Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
lO^ÉPÜJSÁG 1984. április 4. ZELK ZOLTÁN: Szabadság Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Ügy vélnéd, ezer éve: s im fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kínt, a retegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes dtálod kortycájuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, hányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! Pósfai János: Sasbehívót kaptak a lovak iposék fia aznap jött haza Sopronból. „Gyere haza fiam, ha már mindenhogyan halni kell, haljunk meg együtt” — írta neki az édesanyja. A holmiját kopott papírbőröndbe hozta, felöltőjét a vállára vetve jött a Répce felől. Jó idő volt, a füzek már kibontották hajukat, sárgán virított a gólyiáhír. A Siposék fián csöppet sem látszott a nagy elkomorodás, még kevésbé, hogy halni jön haza a falujába. A városban dolgozott, idehaza tengernyi gyerekkori emlék várta: a fűzfasípos tavasz, a mezítlábas karikázás. — Mennyi sirályt láttam — lelkendezett, amikor kiszabadult anyja öleléséből. — Ügy röpködtek a víz fölött, mintha megkergültek volna. — Nem sirályok voltak azok — igazította ki az édesanyja, de a fiú váltig hajtogatta, hogy ő bizony sirályokat látott. Mutatta is, hogyan rikoltoztak. — A bíbicnek más a hangja. meg a rebbenése is — erősítette. — Ezek úgy estek a vízre, mint a stukák. Lengő repülésből hirtelen alázuhantak, majd meg laposan elhúztak a víz fölött, szárnyukkal verdesték fodrait. öregedő apja a csizmáival bajlódott. Későn feküdt, most meg sietnie kell vissza a kastélyba. Micsoda világ, dünnyögte. Legszívesebben maradt volna a fiával, esetleg kisétálnak a Repce partjára, a suhoeó füzek alá. gondosan kikerülve a rétekről apró kis patakokban csordogáló vizeket. A vállára vette volna a maga eszkábálta szigonyt, hogy a mélyebb árkokban, a folyással szemben úszó csukára lecsaphasson. Beszélgetne a fiával, megvitatnák a madarakat, hogy csakugyan sirályokat látott-e a gyerek, vagy a bíbicek párzás előtti bandabandája tévesztette meg. A kastélyba szólította a kötelesség. Várt rá a kopasz őrnagy, a tisztek közül a vil- lódzó szemű iMávai, a mindig hangos Homonaii. Ö még ilyen tiszteket soha nem látott. Egvmás közt is folyton marakodnak, a zagyva beszéd el nem maradhat egyiküknél sem. A tatárfeiű hadnagy más volt, akit két nappal ezelőtt agyonlőttek a kertben, öreg Sipos a pusz- pán bokrok mögül figvelte, mi történik. A hadnagyot a fenyőfához állították, letépték a váll-lapjait, leszedték a karszalagját, ő pedig keményen odavágta nekik: „Ha tudtam volna, hogy ilyen csűrbe bandába keveredem, soha nem állok közétek!'’ De alig hogy kimondta, alig hogy ki tudta mondani azt a pár szót, már kelepeit is a géppisztoly. Teste megnyúlt, majd elvágódott a barna avarban. A tisztek arra se néztek, csak fordultak és mentek vissza a kastélyba. öreg Sipos mást is látott azon a tavaszon. Két embert autóval hoztak a kastélyba. Tisztes távolságról szemlélte a dolgokat, de azért figyelt is. Soványak voltak, riadt szemmel bámulták a falat, melyet annyiszor nézettek velük, öreg Sipos csak azt tudta, hogy munkaszolgálatosok, legfeljebb sejtette, hogy valamiért mégis nagyon fontos emberek lehettek. Faggatták, vallatták őket, a kisbíró látta, ahogy arcukon felreped a bőr a pofonoktól, hogy az öklük nyoma kék foltokban megmarad a testükön. Délután kivitték őket a kertbe, oda, ahol hajdanában Bezerédj Amáliát sétáltatta a nevelőnője, gödröt ásattak velük, s a gödör széléről belelőtték őket a mélybe. Egymásra zuhantak, estükben megölelték egymást, s úgy takarta be őket az édes anyaföld. Legszívesebben a fiával maradt volna. Beszélgettek volna a madarakról, elhessegetve minden szörnyűséget, szívfájdító élményt. — Hát a házakat miért meszelték feketére, apám? — kérdezte tőle a fia. — A repülők miatt — felelte öreg Sipos, s fölemelkedett görbült testhelyzetéből. — Ezek rendelték el. A házát mindenki meszelje be korommal. Hogy a repülőről ne lehessen látni. — A Répce mentén sehol nem láttam ilyen fekete házakat. — Másutt talán nem kellett lemeszelni. — Feketefalva — mondta a fiú. — Itt székel a nyilas parancsnokság — magyarázta az apja, és csontos kezét felemelve intett: — De erről nem szabad ám beszélni senkinek. — Akkor ezt tudják a faluban is. — Tudják, de akkor sem szabad beszélni róla. — Veled mennék, apám — mondta hirtelen a fia. — Nem lehet. — Máskor is elvittél magaddal. — Az régen volt. Akkor más világ volt — mondta öreg Sipos. — Ne menj te se, vasárnap van. — Vasárnap — mondta, vagy inkább kiáltotta az apja. — Egyre megy a köznap, vagy a vasárnap. De most a falu érdeke is, hogy menjek. Jönnek a gazdák is. Sasbehívót kaptak a lovak. Még a Bagi Mihály gebe lovának is megjött a behívója. — Pont most? — Pont most, amikor vetni kéne, amikor szükség lenne a lovakra. — Menj inkább a templomba — mondta a fiának az anyja. — Itthon a Sáli Pityu is a szemináriumból. Hazaeresztették őt is. * A gazdák Kárász Vendel háza előtt gyülekeztek. Velük volt Bagi Mihály is, kezében szorongatta a behívót. — Micsoda világ, micsoda világ — mondogatta. — Pont most viszik el a lovainkat, amikor itt a sok munka. — Majd meglátjuk — mondta egy cicás kabátos, hajlott hátú ember, és öklével elsimította bajuszát. Mentek a kastélyba. öreg Sipos, a község kis- bírója úgy ment elöl, mintha ő lett volna a vezér. Kozák István, Zengő Pál meg az öreg Kárász csöndesek voltak, csöndesebbek, mint a többiek, pedig nekik volt a legtöbb földjük, nekik fáj leginkább, ha bevonultatják a lovaikat. Az utca tele volt katonával. karszalagos nyilasokkal. A fekete házak előtt jöttek- mentek, tele volt velük a kastélyudvar is. Német katonai gépkocsik mentek át a falun. Nem álltak meg. Újfaluba mentek. Homonai és Mávai a hallban fogadta a küldöttséget. — Nézzék — mondta a nyilas tiszt —, maguk is tudják, hogy a haza mit követel. Mostanság azt kívánja a nemzet, hogy aki csak bánni tud a fegyverrel, az ott legyen a harcmezőn. Magukat nem hívták be. de a lovaikra szükség van. — Itthon nagyobb szükség lenne rájuk — hallatszott egy hang bizonytalanul. — A haza sorsa mindennél fontosabb. — Vetni kéne. — Vetnek az ökrökkel, meg a tehenekkel. — Az én lovam járni is alig tud — mondta Bagi Mihály. Szikszai Károly illusztrációja — Majd megtanítjuk — mondta Mávai, és úgy nézett a sovány emberre, hogy az jobbnak látta csöndben maradni. — És mikor látjuk a lovainkat? — Jobbat nem tud? — üvöltött a karszalagos Homonai. — Azt ne mondjam meg, hogy hány nap kell még a győzelemhez? Én a maguk helyében röstellném most magamat. Még a bíró úr is, meg a kisbíró is. Akiknek legjobban tudni kellene a kötelességüket. De hiszen majd adok én maguknak! Holnap tíz órára ott lesznek mind egy szálig a lovaikkal. Különben... Élesen csattant a hangja, a félénkebb gazdák lassan szivárogni kezdtek kifelé. A falu népe kifelé jött a templomból. A gazdák a kastélyból. A nap fölszállt a fekete házak fölé. A füzek haját meglengette az enyhe szlél, a földnek jó illattal üzentek. — Ha elviszik a lovainkat, soha nem látjuk őket — mondta valaki. — Pedig elviszik. Amit ezek kimondanak, az szentség. Mi pedig megdögölhetünk. — örüljünk, hogy minket nem visznek el. — Maga csak örüljön. Még sorra kerülhet! — Annak jó, akinek nincs lova. Az ökrök nem kapnak sasbehívót. — Az ökrökkel nem lehet megnyerni a háborút. Csak a lovaikkal. — Szegény lovak! Kárászék háza előtt nagy csődület támadt. A templomból jövők is mind megálltak. Odaértek a gazdák. A göbös két akácfa tövében sovány katona hevert a fü- vön. Egy nyilas százados és néhány karszalagos ügyködött körülötte. A kisbíró fia is ott állt a tömegben a Sa- liék gyerekével, akiből pap lesz. A százados rákiáltott a katonára: — Fölállni! A katona ernyedten esett vissza. — Állj föl, te ganéj! — rivalt rá a nyilas. A katona nem tudott fölállni. Szemét riadtan forgatta körbe a bámészkodókra. Félelem és gyűlölet lobogott benne. Mintha megmozdult volna az ajka. Mintha mondani akart volna valamit. — Állj föl — üvöltött a százados. A tömeg fölmoraj lőtt. Egy asszony hangosan zokogott. — Állj föl! Nem tudott fölállni. A százados odalépett hozzá. Pisztolyát a katona tarkójához nyomta. Csak egy dörrenés hallatszott. A sovány test megvonaglott. r^—, nyilasok kötelet köA töttek a fára, a kötélre szépen fölsegí- ’•tették a katonát. Táblát akasztottak a nyakába: „Mindenki így jár, aki nem teljesíti a kötelességét!” A fekete házak fölött sütött a nap, s a falu népe borzong- va nézte a látványt. A Bezerédj-kastély felől két nyilas tiszt közeledett. A bámészkodók szétoszlottak. A gazdák hazamentek, hogy megetessék lovaikat. SIMON ISTVÁN: Zeng a fűrész Nini, a bakról sárga vér folyt — pedig csak a lenge fűrészport muzsikálja ki a rönk. Szorítom sajgó tenyeremmel a fürésznyelet, míg december szele az öklömre süvölt. Egymással szemben, — apóm és én a csipkés acél egy-egy végén állunk és húzzuk módosán. Rövidül a konok, havas fa, társaihoz minden darabja tompán a föld felé zuhan. Ránézek a gyűrött kalapra, s visszanéz fiára az apja — és talán egyre gondolunk: volt egy világ, ami a vállát nyomta, kegyetlen, nagy hasábfák, ezer félelmetes dorong. Az már a földön! Földre döntve hever a múlt rémisztő rönkje, de fel kell még aprítani. Vidám újesztendőt kiáltva harsog a kakas trombitája, itt szól közel, jól hallani. És — húzzuk, húzzuk mind a ketten a két végén, egymással szemben, egy célért, ebben egyetért: ő is valahogy így akarja, essen szét az a kiszáradt fa, mely elszívta az erejét. De öreg már, nehezen bírja, fárad a kéz, gyorsan sípolva dolgozik az ernyedt tüdő. És közbe-közbe meg-megállva rámnéz, míg a fejét csóválja: milyen idő, nehéz idő... Én nem állhatok meg nyugodni! És, hogy menjen a munka, húzni, húzni kell tehát neki is. Száll az idő, mint a fűrészpor, amit a füttyentgetö szél oly kapzsin elkap és messze visz. Tudom, nem ért meg, nem is tudja... Pedig velem, itt szemben húzza. Nem érti meg dacos fiát, aki már milliók szemén át nézi, mit a földkerekén lát, mert nagyobb neki a világ. ...Húzzuk a kemény nagy- fűrésszel, rózsaként virít a két kézfej, fáradt apa és a fia. Szemem drága arcára téved, és fáj, hogy neki már az élet csak látvány, csak komédia. Ki másnak cipelt nagy erdőket, ma a sajátján is meggörnyed: megöregült, — mennyire fáj! Ki velünk jönne most a harcba, holnap talán e lucskos bakra buktatja arccal a halál. Én majd küzdők! Melegség önt el. Bundás, megriadt hófelhőkkel vonul a téli, árnyas ég, s míg a szemem fölvetem rája, mintha az ég, a felhő állna, és mintha csak én szállanék... (Mohácsi Regős Ferenc rajza)
