Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
1984. július 7. ( TOLNA \ nÉPÜJSÁG 7 Zsibrikbe csizmában indulunk. A szálkai halastó mellett robogunk, a parton rengeteg kocsi, hét ágra süt a nap, a tó mentén békésen napoznak, üldögélnek a pecások. A mőcsényi Völgység Népe Tsz irodaháza előtt megállunk, érdeklődünk a kinn álldogálóktól: meddig lehet bemenni az úton. „Próbálják meg, — valameddig járható” mondják többen is. Megpróbáljuk. Az út elején óriási köveket raktak le, a fejünk a kocsi tetején koppan. A hatalmas, mély, és az utat teljes szélességében ellepő kisebb- fajta tavon nem merünk átkelni. Gyalog uram, ha utad nincsen. A föld már valamennyire megszikkadt, körül a határban szépen ápolt kukorica- táblák, alpesi mezők, erdők, és végtelen csönd. Kétrét hajolva a bokrok alatt capla- tunk vagy két kilométert. Őznyom, lábnyom, gyerekcipők tapodta mélyedés, pipacs, szagosbükköny, búzavirág meg szarkaláb. Vagy kétszáz méteres szakaszon cseréptörmelék, úgy tűnik, a teher, autó, amely ide hozhatta, megúnta továbbvinni terhét. A falu még odébb van, túl a Bátaapáti—Mecseknádasd turistaút jelzésén. Tábla nem jelöli, csak tudni lehet, ez Zsibrik. A szélső ház előtt iszap, azon átvetve egy farönk. A kapu zárva, odabent a gangon kukoricát morzsol egy idős néni. özvegy Pálfi Jó- zsefné ugyan ki előtt zárja be az ajtaját? — Nem erre járok kifelé, mert nagy a sár, a kapu rossz, ember nincs a háznál, aki megjavítaná. — Mióta lakik itt Zsibrik- ben? — érdeklődöm, míg végigmegyünk a hajnalkával befuttatott gádoron, be a felvetett ágy mellé, a zsalus, hű. vös első szobába. — Tizenkét éve vettük ezt a házat, laktunk Üllőn, laktunk Pesten, Érden, de én idevalósi való vagyok Mő- csénybe, és igen kívánkoztam hazafelé. Az uram géplakatos volt, de mint fogatos ment nyugdíjba. Mőcsényben nem kaptunk házat, ezt vettük 15 ezer forintért kerttel, udvarral együtt. —• Az út, ami ide vezet, mindig ilyen járhatatlan volt? — Mindig. Főleg ha esik az eső, vagy vastagon belepi a hó. Ha én ezt akkor tudom, inkább a nyakam törtem volna ki. Nézze meg, itt a rengeteg cipő, tiszta új, mert ide csak gumicsizma való. — Hol szokott bevásárolni? — Egy héten kétszer megyek Bonyhádra, Mőcsényig gyalog, onnan busszal, vagy a nyolc órai vonattal. — Mi történne, ha megbetegednék, hová futna, kihez menne? — A télen még itt mara- -dok, mert a fát már megvettem. Megtapasztom a ház ele. jét, bemeszelem, és kiírom egy papírra: ez a ház eladó. Elmegyek Mőcsénybe a testvérem lányához, mert énnekem már más választásom nincs. Megértem a 78 évet és itt lakni már nem lehet. Elég volt. A nyugdíjam kétezer fa* rint, ruha, ágynemű nekem nem kell, csak egy kis éleKorádvohl András: „Ha lenne jó út, frissebb lenne az élet”. lem. öreg vagyok, és egymagám. De énrám még soha senki nem nyitotta az ajtót a tanácstól se, máshonnan se, nem kérdezték van-e fám, ennivalóm. — Kivel szokott beszélgetni? — A kutyákkal, meg a tyú. kokkal. Ha megúnom őket, fogom magam, megyek Mőcsénybe. Akik itt laknak, nemigen járnak össze. Mikor meghalt az uram, akkor mentem a Czékmányékhoz segítségért. Felöltöztettük, kihoztuk, a középső szobában pár. nákra fektettük, s virradóit, mikor elindultam a temetést intézni Mőcsénybe. Mert az volt az uram utolsó kívánsága, hogy még haló porában se maradjon Zsibrikben. A kérdéseim itt elfogytak, megyünk tovább, beljebb a faluba, végig a méteres csalánnal szegélyezett járdalapon, a lakatlan ház mellett. A hátsú ajtó nyitva, a sarok, ban magassarkú női csizma, szandál, szakadt zsák, patkányfúrta földhalom. Az ablakban összehajtogatott irkalapok, az egyiken a következő szöveg: „Fájdalom volt hogy csalódtam, de a szere, lem mindig jaj. Ha elsírsz száz könnyet, a szíved nem lesz könnyebb, sőt még jobban jaj.” Ki írhatta? És kinek? A gyereklábnyomok Czékmányékhoz vezetnek. Két kicsi szőke fiú, szépek, vidámak, kedvesek. Czék. mány Imréné elvált lányának, Törő Ferencnének a fiai. Kialvatlan, fáradt 26 éves fiatalasszony, a téesz tehenészetében dolgozik, másodállásban pedig a Zsibriki boltban árul. — Hogyan osztja be a nap. ját a két állás, és a két község között? — Eljárni éjszaka innen nem tudnék, így hát a rokonoknál alszom Mőcsényben. Hajnali fél négykor kelek, el. végzem a munkámat, utána fél nyolckor gyalog indulok haza Zsibrikbe. Átöltözöm, és 9-től 11-ig nyitva tartom a taapátiba. ahol mindenhol járda van. Kiszedték a mőcsényi alagútból a jó követ, és elhordták, pedig éppen elég lett volna Zsibrikig, a falu széléig. Az alagúttól visszafelé elkezdték ugyan rakni, vagy 500 méteren, de úgy, hogy agyrázkódást kapok, ha a lovas kocsival megyek rajta. Trükk van itt, igen nagy trükk! Ha lenne jó út, frissebb lenne az élet, jönnének a fiatalok is, gazdálkodnának. De így? Én csak amondó vagyok, hogy meg kéne keresni, ki a felelős azért, hogy ez a falu pusztul, pedig hát ha másnak, nem kispégzű, családos embernek megérné hétvégén kijönni, napozni, a kertecs- két ápolni, a fizetést kiegészíteni azzal, ami megterem. Kvádvohl András kiadta a mérgét, a boltban fehér bort és traubiszódát vesz, hazaindul, hogy ezt a napot felírja a falinaptárba. Szótlanul ballagunk a faluból kifelé, egy kendős, bőszoknyás asz- szony utánunk kiált: „a rádió mára espt, meg jeget is mondott, mi lesz velünk, mi lesz velünk?” Félúton járhatunk, mikor a postással, Csajbók István- néval találkozunk. Alufólia tepsit, paprikát meg paradicsomot hozott Bonyhádról. Ezt az utat naponta kétszer teszi meg. Viszi a leveleket is, amit a megyére, meg az országos szervekhez ír. — Dolgoztunk mi társadalmi munkában is, kivágtuk a fákat, salakkal terítettük be az utat. A tsz tönkretette, mikor a halászházat építették, a nép még egyszer nem fogható társadalmi munkára. A mőcsényi Völgység népe Tsz-ben Sikabonyi Miklós elnökkel a zsibrikiek dolgát hányjuík-vetjük, sorolom a tsz-szel kapcsolatos dolgokat. A válasz a következő: Valóban tervezzük jövőre a halastó építését a régi és az új vasúti töltés között, de a víz mélyebb pontja Mőcsény felé esik, s Zsibri- ket nem érinti. A szövetkezet minden esztendőben egyengeti az utat nagy teljesítményű géppel, de ez nem megoldás. Valóban árthattak a gépeink a salakúinak, de igyekeztünk magunk után mindig rendet tenni. Az út évek óta visszatérő téma, áthidaló megoldás nincs, olyan utat kellene építeni, ami örök időkre szólna. A mi szövetkezetünk kedvezőtlen adottságú, mi is az államtól kapjuk a pénzt, tovább nem adhatjuk. A három kilométer betonút több millió forintba kerülne, de erre pénze jelenleg senkinek sincs. Indulunk vissza, szótlanul, és tanácstalanul. „A rádió mára esőt meg jeget is mondott” — cseng a fülemben a mondat, amit a faluban dobtak utánunk. Július má- sodika volt, délután 3 óra, aznap elverte a jég Tolna megye határát. Zsibrik egy szem jeget nem kapott. D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ boltot, aztán hazajövök, ebédelek, és fél háromkor indulok vissza a tehenészetbe. És. te a kilenc óra már ágyban talál. — Hány gyereke van? — kérdezem Czékmány nénit, aki most tette le a kapát, és a mosógép szélét támasztja. — Hat gyereket szültem, közülük négyen vannak itthon, meg a két unoka. Két fiam katona, az egyik elnő- sült Cikóra, a másik visszajön, ha leszerel. A Klári most végezte a nyolcat a nagymá- nyoki hetes napköziben, odajárt a nagyobbik unoka, és jövőre a kisebbik is. Cipőfelsőrész-készítőnek jelentkezett a Klári, de mondtam neki, így is cipő úgy is cipő, ne tanuljon, inkább pénzt keressen. — Szeretnek itt lakni? — Szeretnénk itt lakni, szép nagy porta van, és csend. De egy időben azt mondták, megszüntetik a falut, azóta nem költöttünk a házra egy fillért sem. — Hogyan hozzák a boltba az árut? — kérdezem a tehenész boltos Törő Ferencnek — Hetente kétszer, kedden és pénteken lovas kocsival hozzák a tejet, a kenyeret, a mosóport, meg ami kell, lisztet, cukrot. — Hányán laknak a faluban? — Ha jól számolom, 34- en, meg az üdülők. Huszonhárom éve lakom itt, mondja Czékmány néni — és eleinte igen jó volt. Tizennégy gyerek járt a cikói iskolába, libasorban mentek az úton. Azóta sok ház elpusztult, és vagy nyolcat megvettek a nyaralók, bajaiak, sükösdi- ek, szekszárdiak, paksiak. De megbánták, némelyik már a kertet se rendezi. Mert kocsival csak szárazságban lehet bejönni, mostanában meg, hogy folyton esik az eső, nem dagasztják gyalog a sarat. Nincs is ennek a falunak jövője. A gyerek már hétévesen elkerül hazulról, egyedül vonatozik hétfőn meg pénteken Nagymányok- ra, a mőcsényi állomáson várjuk. A kicsinek is, mielőtt iskolába megy, óvodába kellene járni, de ez megoldhatatlan. A szomszéd egy hónapja leforrázta a lábát, lovas kocsi vitte be a kórházba, öt ló van a faluban, s ilyenkor a fuvaros nem ikér pénzt, hisz csak rá lehet számítani, esőben, hóban a mentő ide be nem jön. A tsz is, mikor van a lehalászás a tóban, két traktorral jön a halért —, ha az egyik beragad, kihúzza a másik. Piros arcú, nagydarab ember, Krádvohl András jön be az ajtón, bort venne a boltban, ki kéne nyitni, ömlik belőle a szó. — Én már mindenről lemondtam, a Mőcsényből Zsibrikbe vezető útról szó sem lehet. Víztárolót építenek a falu mellett, a rétben, erőszakkal ki akarják szorítani a népet, mert egészen a templomig érne a víz. Elmondani nem lehet, mi van itt. Félig meghal az ember, mire a terepjáró mentőautó kiér. Én a házamat 36 ezer forintért vettem, öt apró gyerek mellett. És most dűljön össze a ház, mikor nagyon nehezen kuporgat- tam össze a rá való pénzt? Oda szállítják most is a követ, ahova nem kéne: BáPálfi Józscfné: „A télen még maradok, mert a fát már megvettem”. Hétköznap délelőtt Czékmányék udvarán Csajbók Istvánné, a postás, naponta kétszer fordul- — a.'■* ■ - -* ..; '.**» uä. lv¥W98uHBI Járhatatlan úton Zsihrikbe ■Iti l PM I ' traBiiiiliiii *•>-'&&&
