels, Lenin és természetesen más marxisták művei. Tiltott könyvek voltak a Szovjetunió politikáját, népgazdasági terveit bemutató művek. Ilyen körülmények között az lett volna a csoda, ha a lakosság széles tömegei ismerték volna a kommunista eszméket. De nem tudták mit akarnak a kommunisták, céljaikat miként kívánják elérni, valóra váltani. Éppen ezért nagyon is indokolt volt a február 13-i felhívás, amely szerint:

„A Kommunista Párt Tolna vármegyei szervezete felhívja azokat a községeket, ahol még a kommunista pártok nem alakultak meg, propaganda anyag átvétele és szervezkedési útmutatásokért sürgősen jelenjenek meg a Kommunista Párt Tolna vármegyei szervezeténél, Szek- szárd, Széchenyi utca 34. szám.”

Február 22-én arról olvashattak megyénk lakói, hogy megalakult a kommunista párt helyi szervezete és élénk pártélet folyik Alsónyéken, Bátán, Bátaszéken, Bogyisz- lón, Bonyhádon, Decsen, Du- naföldvárott, Faddon, Hő- gyészen, Nagydorogon, Ozo- rán, Pakson, Pincehelyen, Szedresben és Tolnán.

Valójában ennél már több szervezet volt a megyében, de ezek egy része még nem lépett kapcsolatba sem a párt központjával, sem a megyei titkársággal. Ezt tudták Szekszárdon is, s ezért a Tolnamegyei Néplap 1945. március 8-án megjelent számában felhívást" jelentet meg a megyei titkárság, arra kérve a vidéki szervezeteket, amelyek eddig még nem vették fel a kapcsolatot a megyével, azt sürgősen tegyék meg.

A Szabadság február 27-i száma hírül adta, hogy a szekszárdi pártszervek Klein Kálmán párttitkár vezetésével felkeresték a megyei és városi szovjet katonai parancsnokságot a Vörös Hadsereg fennállásának 27. évfordulóján:

„A küldöttség vezetője rövid beszédében üdvözölte a diadalmas, Vörös Hadsereget, amely a várost és a megyét felszabadította a fasiszta elnyomók igája alól, majd kérte a megyeparancsnok megértő támogatását a most kezdődő építőmunka elősegítéséhez.

Davidov testőrkapitány megye és városparancsnok közvetlen szavakkal köszönte meg az üdvözlést és a pártnak, a megyének és a városnak a legmesszebbmenő támogatását helyezte kilátásba.” Ezután a küldöttség átnyújtotta a Sztálinnak küldendő táviratot.

Az első szabad május elseje megünneplésére nagy körültekintéssel készültek a pártszervezetekben. A helyi elgondolásokon túl igénybe vették a megyei bizottság tanácsait is. Ezt a többi között onnan tudjuk, hogy a Néplap április 22-én közölte, számos vidéki szervezet már felkereste a megyei titkárságot. A megyei központ fel is szólította az alapszervezeteket, hogy valamennyien vegyék fel vele a kapcsolatot az ünnepségek megszervezése ügyében.

A május elsejei ünnepség- sorozathoz kapcsolódott az a táncdélután, amelyet a helyi pártszervezet szervezett április 22-én. Az erről megjelent tudósításban olvashatjuk:

„A háború miatt évek óta szüneteltek a táncestélyek. Ezen az estén első alkalommal jött össze ismét az ifjúság és gondtalan jókedvvel táncolt, szórakozott néhány órát.”

Április 29-én délután és május elsején a táncestélyt megismételték — mindannyiszor nagy sikerrel.

Fontos szervezeti változásokról adott hírt a Tolnamegyei Néplap június 10-én. Szekszárdon május 31-én pártnapot tartottak. Bejelentették, hogy az addigi titkár (Karászi Ferenc) önként lemondott tisztségéről és Prantner Józsefet választották titkárrá.

„Prantner elvtárs megköszönte Karászi Ferencnek a párt létrehozásában és kifejlesztésében kifejtett óriási munkát és kérte, hogy új munkakörében, a gazdasági ügyek vezetésében is, hasonló munkakészséggel működjék. Majd .megköszönte a neki előlegezett bizalmat és vázolta az irányelveket, amelyeket vezetőségi munkájában követni kíván, ami csakis a többi demokratikus pártok szoros együttműködésével képzelhető el.

Ezután Tóth Lajos megyebizottsági titkár bejelentette, hogy Beregszászi Sándor elvtárs az országos központi vezetőségtől a Tolna vármegyei titkársághoz osztatott be. Közölte egyben a taggyűléssel, hogy a vármegyei titkárság ezzel megalakult- nak is tekinthető.

A területi titkárság, illetve központi vezetőségtől jóváhagyott négy bizottsági tag neve a következő: Tóth Lajos vármegyei titkár, Beregszászi Sándor, Prantner József és dr. Kaszás Miklós. Tóth elvtárs bejelentette még, hogy a szekszárdi, illetve Tolnamegyei Titkárság közigazgatási ügyeinek vezetésével Pekary István elvtársat bízta meg a bizottság.’

1945. június 15-én Szekszárdon megkezdte munkáját az első pártiskola, amely kéthetenként fogadott új hallgatókat.

K. BALOG JÁNOS