Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
1984. június .10. TOLNA \ _ 6 rtÉPÜJSAG Múltunkból — A Hét végi beszélgetéseket az újságírók általában, vagy majdnem minden esetben időben megszervezik, amit a műfaj, a terjedelem, és sok egyéb indokol. Ez esetben viszont eltértem a szokásos „menetrendtől”, amiért elnézését kérem. Egyúttal köszönöm, hogy vállalta e beszélgetést, azaz, hogy ilyen ripsz-ropsz szakított rá időt. — Szívesen beszélgetek, tessék kérdezni, s közben pedig kávézni, s ha dohányzik, rágyújtani. — Hogyan definiálható az ortopédia? — Egyetlen szóval „test- egyenészetet” jelent. Vagyis az orvostudománynak az emberi csontrendszer és az izületi szervrendszer veleszületett deformitásaival foglalkozó ága. E megbetegedések egy része műtéttel korrigálható, helyrehozható, avagy kezeléssel javítható. — Noha ortopéd megbetegedésekkel az orvosok régen foglalkoznak, az ortopédia mint tudományág, aránylag rövid múltra tekinthet visz- sza. — Hazánkban az első ortopédiai intézetet Schöpf- Mérei Ágoston állította fel 1837-ben. Az első magyar egyetemei Orthopaediai Klinika 1951-ben alakult meg Budapesten. — És Szekszárdon, a megyei kórházban mióta létezik ez az osztály? Ügy tudom, hogy még „csecsemő-korban” van. — Jól tudja. Viszont az osztály megalakulása előtt is foglalkoztunk a csontrendszeri, illetve az ízületi megbetegedések gyógyításával, legfeljebb nem ilyen optimális körülmények között. Az osztály létrejöttének hosszú és „izgalmas" története van. — Szívesen hallgatom, de kérem, hogy előbb beszéljen az ön „múltjáról”, mondja el, hogyan került * ide a Dunántúlra az Alföldről. — Az Orvostudományi Egyetemet Szegeden végeztem 1957-ben. Nagykőrösön kezdtem dolgozni, majd Ceglédre kerültem, a traumatológiai — baleseti sebészeti — osztályra. Házasságot még az alföldi évek alatt kötöttünk feleségemmel, aki ugyancsak szakmabéli. Itt dolgozik a kórházban, mint higiénikus főorvos. — Az utóbbi mondata újabb témát rejt magában, amire mindenképpen szeretnék visszatérni. De folytassuk. — Nézze, fiatal házasok voltunk, lakáslehetőségünk mégcsak kilátásban sem volt. Egy parányi szobában laktunk a kórházban. Itt Szekszárdon, a sebészeten viszont abban az időben generációs váltás volt. S mivel gyerekeket szerettünk volna, kapva- kaptunk a szekszárdi ajánlaton, mely szakmai és lakás- lehetőséget is kínált. 1962. január 1-étől dolgozunk itt. Egy időben jöttünk Kelemen Endre főorvossal, öt éven át alorvos voltam, majd adjunktus lettem. Kelemen doktor csinálta az általános sebészetet, én pedig a balesetit. Akkoriban a traumatológia nem külön osztály volt, hanem az általános sebészethez tartozott. — A hatvanas évek közepén, végén viszont a sebészeti ágak — mellkassebészet, idegsebészet, ortopédia — szétváltak. — Megyénkben abban az időben az ortopédia igen elhanyagolt ágazat volt, s mivel én a traumatológiát nem nagyon szerettem, örömmel vállaltam a nyugalmasabbnak tűnő munkát, még úgy is, ha komoly szervezési feladatoknak néztem is elébe, sőt a munkakörülmények sem voltak kezdetben mégcsak kielégítőek sem. — És meglehetősen nehéz két esztendő következett. — Ahhoz, hogy letegyem az ortopédiai szakvizsgát, úgymond, szakmai gyakorlatra kellett szert tennem. így 1967—69 között ugyan itt voltam státuszban, itt, a sebészeten ügyeltem, de napközben Pécsett dolgoztam az Orthopédiai Klinikán. Utána úgynevezett főorvos II. lettem, vittem a szakágot, s változatlanul a sebészethez tartoztam. Ott kaptam három férfi és három női ágyat, valamint heti hat órát rendeltem a rendelőintézetben. — Megyei feladatokat is ellátva ... — Igen. A rendelőintézet igazgatójához csatlakozva jártam a járási munkaértekezleteket, egy-egy napirendi pontként felvilágosító előadásokat tartottam a körzeti orvosoknak, gyermekorvosoknak. A hetvenes évek közepére 5—5-re emelték az ortopédia ágy számát. Akkoriban nyilvánvalóan csak előjegyzés alapján vehettünk fel betegeket. Jelenleg 23 ágyunk van, orvosok pedig négyen vagyunk. Közülünk egy — havi váltásban — mindig a rendelőintézetben dolgozik. Műtőnk viszont nincs, azt heti két alkalommal kapunk a baleseti sebészeten. — A rendelőintézeti óraszám megemelése indokolt és időszerű volt. — így igaz. Hiszen 1975 óta csak a rendelőintézetben évi tízezer betegünk volt. — A megyében hol szerveztek még ortopédiai szakrendelést? — Először Pakson. Ott a németkéri körzeti orvos rendel hetenként két alkalommal, s ellátja a várost és a környékét. Tavaly óta havi egy alkalommal eljárunk Dombóvárra is és most tervezzük Tamási ortopédiai ellátását, de pilanatnyilag még bizonytalan a dolog, mert nincs röntgenháttér. — Valahol olvastam, hogy a fiatalok közül egyre többen szorulnának ortopédiai kezelésre. S nem elsősorban velük született betegségek miatt. — Mit mondjak? Magyarán: nagyon satnya az ifjúságunk. Néhány évvel ezelőtt szűrést végeztünk egyik általános iskolában... Az eredmény elkeserítő volt. De mondok egy másik példát is: a tizennyolc esztendős fiúk 18 százaléka alkalmatlan a katonai szolgálatra. További öt százalék „lemorzsolódik”, vagyis egyszerűen nem bírják ki a másfél évet. S nem igaz, hogy a fizikai teherbírás, az állóképesség-csökkenése — ami világjelenség — kizárólag anyagi gondokkal indokolható. Értem ez utóbbi alatt, hogy nincs elég tornaterem, szűkösek a tömegsportolási lehetőségek, kevés az uszoda... Ügy vélem, hogy a dolgokhoz való hozzáállással van a legnagyobb gond. Nem szeretném a katonás nevelést hangsúlyozni, de tudom, hogy a jó testtartás kialakulásában milyen nagy szerepe lehetne annak, ha a gyerekeket egy- egy tanórán tíz percig egyenes háttól ültetnék... Persze, ez nemcsak a pedagógusok, hanem legalább annyira a szülők feladata is. Fontos dologról van ám szó! Mert egy gyerek testi elváltozását meg lehet előzni. Viszont amikor már orvoshoz kerül, sokszor késő. — Elnézést, hogy személyes dolgokra terelem a szót. Két leányuk van, Mint szó volt róla, Beáta, az idősebb hétfőn felvételizett Szegeden, a Juhász Gyula tanárképző főiskolán. Katalin pedig most végezte el a gimnázium második osztályát. ök sportolnak? — Beáta atlétizált és kosarazott. Katalin most is at- létizál a Dószában. — Édesapjuk pedig felügyeli őket... — És örömmel teszi. Amikor 1972-ben a Dózsa futballcsapata bekerült az NB I/B- be, akkor kértek föl, hogy vállaljam a sportkör sportorvosi tisztét. Akkoriban még minden szakosztály hozzám tartozott. Jelenleg már csak a labdarúgás, súlyemelés és az atlétika. Megosztottuk a feladatot. — Apropói ön is sportolt? — Mondjam azt, hogy természetesen? Mondom is. Mégpedig a jéghokin kívül a sportnak minden ágát űztem. Mint egyetemista, kézilabdáztam a SZEAC-ban, s kezdő orvosként Cegléden folytattam. S mint említettem, a sporttal itt sem szakadt meg a kapcsolatom. Mert szeretem a sportot és szívesen foglalkozom a fiatalokkal. — A labdarúgás miatt csak minden második vasárnapja szabad. Amikor itthon játszanak, végigüli a mérkőzést. A család meg... — Hát igen. Néha nekem is jobb lenne egy sötétvölgyi kirándulás, vagy valamilyen más családi program. De vállaltam, hát igyekszem jól, tőlem telhetőén jól csinálni. Igaz, hogy a gyerekekkel sokkal kevesebbet tudtam foglalkozni, mint a feleségem... — S van itt még más is. A társadalmi megbízatások. De mielőtt azokról ejtenénk szót, térjünk vissza feleségéhez, akivel azonos munkahelyen dolgozik. Ez a tény egyiküket sem zavarja? — Ez jó dolog, ugyanakkor rossz is, de nem zavaró. A munkahelyen önálló személyiségek vagyunk, önálló munkakörrel rendelkezünk. E téren igyekszünk egymást „kikapcsolni”... Viszont csodálatos, hogy a szakmai problémákról otthon is tudunk beszélgetni, mindkettőnket érdekli a másik problémája, nehézséget sem okoz annak megértése. El sem tudom képzelni, hogy más szakmában dolgozó nő lenne a feleségem. És... egyszerűen örülök, hogy ő az, aki, s olyan, amilyen. — A pártba még Cegléden lépett be 1961-ben. Szekszárdon pedig 1963 óta a kórház pártvezetőségének titkára. — Több-kevesebb megszakítással. Mert voltak a jórészt Pécsett töltött évek, amikor egyszerűen lehetetlen volt eleget tenni ennek a megbízatásnak. Ami ugyancsak sok lemondással jár, de szívesen csinálom. Két alapszervezetünknek száz körül van a taglétszáma. Nem panaszként, hanem tényként mondom, hogy van mit tenni. — Nemrég a nyugdíjas és az újonnan kinevezett főorvosok találkozóján váltottunk szót. Arról is beszélgettünk, hogy a nyugdíjastalálkozók hasznosak. Évente legalább egy alkalommal törődnek, pontosabban foglalkoznak a társadalom aktív tagjai a nyugdíjba vonultak leikével ... — Pillanatnyilag ezt a dolgot is jónak érzem, mert nincs jobb. Igaz, hogy kár és nagy baj, hogy csak ennyire futja erőnkből. Viszont mondok mást. Embertelen dolognak tartom, hogy a nyugdíjasoknak külön párt- alapszervezeteik vannak. Ok miért ne maradhatnának tagjai a pártszervezetnek volt munkahelyükön? Hiszen éltető dolog egy idős ember számára, ha legalább havonta találkozhat volt kollegáival... Szóval egy öreg fát átültetni bajos... Meg egyébként is. Ügy érzem, hogy az öregekkel való foglalkozásunk korántsem vizsgázhat jelesre. | — Mire gondol? — Erre a betyár urbanizációra. Egyszerűen alig van a mai világban lehetőség a több generáció együttélésére. A fiatalok a városban találnak munkát. Az idős szülők, vagy szülő pedig marad a régi házban, a faluban. Ha beteg lesz, a gyerekei nem tudják magukhoz venni. Objektív akadályok miatt. E dolgok egy része nálunk, a kórházban csapódik le. Viszont tolerálni mindezt az egészségügyis csak ideig-órá- ig képes... Gyakran tűnődöm azon, hogy melyek azok az apróbb és nagyobb dolgok, amiken mihamarabb kellene, s mihamarabb tudnánk változtatni. — Én pedig arra gondolok, hogy tűnődései gyakorta hoznak eredményt. S talán éppen ez az egyik pontja azoknak az indokoknak, amelyek alapún tegnap Budapesten, a Semmelweis-ünnepségen átvehette a Kiváló orvos kitüntetést. Szívből gratulálok! — Köszönöm. V. HORVÁTH MÁRIA Az idősebbek még emlékezhetnek arra az MKP- plakátra, amelynek alsó részében a rombadöntött vasút megrongált mozdonya és néhány egyéb vasúti berendezés rajza látható. Ezt követően — a plakát középső részén — növekvő betűkkel a párt felhívása: „Építsük fel a vasutat”. A plakát felső részén egy újjáépített, robogó mozdony képe van. Ismert a kommunista pártnak egy másik jelszava is a vasúttal kapcsolatban, amely így hangzott: „Arccal a vasút felé”. A történelmünkkel ismerkedők ma gyakran átsikla- nak az újjáépítésnek e fontos szakaszán. 1945-ben, amikor a vasúti közlekedés — a háború pusztítása miatt — szinte a nullával volt azonos, a nemzetgazdaság minden erejét az újjáépítésre, ezen belül a vasúti mozdonyok, vagonok, vasúti pályák és berendezések pótlására, javítására összpontosította. Tolna megye területén is a visszavonuló német csapatok összetörték a talpfákat, a mozdonyokat, a kocsikat kivonták a térségből, a síneket felszedték, a berendezéseket tönkretették. A hidakat is felrobbantották, megrongálták. Megyénkben is megbénult a vasúti közlekedés. A felszabadulás után azonnal megkezdődött az újjáépítés, a szovjet katonák és a polgári lakosság fogott össze, hogy a lehető leggyorsabban megindulhasson a közlekedés. A vasúti pályák — viszonylag gyorsan — elkészültek. A sík vidékeken a sínek lefektetése viszonylag könnyen ment (már amennyire a krampá- csolás a könnyű munkák közé tartozik). A felrobbantott hidak helyett újat építeni nem volt lehetséges, 1945 kora tavaszán. Nem volt anyag, és nem volt elegendő szakember. Nehéz feladat volt tehát a vasút felépítése. A pécsi üzletvezetőségnek is kijutott bőven a gondokból. Erről az 1945. május 2- án kelt, a főispánhoz címzett levélből értesülünk: „A Simontornya—Pincehely közt megrongált vasúti hidak helyreállítását nem tudjuk végrehajtani, mert a szükséges munkaerőt — a legnagyob utánjárás ellenére -- sem tudtuk biztosítani. A fennálló miniszteri rendeletekre való hivatkozással felkérjük a Főispán Urat, hogy a törvényesen megállapított bérek fizetése mellett — mélyet Intézetünk az országos érdekű munkák sürgős elvégzésére való tekintettel magára vállal — Simontornya, Tolnanéme- di községekből május 15-ig 10—10, május 15-től június 15-ig 40—40, Ozora és Pincehely községekből mielőbb négy heti időtartamra 30— 30 munkaerős férfit kirendelni szíveskedjék. A Simontornya és a Tol- nanómedi községbeliek Simontornya, az Ozora és Pincehely községbeliek Pincehely vasútállomáson jelentkezzenek az ott székelő pályamesternél”. Cser Sándor főispán nem siette el a dolgot, több mint két hét telt el, amíg elkészült az elutasító válasz. .... megkeresésére hvatkoz ással értesítem, hogy a sürgős mezőgazdasági munkálatok miatt a jelzett községekben munkaerőt kirendelni nem áll módomban”. S milyen megoldást javasolt a főispán? „Tolnavármegyei rendőrkapitányság őrizetében nagyszámú volksbundista egyén van, s ezért megfelelő munkaerő kirendelése végett forduljon Szekszárdra a vármegyei rendőr-főkapitánysághoz”. Üjabb héttel később a főispán meggondolta magát, és maga is levelet küldött a megyei rendőr-főkapitányságnak: „... felkérem, hogy az internáltak közül a vasúti hidak építéséhez a szekszárdi osztálymérnökség útján megfelelő munkaerő kirendelése iránt sürgősen intézkedni s erről egyidejűleg hivatalomat értesíteni szíveskedjék.” A BISKÚI RÉV 1945 tavaszán jellemző esemény volt, hogy az elhagyott javak egy részét a koalíciós pártok helyi szervezetei a maguk részére kiigényelték a helyi hatóságoktól, vagy azok felsőbb szerveitől. A kisgazdapárt, a nemzeti paraszt- párt, a szociáldemokrata párt és a kommunista párt nyomdát, sajtót, mozit, s mint a paksi példa mutatja, még dunai átkelőhely tulajdonjogát is meg akarta szerezni. Feltűnő, hogy az igényléseket általában nem indokolták, csupán az igényt fogalmazták meg. Nem így a paksiak, ök a főispánhoz eljuttatott kérelmükben. 1945. május 14-én pontosan megfogalmazták kérésük indokait: „Kérésünket alátámasztjuk avval, hogy a Kommunista Pártnak szüksége van jövedelmi forrásra, hogy a mai nehéz viszonyok között fenntartását biztosíthassa (azaz a dologi kiadásoknak megfelelő anyagi fedezete legyen — a szerk), és tagjainak megélhetéséhez is támogatást nyújtson, és esetleg az arra rászorultakat segélyben, vagy ellátásban részesíteni tudja. A beadványt Szabó Ferenc párttitkár írta alá. Az ügyből nem lett semmi. A főispán ugyan hamar megadta a választ a paksiaknak, amelyért azonban a címzettek nem lelkesedtek. A főispán ugyanis azt javasolta nekik, mivel a rév a községi (kalocsai) elöljáróságra szállt és használatára vonatkozóan a nemzeti bizottság illetékes, a községi elöljárósággal együtt, ezért a párt- szervezet forduljon a kalocsai elöljárósághoz. Ezt követően az ügyet a paksi elöljáróság vette a kezébe. Kiderítette, hogy a rév Dunaszentbenedek tulajdonába került. Felkereste tehát levélben a községi elöljáróságot — de az elutasította a paksiak igényét. Ezért az ügy újra a főispán elé került. A paksi községi főjegyző, Török János, a hosszan tartó levelezést akarta elkerülni a benedeki- ekkel, ezért tanácsot kért a főispántól. A tanács megérkezett — de ezzel sem mentek sokra a paksiak. Azt javasolta ugyanis, hogy forduljanak közvetlenül a káptalanhoz, ahhoz a szervhez, amelynek már nem is volt birtokában a rév... A levelezés ezzel befejeződött... nem lett volna értelme folytatni. Más forrásokból úgy tudjuk, hogy a Bis- kói rév nem került a paksiak birtokába. A KÖLESDI HÍD Nem volt országos jelentő, ségű a Sárvizén átívelő kö- lesdi hid, de a visszavonuló németek ezt sem kímélték. Amikor 1945. május elején napirendre került a hid újjáépítése, a szekszárdi állam- építészeti hivatal rendeletet adott ki a kölesdi elöljáróság részére, amely szerint: „...utasítom, hogy a szek- szárd-bikácsi törvényhatósági út mentén a Diófa csárdától Sárszentlőrincig található összes távbeszélő oszlopot szedesse ki és azokat Köles- den a felrobbantott hid mellett tárolja, s helyszínre szállítás megtörténtét a hivatalnak jelentse, hogy a munká. latok megkezdhetők legyenek” A szóbanforgó távbeszélő oszlopokat a németek telepítették hadi érdekből. Ezekre nem volt szükség, amikor a megye telefonhálózatának helyreállítására került sor. A híd megépítésére 1945- ben került sor, mert aki a híd újjáépítését vállalta, közölte, hogy az építéshez szükséges szerszámai a háború alatt eltűntek. A hidra, a zavartalan közlekedésre még várni kellett... K. BALOG JÁNOS Dr. Biró Imre főorvossal, a megyei kórház ortopédiai osztá ly vezetőjévé I
