Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

©KÉPÚJSÁG 1984. április 4. Vermes Lászlóval, a Simontornyai Bőrgyár igazgatójával — Vermes elvtárs! Fe­hér Lajos Így történt című könyvében több helyütt is lehet talál­kozni a nevével: „A kommunista párt vona­lán a régi forrásból újra csöppent némi anyag, egy Balázs illegális nevű fia­talembertől. Rendes pol­gári neve Vermes Lász­ló. ..” Ismét Balázs segí­tett ki bennünket, mint később is annyi alkalom­mal. Most is hozott vagy húsz darab elektromos gyújtófejet. Ez egészen új alapokra fektette akcióin­kat, s széles lehetőségeket nyitott számunkra a to­vábbiakban: ennek segít­ségével akciócsoportunk átállt a robbantásos vál­lalkozásokra.” — Mi indí­totta arra, hogy 1944-ben bekapcsolódjék a kommu­nista párt vezette fegyve­res ellenállásba? — Mindenekelőtt a családi indíttatásról kell szólnom. Féltve őrzött ereklye otthon Győr szabad királyi város 1848-ban kelt igazolása, mely szerint egyik ősöm, Wiedner Patrix beállt a győri honvéd lövészezredbe. Apám 1919- ben vöröskatona volt, a har­mincas évektől a Villamos és Helyiérdekű Vasutak Szakszervezete közvágóhídi helyi csoportjának elnöke, járattuk a Népszavát, rend­szeres olvasója voltam a szakszervezeti könyvtárnak. Ilyen körülmények között nevelődtem, barátkoztam. — Mivel foglalkozott abban az időben? — Negyvennégy február­jában fejeztem be tanulmá­nyaimat a felsőipariskola vegyipari tagozatán. Pár hó­napot dolgoztam Csepelen, a kőolajfinomítóban, majd el­helyezkedtem az újpesti Wolfner Bőrgyárban. Szak­mai kérdésben vesztem ösz- sze a műszaki igazgatóval. Pillanatokon belül kirúgtak. Kapóra jött egyik barátom ajánlata, aki megtudta, hogy milyen bajban vagyok. „Gye­re hozzánk a törökbálinti lő­szergyárba, ott vegyész ke­resnek”. Jelentkeztem. — Gondolom, egy fris­sen felvett alkalmazottnak nem sok lehetősége van arra, hogy hozzájusson, sőt kicsempésszen robba­nóanyagokat. .. — Hát ha azonnal nem is, de később igen. Belépésem után pár hétre váratlan for­dulat jött: Főnökömnek, aki kiváló pirotechnikai szakem­ber volt, zsidó felesége miatt mennie kellett, így — más választás nem lévén — en­gem neveztek ki a Fémáru Fegyver- és Gépgyár török­bálinti üzeme lőszerszerelő részlege vezetőjének. A rob­banóanyagot Pétről kaptuk, ám a gyutacsok, gyújtószer­kezetek — lévén ezek szállí­tása igen veszélyes — nálunk készültek. Szereltünk köny, nyű tüzérségi lőszert, 42. M. nyeles kézigránátokat, tá­nyéraknákat, utászgyutacso­kat, patronokat. Ily módon hozzá tudtam jutni robban­tásra alkalmas anyagokhoz, a más vonalon beszerzett anya­gokból vett „mintákat” a gyári robbanóterületen fel tudtam robbantani, lehetősé­gem volt kísérletezni, ellen­őrizni. Azt hiszem, ez adta meg „értékemet” az illegális csoportban, erre figyeltek föl, amikor beszerveztek. — Szédületes karrier, húszévesen fegyvergyári főtisztviselővé lenni. Nem néztek utána családi kö­rülményeinek, politikai beállítottságának? — Az akkori helyzetben úgy látszik, erre nem volt idő. Egy volt a fontos: be­szerezni dédszülőkig felme­nőén a születési bizonyítvá­nyokat, hogy az ember nem zsidószármazású. Volt főnö­kömmel ezután is tartottam a kapcsolatot, szakmai taná­csokat kértem tőle, több al­kalommal vittem élelmet fe­leségének a csillagos házba. Én biztonságban voltam. Volt fegyverem, természete­sen engedély is, magyar és német nyelvű igazolványom, ami teljesen szabad mozgást biztosított, még a falragaszo­kon közzétett bevonulási pa­rancsra sem kellett katoná­nak mennem. — Hogyan került kap­csolatba a mozgalommal? — Baráti köröm ismerte politikai beállítottságomat és tudta azt is, hogy hol dolgo­zom, hiszen későbbi társaim közt egyedül nekem voltak pirotechnikai ismereteim. — Ezeket, mint Fehér Lajos írja könyvében — hasznosították is. „Balázs szállította a gyuelegyhez szükséges porokat, továb­bá ő tanított meg bennün­ket arra is, milyen arány­ban kell azokat keverni, s hogyan kell rákenni a ke­veréket a gyújtózsinór­ra. ..” Többszörös áttétellel ke­rültem kapcsolatba Fehér Lajossal és a Marót csoport­tal. Sebestyén János szólt, — de lehet, hogy nem is ő fi­gyelt föl arra, hogy itt van egy baloldali ember, mármint én, akinek lehetőségei van­nak, mivel lőszergyárban, ve­zető beosztásban dolgozik, — hogy összehozna valakivel, aki hasonlóképpen gondolko­dik, mint én. Szívesen talál­koznék-e vele? — Természe­tesen, gondolkodás nélkül igent mondtam. —” Akkor légy holnapután este hétre az operaháznál, ácsorogj a járda szélén és cigarettázz. Az illető hozzádlép, megkér­dezi mit szívsz. Mondd azt, hogy Leventét. Ebből ismeri­tek föl egymást. De mostan­tól fogva velem nem talál­kozhatsz.” A találkozó sike­rült. Az illető — csak a fel- szabadulás után tudtam meg a nevét, Novák Károly — kérdezgetett erről-arról, úgy­szólván „káderezett”. Majd megadta egy újabb találkozó helyét, időpontját, jelszavát, de azon már nem ő lesz a „partnerem”. Így ment ez egy ideig, végül a Hajós utca 1. előtt — az ismertető jelre jelszóra már nem emlékszem — találkoztam Fehér Lajos­sal. Persze, az ő nevét sem tudtam, csak a felszabadulás után. Mint ahogy azt is, hogy tagja volt a párt katonai bi­zottságának. Beszélgetésünk során kiderült, hogy mindent tud rólam, de azért megkér­dezte: válla'lom-e ezt az igen veszélyes munkát. Igent mondtam.- Így váltak rend­szeressé a találkozóink, szin­te tanfolyamszerűén oktatott ki a konspiráció szigorú sza­bályaira, például arra, hogy régebbi ismerősök nem dol­gozhatnak egy csoportban, nem ismerhetik egymás való­di nevét, pláne lakcímét, a kapcsolatot találkozókon tartják. Ha véletlenül ez nem jöhet létre, erre vannak a biztosító találkozók, vagy a rendszeres, a hét meghatáro­zott napján szervezettek. Az­tán : ki-ki csak annyit tudhat az akciókról, ami rá tarto­zik. Szigorú szabály, hogy utolsónak kell felszállni a villamosra és ha még valaki felszáll, a következő megál­lónál le kell szállni. Ellenőr­zendő, hogy követik-e az em­bert. Í — Ez adta meg a biz­tonságot a munkához, védte a mozgalom részt­vevőit. — Igen. Mert ha véletlenül lebukok, akár szíjat hasíthat­nak a hátamból, és megtör­nek, akkor se tudok többet mondani, hogy társam ala­csony, szőke és dadog. Még a szüleimnek se mondtam semmit, ők csak azt tudták, hogy a lőszergyárban dolgo­zom, ott is lakom. Csak a felszabadulás után tudták meg, hogy mi volt azokban a sötét hónapokban fiúk „mel­lékfoglalkozása”. — Tehát negyvennégy őszén megkezdte ezt a munkát. — A csoport már korábban is véghezvitt néhány akciót, német katonai autókat gyúj­tottak fel. Az első látványos akció október 6-án este volt Budán, a Duna-parton a Gömbös-szobor felrobbantá­sa. Az újságokból tudtam meg és csak sejtettem — vagy taLán biztosra is vehet­tem — hogy a törökbálinti gyárból pár nappal előbb „vételezett” öt kiló robbanó­anyag felszerelve detonátor- ral és gyújtózsinórral, ehhez kellett. — Érdeklődött erről a legközelebbi találkozón? — Hiába is kérdeztem vol­na. Ez már nem tartozott rám. Csak a felszabadulás után ismertem meg részlete­sen, mi és hogyan történt ezen az őszi estén a Döbren- tei téren. — Említette, hogy szin­te rendszeresen szállított robbanóanyagot. Nem féltr hogy lebukik? — Ez mindannyiunknál be volt kalkulálva. Nekem azon­ban nagy mozgásszabadsá­gom volt. És egy nagy akta­táskám, amiben nyolc-tíz ki- lónyi anyag is elfért. Igazol­ványom mentesített az ellen­őrzések alól. Végső esetre pe­dig ott lapult a zsebemben a töltött pisztoly. A nyilasok géppisztollyal jártak, „test­közelben” praktikusabb a pisztoly. Egyszer tíz kiló rob­banóanyag volt a táskámban, mivel nem sikerült a találko­zó, hazafelé tartottam Tö­rökbálintra. Rendőr igazolta­tott. Döntöttem: ha a táska tartalmát is meg akarja néz­ni, nyilvánvalóan lelövöm. De elég volt az igazolvány... — Tevékenysége főleg „anyagbeszerzés” volt és társainak kioktatása a robbanóanyagok, detoná- torok kezelésére, időzítő szerkezetek készítésére. — Igen, de egyes akciók­ban közvetlenül is részt vet­tem. Például az első vasúti robbantáskor a helyszínen mutattam meg, hogyan kel körülpakolni a sínszálat, hogy ne kis darabon {örjön el, mert akkor a vonat to­vábbrobog és a sint könnyen ki lehet javítani. Az elején még általános szabály volt, hogy csak német katonai au­tókat és vonatokat robban­tunk, de a nyilas hatalomát­vétel után már ő ellenük is harcoltunk. — Gondolom, a felsza­badul áskor nemcsak an­nak örült, hogy szükség­képpen vége a robbantási akcióknak, hanem azt is érezte, hogy sokat tett a felszabadulásért. — Sokat ? — Tehettem vol­na többet is, ha sikerül tö­megméretűvé fokozni az el­lenállást, a partizánharcot. Ez azonban nem rajtunk múlott, mi megtettük a ma­gunkét. — Hogyan alakult élete a felszabadulás után? — Negyvenöt tavaszán visszatértem Szigetszentmik- lósra, részt vettem az MKP szervezet megalakításában, elhelyezkedtem egyik koráb­bi munkahelyemen, a Schéll- nél Csepelen, majd negyven­hatban hívtak a Wolfner-be. Örömmel mentem és végle­gesen ittragadtam, a bőripar­ban. Művezető... főműveze­tő. .. gyárrészlegvezető let­tem, majd az országos válla­lat, a Bőripari Vállalat meg­alakulásakor a fejlesztési fő­osztály vezetését bízták rám, e munkakörömben kerültem kapcsolatba a simontornyai gyárral is. Közben az orszá­gos vállalat megszűnt, a Bu­dapesti Bőripari Vállalatnál lettem vezérigazgató-helyet­tes. Itt Simontornyán prob­lémák voltak a nagyberuhá­zással, idehelyeztek minisz­teri biztosnak, majd kinevez­tek igazgatónak. I — Közben könyveket is írt. . . — Igen. Tankönyvet a szakmunkásképzéshez és a szakközépiskolának. Tizenöt évvel ezelőtt fejeztem be „A bőrgyártás kémiai technoló­giája” című szakkönyvet. Azóta sem jelent meg hason­ló színvonalú és terjedelmű bőripari szakkönyv. A meg­írása kitűnő alkalmat kínált arra, hogy felmérjem saját felkészültségemet és a hiá­nyokat pótoljam. — Hogyan érzi magát Simontornyán? — Annak idején szívesen fogadtak és én is igyekeztem, hogy a kapott feladatot ered­ményesen végrehajtsam. Ügy érzem, sikerült. Nemcsak a gyár „jött rendbe”, hanem sikerült gyümölcsöző kap­csolatot kialakítani a tanács­csal, a nagyközségi pártbi­zottsággal és úgy érzem, a gyár közreműködése a köz­ségfejlesztésben nemcsak a községnek, hanem a gyárnak is érdeke. — Köszönjük a beszél­getést. JANTNER JÁNOS Jövőképünk Megint sláger a régi slá­ger, amelyből oly bölcsesség tudói lehetünk, hogy „ahogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem...”. Dúdolgatjuk. Nem hiszem, hogy bárki is firtatná: igazat állít-e a szö­veg, hogy elfogadná-e élet- felfogásként. Ha jól sejtem, többnyire azon munkálko­dunk, hogy ne akárhogy lé­gyen, jövőnket nem csupán sejteni, hanem alakítani is szeretnénk. Hogyan is látjuk jövőnket, milyen a jövőképünk? Az e cikkben adható válasz vázlatos, és óhatatlanul szubjektív, hiszen a jövőku­tatás elismert tudománnyá vált, s általános érvényű vá­laszt adni jószerivel lehetet­len. Vegyük hát sorra a leg­fontosabbakat. A világ álla­pota, feszültségei, a béke megőrzésének, a nukleáris háború elkerülésének esélye áll első helyen. Azzal a tu­dattal kellett megtanulnunk élni, hogy Földünk teljes pusztulásához elegendő esz­köz halmozódott fel. Kit ne foglalkoztatna a fegyverke­zés veszélye, és kinek ne jutna eszébe, hogy mit te­het az egyén kiszolgáltatott­sága ellen? Bízunk a józan ész győzelmében, a szocialis­ta országok kínálta egyetlen lehetséges alternatíva elfo­gadásában. Azaz: jövőké­pünkből kitöröljük a pusz­tulást. Mégis: hányszor hall­hatjuk, hogy „ha nem lesz háború...” Az aggodalom, a félelem — akarva-akaratla- nul — motiválja gondolko­dásunkat. Még mindig a világ álla­pota — az immár évtizede húzódó gazdasági megtorpa­nás. A világ mely térségét hogyan érintette, hogyan érinti? Az iparilag fejlett tőkés országokat, a szocialis­ta tábort, az úgynevezett harmadik világot? Hol, mi­lyen megoldást találnak a kibontakozásra? És hogyan hat ránk, a mi gazdaságunk­ra, fejlődésünkre a lehetsé­ges megoldás? Az utóbbi kérdésre napi gyakorlatunk­ból olvashatjuk a feleletet. Abból, hogy az új pályára lépett gazdálkodásunk állja az újabb és újabb erőpróbá­kat. Egyfajta megtorpanást élünk át, amelyben vívmá­nyaink megőrzését hangsú­lyozzuk, és a korábbitól mi­nőségileg különböző tenni­valókat kell elvégeznünk. Üj ellentmondások keletkez­nek, új jelenségeket kell ér­telmeznünk. Enélkül nem­hogy a jövőkép, de a jelen értékelése is bizonytalanná válik. A jövő tervezése nyilván nem szakadhat el a jelen tényeitől. Illuzórikus el­képzelés, hogy csupán szán­dékainktól, elhatározásaink­tól függ, hogy milyen lesz a holnapunk. Mondhatni némelyek azért fogadják ér­tetlenül a jelen ellentmon­dásait, mert a szocialista fejlődést gyorsabb ütemű­nek, megtorpanástól men­tesnek képzelték el. Nemze­dék nőtt fel a hatvanas években. Amikor talán ke­vesebb szó esett a szocialis­ta társadalom sajátosságai­nak, törvényszerűségeinek megértetéséről. Az eredmé­nyek látszólag önmagukért beszéltek, igazolták az el­vek helyességét. Holott el­lentmondások, feszültségek, mint a fejlődés velejárói, mindig is léteztek. És bizo­nyosan a továbbiakban sem elkerülhetők. A jelen és a jövő megíté­léséhez tartozik, hogy min­denki másként éli meg a változásokat. Életkorától, egzisztenciális helyzetétől, eszmei-politikai felkészült­ségétől függően. Közvetlen tapasztalatok híján az ifjú­ság nem évtizedekben méri a változások nagyságát. Egy­fajta történelmi ismeretként elsajátíthatja, hogy mit eredményezett például a mezőgazdaság szocialista át­szervezése, olvashat arról is, hogy milyen dinamikusan nőtt a fogyasztás, hogy mi­ként terjedt ki a szocialista juttatások köre, hogy állam- polgári joggá vált az egész­ségügyi ellátás és így tovább. De ami gondolkodását meg­határozza: a pályakezdés, a családalapítás, az önálló ott­hon megteremtése — a leg­feszítőbb társadalmi gondok egyike —, a szakmai előre­jutás buktatói. Számára az eredményeink, értékeink megőrzése mást, kevesebbet jelent, mint annak, aki eze­ket valaha nélkülözte. Jö­vőképében a jelen meghala- ladását szeretné látni, a sa­ját helyzetének bizonyos és minél előbbi javulását. Másként ítéli meg a telje­sítmény szerinti differenciá­lást — ami egyébként ko­rántsem érte el azt a kívá­natos szintet, több okból sem — az, aki többletjöve­delemhez, nagyobb anyagi, erkölcsi megbecsüléshez ju­tott általa, mint aki egyelő­re nem érzékeli vagy az, akit éppen hátrányosan érint. Aki esetleg önhibáján kívül nem tud nagyobb tel­jesítményt nyújtani. Nem mellékesen: a teljesítmény­központú bérezés ellen úgy­mond „elméleti érvek” is elhangoznak olykor. Neveze­tesen : a kommunista társada­lomban a szükségletek sze­rinti elosztás lesz a jellem­ző, márpedig a teljesít­mény és a szükségletek ko­rántsem azonos fogalmak. Megtagadnánk távlati cél­jainkat? Nem nehéz bizo­nyítani az ellenvetés — ese­tenként szándékos — naivi­tását. Részben azzal, hogy az elosztáskor növekvő mér­tékben veszi figyelembe tár­sadalmunk a szükségleteket. A felsorolt vívmányok mel­lett említhetjük az oktatás, a művelődés állami támo­gatását. Hozzátéve persze, hogy korántsem lehetünk elégedettek az esélyegyenlő­séget szolgáló eredmények­kel. Nevezetesen: a képes­ség kibontakoztatásához — amit bízvást tekinthetünk szükségletnek — még nem elegendő sem az oktatás, sem a társadalom egészének erőfeszítése. A népgazdaság teherbírá­sától függ, hogy milyen igé­nyeket sorolhatunk az álta­lános szükségletek körébe. (Egyetlen adalék a szociál­politikai juttatások alakulá­sához: az összes jövedelem­nek 1950-ben mindössze 14 százaléka, 1973-ban 23 szá­zaléka, 1982-ben pedig 33 százaléka származott szo­ciálpolitikai jellegű forrá­sokból. Talán ennyi is ele­gendő annak érzékeltetésére, hogy a megőrzendő vívmá­nyok milyen számottevőek.) A kívánatosnál ritkábban szólunk a nem anyagi ter­mészetű fejlődésünkről. Ar­ról a változásról, ami két­ségkívül nehezebben meg­fogható, de azért bőrünkön érezzük. A szocialista társa­dalmi viszonyok megszilár­dulására, a politikai stabi­litásra, a közéleti demokrá­cia szélesedésére gondolok. Arra, hogy a párt, a kor­mány programja nemzeti üggyé vált. Hogy a köz­ügyekbe mind többen szól­nak bele, mert igénylik a véleményüket, mert a meg­gy őződéses tevékenységnek feltétele, hogy a döntések is közösen szülessenek. A jelen realitásainak fi­gyelembevétele nélkül illu­zórikus jövőképet alkotha­tunk. így igaz, de az is igaz, hogy a jelen átmeneti je­lenségeiből, esetenként szükségmegoldásaiból téve­sen következtethetünk arra, hogy jövőnk nem tervezhe­tő, hogy sorsunk alakulása csakis a körülményektől függ. Fejlődésünk ellent­mondásos, ám iránya egy­értelműen kijelölt. A szo­cializmus távlati céljait nem kérdőjelezik meg a még oly nehéz áldozatokat kívánó periódusok sem. Milyen tehát a jövőké­pünk? A leírtakból bizo­nyára kitetszik, hogy sok mindentől árnyalt. És talán az is, hogy lényeges vonásait illetően a mainál jobbat, szebbet ígérő. Amiért per­sze ezt a mait kell némileg — átrajzolnunk. MAROS DÉNES

Next

/
Oldalképek
Tartalom