Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

/ " TOUi* '' _ A népújság 1984. augusztus 19. Alkalmi vidám park Váralján Elszámolás 2,5 millióról Tovább él a segítőkészség A labdanyelde cégtulajdonosa a doktor néni Az idén száz gyerek üdült már szakszerű és szeretet­teljes íelügyelet mellett a Magyar Vöröskereszt Tolna megyei Szervezetének váral­jai és sötétvölgyi táborában, öt éve hasznosul nyaranta az a 2,5 millió forintos tőke, amit a megye üzemi, vállala­ti, szövetkezeti, intézményi kollektívái adtak össze a mozgássérült és krónikus be­tegségekkel együtt élő gye­rekek egészségesekéhez ha­sonló táboroztatására. Ada­koztak természetesen magán- személyek is. Közülük azok. akik szűkében vannak a pénznek, másfajta módon se­gítettek. Játékok, egyebek készítésével. Jubilál tehát a vöröske­resztes vállalkozás, mely a bonyhádi városi tanácsban talált első és alighanem leg- értőbb parnerre. A megye- székhely tanácsa adós ma­radt a Balaton mellé terve­zett, szálloda rendszerű út­törőtábor felépítésével. Ezért lépett be az idén Sötétvölgy is a beteg gyerekek táboroz­tatásába. S ezért született to­vábbi olyan egyezség a bony­hádiak tanácsával, hogy a 2,5 millióból megmaradt 700 ezer forintot a város és vá­roskörnyék fonyód-bélatele- pi táborának felújítására használják föl. így közel azo­nos időben három helyen, a Balatonnál, a Sötétvölgyben és Váralján táborozhat éven­te százötven beteg gyerek. * Savanya Gézáné megyei titkár újságolta a jubiláló Váralja parancsnoki szobájá­ban, hogy „a táboroztatási alap megteremtése után sem fagyott be a segítőkészség”. Az az üdítő, ami a tábori ba­zárban -ládázva vár a szom­jasokra, a söripariak ajándé­ka. A dombóvári MOKÖT hulladékanyagokat juttatott a táborozok foglalkoztatásához, kézügyességének próbájához. Tamásiban a Páva üzem dol­gozói zsebkendőket, köténye­ket, fésülködőkendőket készí­tettek, a KÖZGÉP-esek író- szerszámokat, személyenként 20—20 levélpapírt, borítékot ajándékoztak és felsorolni is sok. hogy a megyében műkö­dő vöröskeresztes alapszerve­zetek mi mindent gyűjtöttek össze. Az egyéni segítők? Egy szívbetegség miatt nyugdíja­zott szekszárdi asszony — aki gyerekként soha sem tá­borozhatott — gyümölcs ala­kú tűpárnákat, könyvjelző­ket és borítékokat készített. Ez a titka a tábori bolt gaz­dag árukínálatának. * Nemrég volt Váralja nagy napja az 5 éves találkozó, aminek a kicsik voltak a há­zigazdái. Két autóbusszal ér­keztek a sötétvölgyiek Sava­nya Gézáné vezényletével, ötven gyerek és huszonkét felnőtt, ha hozzájuk számol­juk azt az öt egészségügyi szakközépiskolás ifivezetőt is. akik szekszárdiak. Váralján az idén ismét a dombóvári szakközepesek a felnőttek lelkes segítői. A táborvezető „civilben” a Vöröskereszt megyei szervezetének főmun­katársa, Lipovszky Gyuláné, aki a vendégek, jubilálok megérkezése előtt hol itt, hol amott tűnik föl. Egyesek szerint „Iringó néni sebeseb­ben közlekedik, mint a ken­gyelfutó gyalogkakukk.” Állnak a standok, s köny- nyesre kacagják magukat mutatványosokhoz illő jelme­zeikben a cégtulajdonosok. Reggeli után rövid sétaútra „távolították” el a kicsiket és felügyelőiket, hogy tel­jes legyen a meglepetés. A stúdió kifogyhatatlanul ont­ja a zenét, pompásan szupe­rál a hangosító berendezés. Almási Tímea, aki ősztől már harmadikosa a dombóvári szakközépisolának, krepp-pa­pírcsíkokból remekelt háncs­szoknyában, bohócos arcával próbálja a mikrofont. Ö a mai nap kikiáltója. Györgyi néni nyeldéjének üzemelte­tője dr. Barna Györgyi gyer­mekorvos azon fáradozik, hogy egv pirosra festett, fél­be vágott pingponglabdával hosszabbítsa meg az orrát. Nem ajánlanám, hogy ebben a szerelésben jelenjen meg egyszer a munkahelyén, a megyei kórház gyermekosz­tályán. Megjegyzem a férjé­nek, dr. Erdősi Józsefnek se lenne tanácsos térd-, comb- és a szivárvány minden szí­nében pompázó derék- és homlokszalagjaival másutt mutatkozni. Aki itt él, mo­zog, azért Olyan serény, hogy a találkozó szíveket melegí­tőre, emlékezetesre sikerül­jön. * Csáky László, a dombóvári Molnár György Általános Is- kala igazgatója tűnik föl, nyomában az iskola ötfős videostábja. Három napot töltenek itt, és dokumentum­filmet készítenek a váraljai és sötétvölgyi táborok életé­ről. Aztán a boldog viszontlá­tás. Zene, üdvözlés, énekszó és élni kezd Tímea fáradha­tatlan kikiáltói buzgalmának jutalmaként a tábor főtere. Imhol nyitva a vidám park, kezdődik a zsetonvadászat, aminek fortélyait már sokan ismerik, Zene leáll: — Maris néni jelzi Lajos bácsinak, hogy elfogytak a zsetonjai. Pótlást kér! Lajos bácsi nem más, mint Mester Lajos logopédus, aki­nek a „pénzverde” vezetői tiszte jutott. Gond semmi. Fél kosárra való, bőrhulla­dékból kerített zseton vár „kibocsátásra”. * Mi volt a nagy szám Vár­alján? A dombóvári pajtások készítette filmek. És azok a torokszorítóan szép • percek, amikor az „5 éve a gyerme­kekért” feliratú nagyon szép bronzplaketteket átvehette nyolc felnőtt. A Farkas Pál szobrászművész által barát­ságból, ügyszeretetből készí­tett plakettet kapták: Ma­gyarszéki Endre, Szabó Béla, Radovics Valéria, Zsédely Istvánná, Házi Magdolna, Fetzer Anna és Savanya Gé­záné. A 10 esztendős és dombó­vári Hohner Marcell kerá­miaplakettjét Szabó Hilda. Katona Beáta, Rückesz Gyu- szi és Gelencsér Feri kap­ták — gyermekjubilánsok­ként. Mit fűzhet mindehhez az újságíró? Talán azt, hogy az 5 éves találkozóról, a váraljai és sötétvölgyi táborozásról most készített dokumentum­filmet látniuk kellene azok­nak a munkahelyi kollektí­váknak is, amelyek közremű­ködtek a beteg, életvidám­ságra azonban egészséges módon éhes gyerekek táboro­zási alapjának megteremté­sében! LÁSZLÓ IBOLYA Zsetonvadászok a horgászdában Jocó bácsi meg én voltunk az éjszakai csudabogarak. Mindketten későn tévedtünk haza a munkásszállásra. Utáltuk a sorban egymás mellett álló, sötét, izzadtságtól, portól nehéz szagú, pokróccal letakart ágyakat. Félho­mály és szürke egyhangúság telepedett a tágas helyiségre, ahol a huszonkét ágy sorakozott, és velük szemben a sötét, bizalmatlanul lakatra zárt szekrények. A cementpadlós terem valaha szikvízüzem volt. A be­járat fölött az esőmosta tábla még hirdette: Labanc János szikvizüzeme. Az öreg rolót mindig az utolsóként haza­érkezőnek kellett lehúznia. Mivel többnyire mi ketten voltunk azok, lassan a mi kötelességünkké vált. Én munkaidő után a napot mozikban töltöttem, vagy mászkáltam a városban. Jocó bácsi valamelyik italbolt pultjánál álldogálva várta meg az estét és az éjszaka nyugvásra térítő békéjét. Mindig italosán jött haza, de soha berúgva. Ilyenkor elvonultunk a kis konyhába és nekiláttunk a villanyrezsón főzni. Nyáron lecsót, télen rántottét, papri- káskrumplit, tarhonyát. összeismerkedésünk kezdetén keveset beszéltünk. Én túl fiatal voltam. ő meg túl öreg és megrögzött ahhoz, hogy közös témára leljünk. Egyébként is nehéz, szótlan ember volt. Néha hosszan rám nézett és hümmögve kije­lentette: — Vékony vagy, nagyon vékony. Később még hozzátette: — Vékony, mint a gyufaszál. Lopva én is nézegettem őt. Nagy darab ember volt. Ko­pasz feje búbja állandóan izzadt. Kevés, koromfeketén maradt haja a nyakába nőtt, mint egy művésznek. Ritkán mosott tarka ingekben járt. A keze teljesen fekete lett a beleivódott koromtól. A kovácsműhelyben dolgozott. Jó, de megbízhatatlan szakembernek tartották. Ha úgy hozta a sors, két napig sem ment be, máskor meg a következő műszakot is bent csellengte. Megfigyeltem, hogy sose für­dőit a műszak végén. Csak derékra vetkőzve mosdott. Később, amikor ezt egyszer körülményesen megkérdez­tem tőle, azt mondta: — Nem való, hogy én levetkőzzem ott előttetek... — Sokáig gondolkodott és még hozzáfűzte: — Nem való, hogy az idősebbek levetkőzzenek előttetek... Valahogy nem fért össze ezzel az erős, hatalmas ember­rel ez a különös szemérmesség. De nemcsak a testi, ha­nem a lelki vetkőzésben is szigorú volt. A sok esti együttlét során azonban összeszoktunk és többet megtudtam róla. mint talán valaha bárki is. Egy­szer vacsorázás közben megkérdezte: — Mondd csak, férfi vagy már? — Hogy érti? — Nem könnyű neked, mi? Te már megnézed a lányo­kat, de nekik még nem akad meg rajtad a szemük. Gye­reknek látszol. Az is vagy, igaz? — Tizennyolc éves vagyok — mondtam. — Idősödj még, aztán ne gondolj semmire és idővel minden megoldódik magától... Csak ne nyugtalankodj! Te vidékről jöttél, ugye? — Vidékről. — Még nehezebb! A várost meg kell szokni... Na, ide­figyelj, csak idősödj, aztán ha már nagyon nyugtalannak érzed magad, szólj nekem, majd én intézkedek. .. — Szo­morúan rámnézett és lassan hozzátette: — Árva vagy te is, mint én. Árva vagy? — kérdezte gyorsan. Asperján György: jocó bácsi — Van anyám, meg apám is — mondtam. Nem szólt, de úgy láttam, megbánta. hogy beszélt. Egy ideig ismét csöndesen, szó nélkül vacsorázgattunk. Má­sik alkalommal figyelte, hogyan főzök. — Nem jól csinálod — mondta. — Ne kapkodd el. Várd ki az idejét, amíg megfő, úgy jó. Láttam, hogy ezen az estén többet ivott, mint rendesen. Többet is beszélt. — Én, látod, nem vártam ki — szólalt meg — Én any- nyi idős koromban, mint te, már mindent kipróbáltam, hajtott a vérem. Ne gondold ám, hogy csak a rosszra. Nem, nem a rosszra. Valami felgyulladt bennem és sza- ladtam_ futottam, de magam se tudom, hova. Kerestem valamit. A rosszat láttam, de én a jót kerestem. Tudod, afféle jó házban laktam, olyanban, ahová a nők hivatalo­san feljárhattak férfiakkal... Ocsmány egy dolog az, hal­lod! Én azt láttam, hogy az apám nem egyszer anyám sze­me láttára jön ki valamelyiknek az ajtaján... Ha az anyám szólni mert, hogy ne a gyerek előtt, előttem meg­ütötte. Meg aztán volt ott egy már nem éppen fiatal nő, azt is többször megverte. Én egyszer elébe álltam és kér­dőre vontam, de megütött... Visszaütöttem! Csak az is­ten mentett meg attól, hogy agyon nem vert. Én meg bosszúból elvettem azt a nőt feleségül... Na, érted-e most már kiskomám, miért mondtam. amit mondtam? Rám nézett, hosszan vizsgálgatta az arcomat. Nem tud­tam, mit mondjak. — Nem volt éppen leányálom Jocó bácsi élete — szó­laltam meg. — Butaság, hogy azt mondom neked, kiskomám, hisz ember vagy te már ... Hülyeségeket meg ne mondj!... Ezzel belém fojtotta az érdeklődést. Pedig kíváncsi voltam, mi történt azután, de nem tudtam, hogyan kér­dezzem. Tartottam tőle, kiszámíthatatlan volt, hogyan rea­gál a kérdezősködésemre. Lefekvés előtt még odadörmögte: — Aztán ne beszélj! Későbbi barátkozásunk során soha nem tért vissza er­re a témára. Sőt, úgy éreztem, hogy szégyellte azt is, amit kiszalajtott a száján. Egyébként amellett, hogy tartottam tőle. meg is sze­rettem. Nem becsült le, felnőttnek tartott, komolyan be­szélgetett velem. — Az embernek szüksége van a komoly szóra — mondo­gatta. — A szüleid messze vannak, így neked még inkább. Meg aztán meg is érdemied, mert látom, jó érzésű vagy. Ezeket itt a munkásszálláson ne kövesd. A magadhoz hasonló korúak barátságát ne nagyon keresd, inkább az idősebbekét, azok higgadtabbak, nem csinálnak annyi bolondságot. De azoknak se higgy, csak magadnak. Egyszer munka után hívtam, jöjjön el velem moziba. Azt mondta, inkább én tartsak vele az italboltba. Lángost vett, meg két pohár sört. — Te nem szoktál inni, ugye? — kérdezte. — Nem. — Látod, ezek az emberek mind ostobák. Mindenki os­toba. aki iszik és úgy él, mint én. Tartozni kell valaki­hez. Bele kell kapaszkodni két kézzel... Neked még sike­rülhet, fiatal vagy. — Jocó bácsi miért iszik? — Valamibe bele kell pusztulni — mondta. Hirtelen eltorzult az arca: — Látod, ez hazugság volt. Idefigyelj, nekem akkora lányom van, mint te vagy, és mintha ne­ki mondanám, úgy kell igazat mondanom is, mert hozzám tartozol. Hallottál-e arról, hogy én ebben a gyárban ré­gebben ezer százalékot is csináltam, és hogy sok min­den úgy történt, ahogy én akartam? .. És azt hittem, úgy helyes, ahogy akarom, Azt hittem! Közben nem vettem észre, hogy sok embernek rosszat csináltam. Tönkretettem embereket! Érted, miről beszélek? Látom, hogy nem ér­ted! Idefigyelj, én akkor, amikor bebizonyíthattam vol­na, hogy ember vagyok, gyenge voltam, csak magamat láttam, csak a magam igazságát, igaz lehet pedig a má­sok igaza is... Ezért pedig egyes egyedül én vagyok a hi­bás. Na, most menj el! Neked elég volt ennyi! Néhány hónap múlva más gyárba mentem dolgozni. Elbúcsúztam Jocó bácsitól. Azt mondta: — Sajnálom, hogy elmész, mert esténként jól elfőzöget- tünk. Figyelj még rám: sok mindent mondtam, de ne szórj el mindent... Gondold meg és aztán dönts, a ma­gad feje szerint, úgy leszel ember...

Next

/
Oldalképek
Tartalom