Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
1981. augusztus 4. NÉPÚJSÁG 7 Történetek és történelem — Davaj! Davaj! mondta az orosz katona. Hiába magyaráztam neki, hogy fontos munkára megyek, hiába mutattam Davidov városparancsnok menlevelét, hogy én a nyomdában fontos munkát végzek és sehova engem nem lehet elvinni, ennek a katonának az se számított, behajtott a zsidótemplom udvarába robotolni. A szovjet tiszt meg keresett a nyomdában. Hol a Haász Jakab? Miért nem megy itt a munka? Kellenek a kórháznak a nyomtatványok. Hát persze, hogy nem ment a munka, gépmester nélkül nem mehetett. A tiszt küldte is azonnal az embereit, hogy keressenek meg. Tűvé tették értem a várost, míg végre a zsidótemplomban megtaláltak. Hogy az a katona mit kapott azért, hogy engem oda bezavart, azt ne írja le. Én viszont kaptam egy testőrt. Az vigyázott rám. Amikor otthon voltam, akkor meg őrt állítottak a házunk elé. Erre ugyan sokszor nem volt szükség, mert ezekben az időkben többet voltam a nyomdában, mint otthon. Volt úgy, hogy egész héten át szinte megállás nélkül éjjel nappal mentek a gépek. Mint az előbb, ahogy mondtam, nyomtatványokat készítettünk a szovjet katonai kórház részére. Aztán rengeteg plakátot csináltunk. Olyanokat, amilyeneken a rendeleteket nyomtattuk ki, meg felhívásokat, meg propaganda jellegűeket is. Aztán irgalmatlanul sok röplapot nyomtunk. Tudja azokat, amelyeket a fronton szórtak le a harcoló németek meg magyarok közé. Felszólították a katonákat, hogy ne harcoljanak tovább. Ilyen értelme volt a szövegnek. Negyvenöt elején még pénzt is nyomtunk. Szekszárd városnak külön pénze volt. Volt ilyen az első háború után is, de azok nem kerültek forgalomba, kinyomtattuk őket, aztán azonmód elkobozták az összesét. Akkor nyomtuk a Vörös Újságot is. Én még tanonc voltam. 1920. február 15-én szabadultam, mint gépmester. A nyomdát akkor még nem szekszárdinak hívták, hanem Molnár-féle Nyomdai Műintézet volt a neve. Már akkor is főleg naptárokat csináltunk. Az összes munka hetven-nyolcvan százaléka abból állt ki. Abban az időben többféle naptárt csináltunk mint most, csak a példányszám, az kevesebb volt. Az orszában mi voltunk az egyedüli naptárnyomda. Ugyancsak mi nyomtattuk az újságokat. Így, ahogy sorolom, talán úgy látszik, sok volt a munka. Sajnos, nem mindig és nem mindenkinek. Én is voltam úgy, hogy csak felváltva dolgozhattunk a másik gépmesterrel, a Gáli Lászlóval, mert nem tudtak munkát adni. Így is csak heti 36 órát dolgozhattunk, csökkentett bérrel. Szerencsére kaptunk munkanélküli segélyt, ami néha több volt, mint a kereset., Egyszer rosszabbul is jártam. Behívtak katonának. 1922-ben. Azt mondták, hogy mi vagyunk a toborzottak és tizenkét évre alá kell írni a hadsereghez. Már minek írtunk volna alá ennyi időre? Nem írt alá senki. Szuronyos csendőrök vittek bennünket Pécsre, a Makár utcai laktanyába. Ott is megtagadtuk az aláírást. Akkor jött egy őrnagy, és megmagyarázta, hogy erre azért van szükség, hogy az ANTANT-ot így tudják csak becsapni. Akkor ugyanis a Trianoni szerződés értelmében Magyar- ország csak kevés katonát tarthatott. Ezzel a manipulációval pedig ki lehetett játszani ezt az intézkedést. Hogy hogyan, az nem fontos. A fontos az volt, hogy az őrnagy megígérte, mindenki rendes időben leszerelhet. Ügy is lett. Húsz hónap után én is hazajöhettem. Ekkor jött a baj, nem vettek vissza a nyomdába. Azt mondták, nincs munka. A pénzügyi igazgatóságon kaptam állást. Nagyon rossz volt a fizetésem. Havi 90 korona. Amikor visszakerültem a nyomdába, a heti fizetés 64 korona volt. Ez megfelelt a pénzügyi igazgatóságon a tanácsosi fizetésnek. A nyomdász tekintélyes ember volt. Mi keménykalapban, lakkcipőben jártunk a munkahelyünkre. A mi szak- szervezetünk nagyon erős és szervezett volt. Budapestről rendszeresen jöttek szakszervezeti emberek, akikkel gyűléseket tartottunk. Megbeszéíl- tük a politikai eseményeket. Nekünk volt egy ötszáz kötetes könyvtárunk, én voltam a könyvtáros. A Bódai-féle vagy vasútinak is nevezett vendéglőben volt a helyünk. Ott voltak a könyveink és ott tartottuk a gyűléseinket. Amikor hírét vettük, hogy szaglásznak utánunk, akkor gyorsan átalakultunk egy vidáman borozgató társasággá. Ez hozzátartozott a konspirációhoz. A nyomdászoknál különben az volt a szokás, hogy, aki fölszabadult, az mindjárt belépett a szociáldemokrata pártba. Én is beléptem, majd ’48-ban, amikor egyesültek a pártok, az MDP tagja lettem. 1961-ben újra párttag lettem és az vagyok a mai napig. Amikor a húszas években elrendelték, hogy Marx, Engels műveit be kell szolgáltatni, én a nyomdászkönyvtárból hazavittem azokat és elrejtettem a padláson. Amikor hallottam a lebukásokat, és is féltem. Mondom, valakinek eszébe jut, hogy mi is lett a könyvekkel, hát engem is lebuktatnak. De nem lett semmi. A háború után visszaadtam őket a nyomdának. Visz- szatérve még a régiekre, megkerestek a pénzügyi igazgatóságon a nyomdától, hogy menjek vissza. 1925. október 25-én visszamentem és ott dolgoztam egészen 1964-ig, amikor nyugdíjaztak. Persze, ezek az esztendők sem telhettek nyugodtan. Jött megint egy világháború. A frontra ugyan soha nem kerültem, vagyis helyesebben a tűzvonalba, de sokszor behívtak. Először negyvenben. Aztán többször is. ’42-ben már úgy volt, hogy megyünk a frontra. Baján fölszereltek minket. Egy ezredes jött szemlézni. Szánalmasan nézA nyomda gépterme ötven évvel ezelőtt Szedők és gépmesterek a harmincas évekből. Keménykalapban hátul áll Haász Jakab. Ez a kép a harmincas évek végén készült tünk ki. Nyári ruha télen. Minden hiányos, rossz. Azt mondta az ezredes: „így ezeket az embereket nem engedem ki. Annyi ember, ameny- nyinek jut fölszerelés, elmehet. És ne a kilencszázegye- sek menjenek, — én is az vagyok —, kikerültem a menetszázadból. Közben eszembe jutott egy kis ravaszság. Tíz évig fociztam. Három évet a szekszárdi Turulban, a többit a Törekvésben. Azért kellett abbahagynom a játékot, mert Bonyhádon egyszer lerúgtak, ölbe hoztak le a pályáról. Maradandó sérülést szenvedtem. Ma is látszik nyolcvanhárom éves koromban. Közben a nyomdában is szereztem egy kis foglalkozási betegséget. Viszeres lett a lábam. Elmentem az orvoshoz, az azt mondta, hogy csak segédszolgálatra vagyok alkalmas. Na. akkor egy darabig nyugtom volt. De ’44-ben, amikor elhangzott a Honthy-szózat, újra behívtak. Baján fölszereltünk, aztán jött a parancs, hogy menjünk Decsre. Odamentünk. Űjabb parancs: irány Ádánd. Mi mentünk, vonultunk. Dörögtek a fegyverek, robbantak a bombák, az aknák, de mi soha nem kerültünk tűzvonalba. Rá kellett jönnünk, hogy az 54-esek parancsnoka, egy tartalékos őrnagy, szabotálja a háborút. Olyan ügyesen és szerencsés kézzel vezette az embereket, hogy semmi bajunk nem Lett. Tulajdonképpen Nemesvámosba kellett volna eljutnunk. A mi közvetlen parancsnokunk erőltette nagyon a dolgot, de az őrnagy fékezte. Közben a németek fölrobbantották a siófoki hidat. Az őrnagy kijelentette, hogy nem lehet tovább menni. A mi parancsnokunk csak erőlködött. Egyik nap aztán valaki meglátta, hogy az őrnagy a mundér alá civil ruhát vesz fel. Na ez jelent valamit. Azt jelentette, hogy szélnek' eresztette a népet. Kiadta parancsba, hogy mindenki szerezzen magának civil ruhát, kaptunk konzervet útravalónak és elindultunk hazafelé. Persze, ez se ment könnyen, mert a mi parancsnokunk ellenezte ezt. 0 mindenáron Nemesvámosba akart jutni. Mint később megtudtuk, akik eljutottak odáig, mind fogságba estek és csak négy év múlva kerültek haza. Mi meg már ’44 december 8-án hazaértünk. Hárman jöttünk együtt, a Tőttős Sanyi Alsónyékre igyekezett, egy bajtárs, akit Véner bácsinak neveztünk Szedresbe, én meg Szekszárdra. Hát így volt. Sokkal több is volt, hiszen, aki életének kilencedik évtizedét váltja föl, azzal sok-sok minden előfordult. Följegyezite: CZAKÖ SÁNDOR Pusztavacs ’84 Békemozgalmunk egysége Ha augusztus, akkor Pusztavacs — mondhatnék, hiszen már az első békefesztivált is a várthoz mérten többszörös érdeklődés, illetve hírverés kísérte. A második, nevezetesen a tavalyi alkalommal aztán százezrek zarándokoltak el ide, s bizonyára az idén sem lesz másként, hiszen a hét végén lezajló nagy rendezvény előkészületei legalábbis az elmúlt évihez hasonló közfigyelem közepette zajlanak. A hirosimai tragédia évfordulója nálunk is régóta — s újabb kelatűen úgy is, mint például Pusatavacson — az emlékezés, a mementó időpontja latit. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy miként kerül a csizma az asztalra, a kétnapos vurstlis-virslis népünnepély a béketalálkozóra, hát erre is megvan az érdemi válasz. Például az, hogy a Képes Újság kezdeményezte, a Hazafias Népfront felkarolta és immár a számos egyéb szervezet, mozgalom közreműködésével szerveződő fesztiválon azért nemcsak az önfeledt mulatságoké, hanem legalább eny- nyire a komoly gondolatoké és elhatározásoké is a terep. Ami pedig mulatság, az igenis legyen mulatság. Fegyverdörgés közepette a múzsák hallgatnának, és az olyan, önfeledt vidámságot is ígérő népünnepélyekre sem kerülhetne sor, mint ez, Röviden szólván, Pusztavacs is azért van, mert béke van. Nem véletlen, hogy e nyári fesztivál legújabbkori hagyománya éppen a nemzetközi békemozgalom új fellendülésével esik egybe. De idehaza is .' új meg új tantalmi elemeket, illetve formákat kerestek és találtak a békeerők, hogy a korábbinál is hatásosabban fejezzék ki a tömegek békevágyát — a korábbinál ugyancsak súlyosabb fenyegetéssel szemben. A NATO emlékezetes kettős határozata, ám különösen a tavalyi esztendő vége, a középhatósugarú amerikai rakéták európai telepítésének megkezdése óta ez a fellépés fontosabb, mint bármikor eddig volt. A Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés kényszerű válaszlépéseiről azt is tudjuk, hogy ezek az önvédelem eszközei, amelyek összegezett hatása sem haladja meg a másik oldalról növelt fenyegetés mértékét. A tavalyi év vége óta eltelt idő nagyjából azokat a jóslatokat is megcáfolta, amelyek szerint a nemzetközi békemozgalom a rakótate- lepíités megkezdése után elkedvetlenedik, elfárad, jelentős mértékben veszít majd energiájából. Ha volt is — szinte törvényszerűen — megtorpanás, zavar: mind több a biztató jele annak, hogy a legnagyobb tömegek képviseletében fellépő keleti és nyugati nemzeti békemozgalmak hisznek a fegyverzetek magasabb szintjére emelő folyamat megállításában, sőt, meg- fordíthatóságában. Akkor is így van ez, ha most kevés a biztató jel és új fenyegetésként itűnik fel a nemzetközi élet horizontján az űrfegyverkezés, miközben a világ számos feszültséggócából — jelképesen — kontinensünkig hallatszik a fegyverek dörgése. A hazai békemozgalomnak éppen hogy a leggazdagabb évei esnek egybe az utóbbi időszak bonyolultabbá vált nemzetközi viszonyainak kialakulásával. Ez törvényszerű, ha belegondolunk, hogy miként a csípősebb időjárás is szaporább léptekre kényszerít, mozgósít ugyancsak a hűvösebb politikai széljárás is még több tettre sarkall. Ennek a fellendülésnek az eseménynaplója oly gazdag, hogy azt akár címszavakban is lehetetlen ennyi helyen bemutatni. Gondoljunk csak a régóta hagyományos májusi béke- és barátsági hónapra, amely rendezvénysorozat önmagában is országszerte több száz esemény kerete szokott lenni. A fiatalok fáklyás felvonulásai — például Budapesten és Debrecenben — ha úgy tetszik, végigvilágítják annak a menetnek az útvonalát, amelyet legdrágább kincsünkért, a békéért be kell járnunk. A győzelem napjával kezdődő rendezvénysorozat egyszersmind nyitánya is annak a nemzetközi méretű párbeszédnek, amely aztán a nyári találkozókon, közös táborozásokon és vitákon szélesedik ki tulajdonképpen a tömegek békediplomáciájává. Ezek a véleménycserék hoznak bennünket mind közelebb és közelebb egymáshoz azoknak a céloknak a megtalálásában, amelyek állam- polgárságra, hivatásra és életkorra való tekintet nélkül nem elválasztják, hanem a korunk legnagyobb kihívására adott válasz szerint közös cselekvésre serkenti az embereket. A párbeszéd mintegy folytatódik Pusztavacson, aztán jön majd az ősz, amikor a hazai mozgalom nagy számvetése, az Országos Békekonferencia kínál az idén külön fórumot is a mozgalom erőinek felmérésére. A rendezvénynek jószerével kerete lesz az ENSZ őszi leszerelési hete, amelynek hazai rendezvényei mindig is jelentősen gazdagítják a békemozgalmat. Amikor arról beszélünk, hogy békemozgalmunk egységes, azt is értjük rajta, hogy egységünk nem a szürkeség, hanem a sokféleség egysége. Céljai alkalmasak arra, hogy a legkülönbözőbb rétegek, korosztályok és tisztességes világnézeti csoportok képviselőit hozzák össze a legfontosabb dolgok valóra váltásában. E széles körű szervezőerő fő forrása pártunk és kormányunk mindmáig gyakorolt külpolitikája, amelynek középpontjában a béke, az enyhülés, a nemzetközi megértés ügye áll. Ezért vállalhatjuk nyíltan, hogy magyar békemozgalom, támogató mozgalom. Másként szólva: béke- mozgalmunk " azért kormány- párti, ment nálunk a kormány is békepárti. A szocialista nemzeti egység, amely a békemozgalom egységének is kerete, kommunistáktól az egyházi személyiségekig, munkástól a tudományos közéleti egyéniségekig toboroz sokakat egyazon ügyért küzdő csoportokt ból. Eközben egyetlen megmozdulás, konferencia vagy vita értékét sem az minősíti, hogy ott mennyien voltak jelen. A dolgok minősége szerint mérve egyazon súlyú például valamely békeklub színvonalas vitája, akár a leglátványosabb nagygyűlésen is. Pusatavacs ennek ellenére sem egy a sokból, hanem kiemelkedő jelentőségű rendezvény. Hiszen a hétvége gazdag eseménykínálatával tulajdonképpen a legkisebbtől a legnagyobbig vonultatja fel a hazai békemozgalom hagyományait és megújulásának eredménylistáját. Így az sem fog csalódni, aki eleve ezeket a fórumokat keresve megy el a hét végén az ország közepére. Ám sejthetően azok közül is sokan lesznek a mozgalom újabb aktivistái, szövetségesei vagy útitársai, akik — mert ez sem baj — eredendően a mulatságért, a zenéért vagy uram bocsá’, a vásárért utaznak el oda., A tavalyi pergő program közpette e sorok íróját talán leginkább egy kevésbé látványos esemény fogta meg. Az, amikor a puszitavacsi fesztivál résztvevői különböző dokumentumokat tartalmazó fémkazettát ágyaztak a betonba, hogy ily módon üzenjenek a jövőnek. Hiszen akik ilyen ötleteket találnak ki és visznek véghez, azok hisznek abban, hogy igenis, lesz jövő. Rác T. János
