Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

A ivÉPÜJSÁG 1984. augusztus 4. Dunaföldvár — Szentendre Sétahajóval a Dunán Dunaföldvárról indul a Nagymaros nevű különjá­rati hajó Szentendrére. - A négyfős legénység parancs­noka Oláh József hajóvezető. A másodgéptiszt Stanisevsz- ki István, a gépkezelő mat­róz Bolya Zsolt, a matróz Németh Hét János. A hajó­vezető indító szavára a két matróz — akik a beszállás udvarias közreműködői vol­tak — eloldja a hajókötelet. Felbúg a két 150 lóerős mo­tor és megindulunk „hegy­menetben” a Dunán fölfelé... Nem első esetben kerül sor ilyen hajóútra. A Tolna me­gyei Idegenforgalmi Hivatal és a dunaföldvári motorcsó­nak-szakosztály szervezésé­ben, most lengyelek, néme­tek, magyarok — kétszázhar- mincan — foglalnak helyet a kényelmes, kárpitozott ülé­seken. A terv szerint 107 km-t hajózunk fel és ugyan­ennyit vissza is. Az első hal­lásra kevésnek tűnik a 16 ki­lométeres óránkénti sebesség, de lassan megszokja sze­münk a „széles országutat”, a büfé árait, és kéz jelekből egymást is értjük idegen nyelvű, újdonsült barátaink­kal. A hajóvezető — min­denki „kapitánya” — három évtizede került hajóra. A Szigligetre, amelynek emlé­két ma már a közlekedési múzeum őrzi. Néhány kilométer megté­tele után úgy gondoljuk, for­galmi dugóra nem kell szá­mítanunk. Később mégis be­népesül a folyó, de havaria — ahogy a hajósok nevezik a folyami karambolokat, bal­eseteket — nem volt. Az uta­sok közül a lengyelek terem­I A „kapitány” Oláh József hajóvezető tenek elsőként „sétahajós hangulatot”. Ök tulajdonkép­pen folytatják az előző napok vidámságát. A Lengyel—Ma­gyar Baráti Társaság szerve­zésében nyolcvanketten van­nak hazánkban. Velük uta­zik a poznani operettszínház primadonnája, Irena Shulc- Kruk is. Ö nem tesz különb­séget „hajópadló” és „szín­pad” között, számára mind a kettő a világot jelentő desz­ka. A My fair Lady-ből ad elő részleteket. Halmosi István idegenve­zető mikrofon segítségével tájékoztatja az utasokat. Egy-egy városnál hosszabban időz, a történelmi múltat és a jelent érintve, összekötve. Godova Károly a lengyelek, Weiszner György a németek nyelvére fordít ezekből rész­leteket. Mustár, kávé, sör illata ke­veredik a parti széndombok­ról felröppenő sirályok ké­pével. Szovjet tolóhajóval, bolgár vontatóval, NDK-s ke­nusokkal találkozunk Rácal­más térségében. Magyar vízi úttörők lapátjaikat lengetve tisztelegnek nekünk. Adony- nál járunk, amikor esni kezd az eső. Érdnél, a régi tégla­gyár előtt, a 11 számú úszó- daru piros-fehér „kíméleti lobogója” kötelez lassításra. Téténynél, kétséget kizárva győz meg bennünket a virág­zó sertéstenyésztésről a meg­megújuló szél. A vezető ka­binjában a rádió a lottósor­solást közvetíti. Szerencsénk van! A „kapitányunknak” nincs ötös találata és így nyugodtan vezeti tovább a hajónkat. Budapesten már ismét süt a nap. Ez új életet, lelket éb­reszt az utasokban. Elismerő arckifejezések rándulnak jobbra-balra a partok irá­nyába — a mind szebbé va­rázsolódó fővárosunk láttán — a fényképezőgépek katto­gásaival. Nem mindennap tesz sétát az ember Budapest hidjai alatt. Arra a kérdésre, hogy ki miért nevezett be erre a ha­jókirándulásra, különbözőek a válaszok. Szekszárdról, egy fiatal édesanya a fiával például azért, mert nem sikerült a család közös programjának az egyeztetése. így egy-egy napra kirándulnak és Szent­endrén még nem jártak. Soltról egy üvegező kisiparos a felesége kívánságára tölti Beszállás a reggeli induláskor 1 most ezt a napot a Dunán. A paksi művelődési központ népművelőjét és baráti tár­saságát is hasonló kíváncsi­ság köti a hajóhoz. Kisszent- miklósról kerékpárral jött a hajóállomásra az az „obsitos katona”, aki negyven évvel ezelőtt szolgált a szentendrei laktanyában és ismét látni szeretné a várost. Egy tré­fálkozó utas megjegyzi, hogy biztosan a „babáját” is meg akarja keresni, „örzse néni lett az már” — legyint vá­laszul és csendben néz ma­ga elé ... Egy dunaföldvári családból nyolcán hallgatják most a nagyapa történeteit, a valamikori kofahajókról, amelyek szintén ezen az úton közlekedtek. Szentendréhez közeledve forrósodik a hangulat. A hangosbeszélő néhány taná­csot ad a kiszállásra, és a városnézésre vonatkozóan. Az elhangzottak hirtelen robbanást okoznak, mintha léket kapott volna a hajó. Nyüzsgés, lárma, zűrzavar. Mi ez? Hiba csúszott a szá­mításba. A szervezők nem hétórás menetidővel számol­tak, hanem harmadolták az egész napi programot. így városnézésre is több idő ju­tott volna. Nyugtával kell dicsérni a napot — tartja a mondás, de a programok szervezőinek is tenni kell ezért gondos oda­figyeléssel egyet s mást. A hajóútnak is akkor jó a vé­ge, ha jó a hajó(program). Lefele úszva a folyón, nyo­ma sincs a bosszúságnak. A part menti településeket már 25 kilométeres sebességgel hagyjuk magunk mögött. így „rohamozzuk” meg a földvári kikötőt, ahol motorcsónakok fogadnak bennünket körülci­kázva a hajót... DECSI KISS JANOS Kései Béla életkorát behatárolhatnánk úgy is: harmincon túl, negyvenen innen. Mivelhogy küllemének gyakori vál­tozása években mérhető nála. Ha például odafönt beborul a magasságos, Kései három-négy esztendőt is magára vesz, oly­annyira szomorú. Ha viszont süt a nap, s odafönt szeplőnyi csak a felhőség, nem fordítható meg a tétel; Kései Béla ilyenkor nem tűnik három-négy évvel fiatalabbnak. Legföl­jebb eggyel, jobb esetben kettővel. Persze, ezt sem szabad általánosítanunk — szakmájára nézve marós — hősünk ese­tében, mert nem egyszer csaknem szétcsorgott a napkorong, ő mégis ki volt bélelve búval. Kései Béla vissza-visszatérő búja szürkeségének tudatából fakadt, ö mondta egyszer tükörmásának: mi a túrónak szü­lettél e világra, ha képtelen vagy kiemelkedni? Éled a szür­kék hitvány életét, s bárhogyan is helyezkedsz, a nap nem­csak téged ajándékoz meg sugaraival. No, azért azt nem mondhatjuk Késeire, hogy az irigység táplálta volna benne a tükör előtti monológot. Nem volt ő irigy, csak egyszerűen szürke. Mit akart Kései? Hogy reá figyeljen a nagyvilág? Dehogy. Megelégedett volna azzal is, ha a kisvárosban ujjal mutogatnak felé, vagy ha az utcájuk­ban, na jó, legalább a házból valaki a szemével intett volna suttyomban a szomszéd felé, hogy nézd csak, ott megy Kései. De nem. Kései Béla már nem járta a kisváros utcáit virágcsokorral és papírpanírba rejtett hosszú nyakú üveggel. Megtette ezt korábban több vasárnapon is, csakhogy a járókelők azt higy- gyék: vendégségbe tart, vagy: de rendes, visz a feleségének virágot. Nem kapott efféle jelzést, hát felhagyott a vasárnapi szertartással, s üldögélt agglegényi magányában otthon. Egy ilyen magány vasárnapon fogadta meg; minden áron ki fog törni saját szürkeségéből. Majd ő megmutatja! Verset akart írni, de nem volt kihez, hát elvetette a papírt és a szándékot. Épp esett az eső,' mindenki rohant az utcán. Itt az alkalom, gondolta, s hajadonfőtt, egyszál ingben sétálni indult. Ernyő? Minek?! Hogy méginkább kitűnjön a rohan­gáló, a tócsákat kerülgető embertársai közül, megállt az egyik tócsánál. A tócsa a járdán volt, a járda mellett autó. Kései jókorát dobbantott a tócsába, fröccsent a lé az autó oldalá­hoz. De hiába e fordított művelet, senki sem állta körül, senki sem csettintett, hogy ez igen! Ezt nevezem! Ilyen ám a bátor ember! Ha látta is esetleg valaki, egészen mást gon­dolt Késeiről. Azt gondolhatta volna ... Pedig nem volt az! Csak szürke. Néha-néha fellobbant benne valami, valami szikrányi fény, de az azonnal ki is aludt, fgy hát maradt a szürke kis senki. A névtelenség már- már hurokként ölelte a nyakát, szorongatta. Azért is megmutatom ezeknek, ki az a Kései Béla, mondta egy napon tükörmásának, és kacsintott egyet. Arca mosolyra rándult. Meg is lepődött emiatt, mert ilyet aztán rég látott a tükör, a tükörkép és Kései. Agyában mocorogtak a gon­dolatok, szája széléről hol eltűnt, hol visszajött a mosoly, később már tartósan húzódott szét a szája, már röhögött is, tán még tapsolt is örömében. Ez az! — mondta a tükörnek, és boldogan becsapta maga mögött a fénytelen lakás ajtaját. A spórolt pénz a zsebében szorongott. Az áruház pultjára rakott bőröndök közül kiválasztotta és megvette a legnagyob­bat. Kirohant vele az utcára. A járókelők most azt hiszik, vonatra sietek, gondolta, mivelhogy azok készséggel adtak utat neki. Kezdetnek nem is rossz! De várjatok csak, mi jön ezután?! Ezután még nem jött semmi különösebb. Kései meg sem állt a kisváros kölcsönzőjéig, ott olyan ruhát kért, amit évek óta senki sem vitt ki. A raktár mélyéből előhalásztak neki néhányat a leltárból leírtak közül; válasszon! Válogatott, és kérte, hadd vegye meg örökbe a kiszemelteket. Kilóra meg- vehette. Boldogan pakolta bőröndjébe a kockás zakót, a sárga pöttyös nadrágot, a fekete csokornyakkendőt, a fekete cilin­dert. Hazafelé vett egy hófehér inget, öt perc múltán már beöltözve állt az otthoni tükör előtt. Este kimosta új szer­zeményeit, fogasra akasztotta, egész délután gyönyörködött benne, még éjjel is föl-fölnézett az ágyról, igaz-e, megvan-e? Szépet, ám hihetetlent álmodott azon az éjjelen. Reggel gon­dosan összehajtogatta, majd a bőröndbe rakta ruháit. Még a cilinder is belefért. Szokásos öltönyében, bőrönddel a kézben lépett ki a már nem is olyan fénytelen lakásából. Az utcán kényelmesen haladt, nem is tűnt fel senkinek. Sebaj, gondolta. Ámulni fogtok ti még! Egy utcai fülkéből munkahelyére telefonált szabadságért. Azután meg sem állt a tanácsházig. Ott egye­nesen az elnökhöz tartott. A titkárnő az útját állta, de mikor megtudta Kései Béla érkezésének okát, máris emelte a kagylót, és belemondta: egy híres akrobata van itt, valami világszám-ügyben. Hámor Vilmos: A világszám Kései a tanácselnöki szobában már többet elárult jövetele céljáról: valaha ebből a városból kerültem el, itt születtem, és kötelességemnek érzem, hogy a világszámomat elsőként a szülővárosomban mutassam be. A tanácselnök meghatódott- ságában cigarettára gyújtott, pedig az előző félhosszan füs­tölgőit a hamutartóban. És miről lenne szó? Kései nekibátorodott: örömmel tapasztaltam, hogy szülő­városom milyen szépen fejlődik Már tízemeletes házaik is vannak. Ó, köszönöm, köszönöm, mondta a tanácselnök. Ká­vét, konyakot, szólt a telefonba. Ám ebben a pillanatban mintha elbizonytalanodott volna. Megkérdezte a vendég szü­letésének pontos idejét, no meg még egyszer a becses nevét. Kérte Késeitől, ne vegye ám bizalmatlanságnak, de ugyebár az anyakönyvi bejegyzés fénymásolata rangos dokumentu­ma lehet a helytörténeti gyűjteménynek. Kései egyáltalán nem vette bizalmatlanságnak. Sőt! Fölényesen arra gondolt: kávéért és konyakért elárulom. Elárulta. Űjabb kagylóeme­lés, az anyakönyv közelében ülő rögzítette a nevet és a dá­tumot. A kávé és a konyak érkezésekor csörrent az elnöki telefon: Kései Béla valóban a város szülötte. Koccintáskor a tanácselnök azt mondta, ő az idősebb, ha Kései megengedi, szervusz! Kései megengedte, és már tege- ződve magyarázta a világszám lényegét. Már ki is nézte magának azt a két tízemeletes házat, amely közt ott fölül kötelet kéne kifeszíteni. És ő majd azon, ernyő, hosszú rúd és minden segédeszköz nélkül, a kizárólag erre az alkalomra varrott öltözékében végighalad. Kései kinyitotta a bőröndjét, lezser mozdulattal fejébe tette a cilindert és meghajolt. A tanácselnök tapsolt kettőt, majd zavartan abbahagyta, és csak annyit mondott: volna egy gond: Hogyan szerezzenek akkora hálót? Kései rácso­dálkozott: minek a háló? Az ő produkciójához háló sem kell. Rúd se! Semmi! Csak egy drótkötél. Épp ettől a világ­szám. A drótkötél nem gond, mondta a tanácselnök. A mi városunknak saját drótkötélgyára van! No, és melyik lenne az a két toronyház? Kései megmondta, a produkció időpontját is. Egymásba csaptak a kezek. A tanácsház kapuján már úgy lépett ki Kései a napsütötte utcára, mintha maga az elnök, ha nem épp az atyaúristen lenne. A járókelők ezúttal sem ajándékozták meg tekinte­tükkel, de Kései nem sokat törődött velük. Ha néha-néha ránézett némelyikre, arra gondolt: ott leszel te is! Ott lesz az egész város alattam. És ha csak két másodpercig is, en­gem csodáltok majd. Utána meg persze sajnáltok. Lesz, aki sírni fog. Biztosan szép temetést rendeznek. A temetésre gondolva meghatódott egy pillanatra. De elhatározása erő­sebb volt mindennél, és különben is: élet az ilyen? fgy szür­kén? A plakátokra húszcentis betűkkel nyomtatták ki Béla Kései nevét, alá pedig feleakkora betűkkel: világhírű akrobata hazatért szülővárosába, ö kérte így: Béla Kései. Nehogy a házban valakinek szemet szúrjon a névazonosság. Titkon azért várta ám, hogy valaki rákérdezzen. Legalább a ház­mester, hogy mondja csak, Kései úr, rokona maga a világ­hírességnek? De őróla még ekkor sem vett tudomást senki. Várjatok csak, mondogatta a plakátokon jelzett nap előesté­jén. Ilyen nyugodtan még egyszer sem aludt el. Nyolc is elmúlt, mire felébredt, fgy nem tudhatott arról, hogy az emberek már éjféltől gyülekeztek a két toronyház között, bár csak déli tizenkettőre hirdették a világszám kezdetét. Kései Béla úgy gondolta, tíz óra tájban felöltözik új ruháiba, kisétál az utcára, hadd csodálják délig is. De elvetette az ötletet. Majd magamra öltöm a közeli ház alagso­rában, döntött végül. Tíz óra. Arca a tükörben, mosoly sehol. Megmutatjuk nekik, igaz? — kérdezte a tükörtárstól, mintha biztatást várt volna tőle. A tükörmás biztatóan bó­lintott: menj csak! Késeit kihalt utcák fogadták. Hinni sem merte, mindez miatta van. Az egyre erősödő fúvószenekari koncert is... A közeli ház alagsorában aztán, ahogy eltervezte... A két tízes között már feszült a drótkötél. A tömegből innen is, onnan is autogrammot kértek tőle. Majd utána, mondta nekik. Többen virágcsokrokat szorongattak. Vendégségbe készül­hettek? Már a tetőn. Lenézett, megborzadt. Felnézett: néhány szeplőnyi felhő. Még öt perc. A fúvószenekar abbahagyta. Még két perc. Még egy. Fanfárok hangja. Kései Béla megvető pillantást vetett az apró bogarakká zsugorodott embertömegre, majd az eléje kifeszített drót­kötelet bámulta. Nem igaz, hogy kettőt nem lépek rajta. Kettőt biztosan! Egyet ballal, egyet jobbal. És kész! Ti meg ott lent mégiscsak megtudjátok, hogy élt közietek valaki, úgy hívták Kései Béla, vagy ha jobban tetszik: Béla Kései, Dél. Hát akkor, nosza! Bal, jobb ... bal... jobb ... bal... jobb ... bal... jobb ......................... A mikor átért, lentről hangorkán emelkedett a magasba. A drótkötélrögzítők ott a tetőn akartak gratulálni, de Kései leintette őket: ugyan, semmiség! Először a balt, azután a jobbot, megint a balt... fgy ni, mondta, és megindult vissza­felé. De akkorra már a túlsó házhoz rögzített drótkötél cso­móját kioldották a munkások. A drótkötél aláhullott, Kései meg csak ment: bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal... S ci­linderét emelgetve le-leintett a tömegnek ... Aznap délután esett az eső. Valaki megpiszkálhatta a felhőket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom