Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
1984. április 4. NÉPÚJSÁG 9 Moszkvából jelentettünk... i Szóval ment minden simán, a történelmi pillanatot azonban csaknem elszalasztottuk. A hazai stúdióban a hozzáértők az összekapcsoló berendezés működését magyarázták, mi, tudósítók pedig valamennyi kép- és hangcsatornát felhasználva, feszülten figyeltünk, hogy azonnal jelenthessük a dokkolást. Moszkvában ez úgy festett, hogy előttem három képernyőn az amerikai és a szovjet irányítóközpont űrképe, és a moszkvai tévé műsora volt látható, a fülemen két pár fejhallgató egyszerre négy hangot továbbított, amit kapcsolgatással gyarapítani lehetett. Kapcsolgattam is szaporán, mert a szemünk akkor még nem volt eléggé gyakorlott az elmosódó űrhajók mozgásának követésében. S egyszer csak a houstoni vonalon az amerikai asztronauták egyikét hallottam: „Sikerült”. De vajon tényleg ezt hallottam, a recsegő készülékben angol nyelven, vagy csak akartam hallani? Miért nem mondja más is, hogy megtörtént, hogy összekapcsolódtak ? A szakértők nyugodtan beszélgettek Budapesten. Néhány másodperc és végül a tudósítói ösztön döntött: izgatott és valószínűleg nagyon bizonytalan hangon beleszóltam a mikrofonba. Szerencsére a műsorvezető, Ipper Pál elkapta a hangomat és bátorított: Mondjad, mondjad ... S közben New York is helyeselt: az űrrandevú megtörtént. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen kilenc évvel később az Egyesült Államokban vetem papírra ezt a történetet, annál az asztalnál, ahonnan kolléganőm az összekapcsolást közvetítette. S arra gondolok: milyen jó lenne, ha egy újabb űrbéli (és nem csak űrbéli) szovjet—amerikai találkozót még New York-i tudósítói éveim alatt jelenthetnék! CSÁK ELEMÉR r r ff hajdani szerelmek kislányos báját. Számomra egy ilyen találkozó volt öt évvel ezelőtt a moszkvai tudósítói munka nyitánya. És nem is akármilyen, hiszen az egyetemkezdés negyedszázadára emlékezhettünk. Egyetlen hatalmas leltározás lett az az este, mert hát számon tartjuk egymást, s minket, a két magyart is számon tartanak. Tudjuk, hogy Garij Nyem- csenko és Oleg Dmitrijev időközben befutott író lett, hogy Anatolij Orlov regénye irodalmi szenzációszámba ment. Nyilvántartjuk, hogy ha valaki Rigában jár az számíthat Vosztruhovnak, az Izvesztyija tudósítójának a segítségére, hogy ÉszakOszetiában Zsóra (pardon: Georgij) Csercseszov a művelődésügyi miniszter. Közismert, hogy Vaszilij Jakovlev, aki — moszkvai lakás birtokában — csak pár évre szándékozott Magadánba menni, immár negyedszázada egyik oszlopa a helyi lapnak, Aljosa Grigorjev viszont külföldi tudósító, csakúgy, mint Viktor Kopityin, az egykori korcsolya- és kerékpárbajnok. Azon a bizonyos öt évvel ezelőtti estén hiába kerestem Linocska Avericsevát. Éveken át ott ült a közelemben valami szerelemféle is szövődött közöttünk, de azután mindent elmosott az idő. Tudtam, hogy visszatért szülőföldjére, Juzsno-Szahalinszkba, egy grúz festő felesége lett, és a hivatásával is inkább admisztrátori minőségben maradt kapcsolatban. Sajnáltam távolmaradását, de megértettem: onnan „a világ végéről” valóban nem egy ugrás Moszkva, és a repülőjegy sem csekélység. Persze a tudósítói munka hétköznapjai között nem sok idő marad emlékek kergeté- sére: Jó két hét múlva fura, henger alakú csomaggal állított be a postás. A bélyegzőn Juzsno-Szahalinszk állt. Több réteges volt a csomagolás, és az első alól apró levélke hullott ki. Női kéz szabályos betűivel ez állt rajta: „Kedves Jóska! Megtudtam, hogy Moszkvában dolgozol. Mi kissé távol esünk azoktól az útvonalaktól, ahová ti, tudósítók riportokra szoktatok menni. Szívesen látnálak vendégül, de ez aligha fog menni egyhamar. Előlegként küldöm — zakuszkához — e pár doboz kaviárt. Vegyesen pirosat és feketét, nem tudom, melyiket szeretitek jobban, ölel egykori évfolyamtársad: Lina Avericseva” SZÁSZIJÓZSEF Csomag a világ végéről Az alma mater varázsa egy életre szól. A miénk esetében több évtizedes szokás is szolgálja, hogy a diákkor emlékeit minél kevésbé kezdhesse ki az idő. Valamennyien tudjuk, hogyha május 5-én — a szovjet sajtó napján — éppen Moszkvában járunk, az esti órákban feltétlenül fel kell keresnünk diákéveink színhelyét, a Lomonoszov Egyetem újságírói karát a Marx sugárúton. Az ember biztos lehet benne, hogy kezet szoríthat az időközben megőszült, megpocakoso- dott régi cimborákkal. Az sem baj, ha egyiket-másikat bizony nehéz lesz felismerni. Miként a nagymamává lett tisztes kolleginák vonásai mögött sem könnyű felidézni Akkor még csak épült a Lenin stadion, a moszkvai olimpia idején már ilyen volt madártávlatból Előlegként — kaviár A halhatatlan Lajka A történelmi jelentőségű szovjet—amerikai űrkísérlet résztvevői a Szojuz—19 fedélzetén
