Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
A KÉPÚJSÁG 1984. augusztus 25. Jég után a jégesőről Nem kíméli a jég az utóbbi években Tolna megyét, hol kisebb, hol nagyobb jégverés kapja derékba a szépnek ígérkező termést. A legutóbbi nagykiterjedésű, július 2-i, sokáig emlékezetes jégeső után többen úgy vélekedtek, hogy azóta gyakori a jég Tolnában, mióta Baranya megyében működik a rakétás jégeső-elhárító rendszer. A termelők körében számtalan kérdés merült fel ezzel kapcsolatban, így hát felkerestük Polgár Endre meteorológust, a rendszer vezetőjét. — Mekkora területet tudnak védeni a jégeső ellen? — A Baranya megyei jégeső-elhárítás gyakorlatilag egy védelmi rendszer, amely a Tenkes hegyen felállított radarközpontból, valamint tizenöt, a radarközponttal állandó kapcsolatban lévő rakétakilövő állomásból áll. Az egységes rendszer keleti határa Mohács, nyugati határa Szigetvár, délen az országhatárig, északon pedig a 6-os útig terjed. Ez összesen 150 ezer hektár területet jelent, s Baranya megyének csupán egyharmadát tudjuk védeni, méghozzá azokat a mezőgazdasági kultúrákat, amelyeken egy hektárra vetítve a legmagasabb a terméshozam. — Az elhárító rendszer tehát nem alkalmas Tolna megye, ezen belül a szekszárdi történelmi borvidék jég elleni védelmére? — Nem alkalmas, hisz például Szekszárd ettől a hatáskörzettől 50 kilométerre északabbra esik. A ten- kes-hegyi radarközpont a védett terület központjában van. A veszélyes zivatar az esetek 80 százalékában délnyugatról közelíti meg a védett területet, és északkeleti irányba, Tolna megye felé vonul. A jövő évben kezdi meg működését az Országos Meteorológiai Szolgálat szervezésében a Bács-Kiskun megyei jégeső-elhárítási rendszer, amely képes lesz „befedni” Tolna megye egy részét — ehhez viszont ra- kétakiilövő állomásokat kell a megye déli részén létesíteni. Tervezzük, hogy a Ten- kes-hegytől 40 kilométerre északabbra lévő Hármashegyre telepítjük át a radarközpontot, ezzel a védett terület átnyúlhatna Tolna megyébe, illetőleg annak délkeleti részére, amelynek északi vonala Tolna községen és Aparhanton át húzódna. A radarközpont észleli a jégesőt hordozó felhőket, ez azonban nem elég, megközelítőleg tíz rakétaki- lövő állomást kell majd telepíteni, ahonnan az ot lévő, éjjel-nappal ügyeletet teljesítő szakemberek a meghatározott szögben és dózissal fellőnék a jégvédelmi rakétákat. — Ügy vélik sokan, hogy a jégeső-elhárítási rendszer kergette a jeget tartalmazó felhőket az idén Tolna megye fölé. — Azok a légköri folyamatok, amelyek az idén jelentős károkat okoztak Tolnában, határozottan nyugatkelti mozgásirányúak voltak, a mi elhárító rendszerünk fölött nem vonultak át. A jégeső-elhárító tevékenység a védett területen túl tehát nem éreztethette hatását, a radar ezeket a felhőket nem jelezte, következésképpen nem is védekeztünk ellenük. — Elmondaná a jégesőelhárítás módszerének lényegét? — Természetes állapotban a felhőkben kevés, úgynevezett „jégképző mag” van, a felhő belső körfolyamatainak hatására ezekre a magvakra ráfagyó vízcseppecskék akár tyúktojás nagyságúra is megnövekedhetnek. A rakétás jégeső-elhárítási rendszer tevékenysége következtében rengeteg kis jégképző magot küldünk a felhő jégveszélyes gócaiba, amelyek a vízcseppecskékkel ütközve, igen sok kisméretű jégszemet alkotnak. Az így keletkezett apró jégszemcsék, ahogy lefelé hullanak, a melegebb, pozitív hőmérsékletű tartományban elolvadnak, és hatékony beavatkozás esetén eső formájában jutnak a talajra. Ez a védekezési módszer azonban csak 70—80 százalékos hatékonyságot ígér, ami különböző objektív okok következménye. Viszont, ha nem is sikerül száz százalékos hatékonysággal beavatkozni, az elérhető, hogy kisebbek lesznek a jégszemek, következésképpen a jégkár is csökken. — Az elhárító rendszer működésének következtében milyen mértékben csökkent a jégkár Baranya megyében? — Mint az idei évben is bebizonyosodott: a rendszer működésének köszönhető, hogy Baranyában mérsékeltebb a jégkár, mint Tolnában. Azért állították fel éppen itt Baranyában a védelmi rendszert, mert 50 év adataira alapozva megállapították: Magyarországon a jégeső gyakorisága ezen a területen a legnagyobbak közé tartozik. Az sem volt mindegy, hogy ezen, a gyakran veszélyeztetett területen igen értékes mezőgazdasági kultúrák vannak kitéve a jégnek, számításba kellett venni továbbá, hogy a rakétás elhárítás a polgári repülést nem zavarhatja. — A védelmi rendszer életbe lépése óta mennyi értéket mentettek meg? — A jégeső ellen 1976 óta védekezünk Baranya megye területének egyharmadán. Az ezt megelőző öt évben 144 millió forintot fizetett ki a biztosító a mezőgazdasági üzemeknek, azaz minden úgynevezett biztosítási forintra egy forint 80 fillért. Nyolc éve védekezünk a jég ellen, azóta a biztosító az elszámolást úgy alakítja ki, hogy kárnak tekinti az állomás éves fenntartási költségét, ami 35 millió forint körüli összeg, s ehhez hozzáteszi az egész Baranya megyében keletkezett jégkárt. Ez számunkra nem a legideálisabb, hisz mi a megye területének csupán a harmadát védjük. Különben az állomás fennállása óta tíz jégesőből átlagosan hetet tudtunk elhárítani. — Ez meglepő, hisz azt hinné az ember, hogy egy ilyen jól felépített, komplett rendszer teljes védelmet ad a jégeső edlen. — Az ok a következő: vihar esetén egyszerre több veszélyes góc is található a terület fölött, ezek megfigyelése a radar manuális kezélésével oldható csak meg. Ha figyelemé vesszük azt, hogy a zivatarfelhő keletkezésétől a jég kihullásáig csupán 15—20 perc telik el, és esetenként a veszélyes góc sebessége 60—80 kilométer, akor világos, hogy nincs idő arra, hogy minden egyes felhőt nyomon kövessünk. — A gyorsan száguldó, jégesőt tartalmazó felhők tehát Tolna megye fölé vonulhatnak? — Igen, de úgy hiszem, ezek után érthető, hogy a rakétákkal nem „kergetjük” át a felhőt a szomszédba, s hogy mint már korábban említettem, a beavatkozás következtében a fellőtt reagens könnyen elolvadó, apró jégszemekké alakítja át a nagyobb jégképződményeket. Téves az a nézet is, miszerint a magvasított felhő apró jégszemei a gyorsan tovavonuló felhőben újra összeállnak, hisz az elhárítás következtében azonnal esni kezd az apró szemű jég, illetve az eső. Baranya megyében a Tenkes-hegyen szovjet időjárási radarkészüléket használunk. A felhőről készült radarképről állapítjuk meg a veszélyes zónákat, az adatok térképre kerülnek, s a térségben telepített tizenöt kilövő állomás közül az lép pillanatok alatt működésbe, amely a veszélyes felhőhöz legközelebb helyezkedik el. Hisz éppen ezért kellett a 150 ezer hektáron 15 állomást elhelyezni, hogy a terület bármely pontja gyorsan elérhető legyen. Szükségesnek tartom elmondani, hogy a Baranya megyei jégeső- elhárító védelmi rendszer és a gyakori Tolna megyei jégeső között az égvilágon sem. mi összefüggés nincs. — Igen sokan úgy vélik, a gyakori jégeső miatt jégesőelhárító rendszer felállítására Tolna megyében is szükség lenne. Nyilvánvaló, hogy az elég gyakori jégkár miatt van értelme a rendszer kiépítésének, s a befektetési költsége viszonylag rövid idő alatt megtérül. D. VARGA MARTA Csörsz István Szent kövek A férfi új filmet fűzött a gépbe; felesége és a fia húsz perce válogatták a képeslapokat az epidauruszi múzeum pénztáránál. Várt rájuk egy ideig, majd visszament a múzeumba, beállt a sorba, és hagyta magát előrelöködni. Amikor másodszor is kilépett az ajtón, a teremőr egy pillanatra a szemébe nézett. Az a típusú értelmiségi volt, aki több nyelven beszél, ritkán nevet, és még ritkábban gondol a nőkre. A férfi biccentett neki, levette a mellére tűzött világoskék fényképezőtikettet, a gombostűt a szemétbe dobta. Felesége és fia már a diákat nézte: jó felvételek voltak, a hőség azonban megviselte a kópiákat, némelyik olyan domború lett, mint a nagyítóüveg. A fiú feltolta szemüvegét, és a szeméhez próbált egyszerre kettőt. — Ezt ne csináld! — suttogta az asszony idegesen. — Vicceltem — mondta a fiú. A férfi kiment a fák alá, leült egy kőpadra, ölébe tette a fényképezőgépét, és maga elé bámult. A soknyelvű zsi- bongásban is úgy érezte, nagy a csend. A szomszéd pádon egy angol lány feküdt: papucsát levetette, szemét lehunyta, hullámos haja majdnem a földig lógott. Barátai már elmentek a színház felé. Szép lábnyoma lehet, gondolta a férfi, amint a lány talpára pillantott. Az épület előtt köpcös kis fényképész botladozott gumitalpú bakancsban, nyakában két fényképezőgéppel: az eresz köfaragásait szerette volna lencsevégre kapni, a nap azonban minden szögből a szemébe világított. Végül feladta, ő is a színház felé indult, a jelzőtáblánál azonban inkább a szentély felé fordult, hogy elkerülje az olasz turistacsoportot, amely vele szemben özönlött le a gya- logúton. Idegenvezetőjük, aki aznap már huszadszor bizonyította be, hogy a színház legfelső sorából is meg lehet különböztetni az elejtett ötdrachmás hangját a kétdrach- másétól, sápadtan leült egy fa tövébe. Egyébként szerette ezt a produkciót, mert annyi időt vett igénybe, hogy nem sokkal bírták tovább a látogatók a tűző napon. Egy részük a múzeumba menekült, ahol viszonylag hűvös volt, a többi lemondott a túra folytatásáról, és visszatért a parkolóba. A csodatévő istennő szentélye és a futballpálya nagyságú romkert nem vonzotta túlságosan a látogatókat, legtöbben csak a kerítésen keresztül nézték meg. Az olaszokkal azonban reményte len volt a dolog, ezeknek sose volt eléggé melegük, azonkívül nem egy pénzérmét, de akár egy harangot is ledobhattak volna a színpadon, azt se hallották volna: visszhangzott a nézőtér az ordításuktól, amint a színpadon fényképezők beállították a felső sorban állókat, hogy valamennyien ráférjenek a képre. A múzeumkertben pihenés helyett filmeztek, ketten felmásztak a szobor talapzatára, a többiek a kamerát, a magnót, az állványt és a derítőlemezt cipelték. Egy fehér- trikós milánói kidüllesztett mellel állt a felvevőgép előtt, és egyfolytában magyarázott valamit a feleségének, aki Zvolszky Zita illusztrációja a vállához támasztott kamerával mind közelebb nyomult hozzá. Azt várta az ember, hogy mindjárt lőni kezd a kamerának álcázott géppisztollyal, pedig csak a fényt mérte. Amikor végzett, ráült az angol lány hajára. — Ó, bocsánat! — kiáltotta, a lány azonban rá se hederített. A teremőr kijött a csarnokból, megkerülte az épületet, és hányt egyet a bokrok között. Visszafelé beállt a falikút előtt várakozók közé: az égre bámult, amelyen egy felhő se volt. Űjabb csoport érkezett a parkolóról, amelynek az élén hindu házaspár haladt: a férfi nyakában olcsó boxgép lógott, az asszony földig érő, hímzett selyemruhát viselt, azonkívül egy kendőt is a vállán. Mögöttük acélkék francia ruhákölteményben középkorú amerikai nő mosolygott a fákra. Férje autókülsőből készült sarut és halványzöld tropikál öltönyt viselt, amit fekete virágmintákkal díszítettek. Az asszony polaroid fényképezőgépet csattogtatott, minden felvételnél azt mondta, hogy helló, és minden helló után kihúzott egy színes képet a gépből. — Erre tessék! — mondta nekik a teremőr a kútról jövet. Megtörölte a száját a zsebkendőjével. — Helló! — mondta neki a nő és lefényképezte. A magyar asszony és a fia végre befejezték a vásárlást: három képeslap és öt dia árával növelték Görögország valutaforgalmát. Az Aszklépiosz-szentély felé indultak, mert azt hitték, ott várja őket a férfi. Nem látták az olaszoktól, ö se látta a családját. Csak a fényképész csetlett-botlott a romkertben, ugyanolyan elégedetlenül, mint az előbb: túl magasan állt a nap, lapos, színtelen volt a fény, komikusán hatott a kövek csutkaszerű árnyéka. Cédrusok álltak az út szélén, alattuk gyeplocsoló forgott körbe-körbe. Három dán fiú feküdt a fűben arcra- borulva, mellettük a hátizsákjuk. Ahányszor odaért a víz- sugár, meglocsolta kicsit a hátukat, de mire ismét körbefordult, majdnem megszáradtak. A fiú élvezettel figyelte őket, amíg az ő szemüvegét is telefröcskölte a locsoló. Letörölte a kézfejével, amely nem volt éppen tiszta. Az asszony a kövek felet vibráló levegőt nézte. — Nem vagy babonás? — kérdezte a fiú halkan. — Nem. — Ugyanúgy lehetett ezekkel a csodálatos gyógyulásokkal, mint a jóslatokkal — tűnődött a fiú. — Mindig csak otthon derült ki az igazság. A kincseket viszont már itthagyták! — Nem nagyon igazodom el a romok között — ismerte be az asszony. — Ügy látom, hogy apád nincs itt. — Gyere utánam! — mondta a fiú. Olyan úton vezette anyját, ahogy a postaládát rajzolják. — Tavaly tanultuk technikaórán — vallotta be. Így mindenhová eljutottak, egyik hely sem különbözött azonban sokban a másiktól. Fekete napot festettek a fiú sárga trikójára; amint a kövek között bukdácsolt, mintha egy kőtenger hullámain ringatózott volna, — Tulajdonképpen hová akarsz eljutni? — kérdezte az anyjától. — A szentélyhez. Valahol a középen lehetett. — De, hiszen ott már jártunk! Az asszony egy csonka oszlopfőre állt, úgy érezte, tíz fokkal melegebb van fenn, mint a földön. — Biztos? — kérdezte halkan. — Megpróbálhatjuk még egyszer. Ha nem bízol a szemmértékem ben ... Megálltak egy fal mellett, amelyen elmosódott felirat látszott. — Itt vagyunk! — suttogta a fiú. — Hát akkor gondoljunk valamire. — A feliratot böngészte. Ügy árasztotta a hőséget a fal, akár egy kályha, arasznyi árnyék volt csak a tövében. — Megtorlóm a szemüvegedet! — suttogta az asszony. — Hiába lehelsz rá, itt nem párásodik be az üveg — figyelmeztette a fiú. Az asszony mosolygott, és megtörölte a szoknyája szélével. Négydioptriás üveg volt. Törölte, újra megtörölte, majd lehajtott fejjel a fal szöglete felé indult. — Várj egy kicsit! — kérte. Bement a fal mögé, homlokát a forró kőre hajtotta, és görcsösen sírni kezdett, öklét a szájára szorította, hogy ne hallja meg a fiú. Könnye végigfolyt a karján, a szemüveg szárán. Aztán kinyitotta a táskáját, zsebkendőt és púdert vett elő, rendbe hozta magát, amennyire tudta. A fiú türelmesen állt a fal mellett. — Benne van a könyvemben, hogy mi állt itt — sóhajtotta —, de elfelejtettem! Pokolian sajnálom! — Hangsúlya és a testtartása pontosan olyan volt most, mint az apjáé. Megtapogatta a szemüveget, amit az asszony nyújtott felé. — Fantasztikus! — mormogta. — Párás! Ezt hogy csináltad? — Azt hiszem, ott jön apád — mondta az asszony, és előre sietett. Egy jeges felhő függőleges keresztmetszete a tenkes-hegyi radarernyőn
