Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

1984. március 10.

TOLNA \ __

e KÉPÚJSÁG

!.*•*. *.*.*,•'•*,* I •• í •••;• J * • í • I • .*•* •’ • •.*•*#* • * ? j '*••■.*•*•*•*•*.**

:VV:: : •• :'.:^;:vv;.V.vV ; í: :.*v:

■■■pí

•* • .* .* *'íflkíV •'

— Azzal szeretném kezdeni a beszélgetést, hogy...

— Én pedig azzal, hogy hozok két kávét... Egy pillanat... A csudába ezzel a#'aj- tóval, hogy miért nem tudom kinyitni... Na végre, megvan.

— Elnézést, hogy nevetek, de úgy tűnt, mintha megrendeltük volna ezt a kis „műszaki hibát". De tanú vagyok, pillanatok alatt rendbe szedte a kilincset.

— Ilyen apróságoK nem fognak ki rajtam. Nem azért, mert gépészmérnök vagyok, hanem különben sem.

— Egyébként is szokott otthon szerelni, javítani?

— Persze, hogy szoktam. Mindent megcsinálok, ami elromlik. S ebben a munkában örömömet is feiern. Nem bosszant föl, ha elromlik valami. Legfeljebb akkor, ha nagyon sietek. Persze, általában olyankor szokott beállni a krach... De nem okoz gondot számomra az ügyek intézése, a bevásárlás és sok más egyéb sem.

— Kérem, hogy maradjunk még egy kicsit az ajtóknál. Az előbb a titkárnője felőli ajtón „sikerült” kimennie. De irodáján van még egy, mely közvetlenül a folyosóra nyílik. Azt is nyitva tartja?

— Miért ne tartanán)? Ezen is és azon is bárki, bármikor bejöhet. És be is jönnek. Szerintem ez vezetői stílus kérdése. Hozzám bármikor be lehet jönni, s megbeszélni a napi, vagy mondhatnám úgy is, hogy az aki.t problémákat. különben ;s a Vállalat dolgaiban való elmélyedést rendszerint délutánra hagyom, akkor pedig nálunk nincs nagy nyüzsgés.

— Említette, hogy gépészmérnök. Hol végzett?

— Miskolcon, a Nehézipari Műszáki Egyetemen.. A férjemmel is ott ismerkedtünk meg.

— S annak ellenére, hogy mindketten alföldiek, ide jöttek Dombóvárra, s itt telepedtek le.

— Férjem — most az egyházaskozári termelőszövetkezet ipari főágazatvezetője — az itteni fatelítő ösztöndíjasa volt, tehát itt „kellett” kezdenünk. Aztán megszoktuk ezt a vidéket... Vagy hegyesebb, ha úgy fogalmazok, hogy sikerült beilleszkednünk. Mindkettőnk

szülei távol élnek, rendszeresen látogatjuk őket, s ragaszkodásunk, tiszteletünk, szeretetünk ellenére sem hiszem, hogy valaha elmennénk innen.

— Pedig a három gyerek melett bizony elkelne néha a nagyszülők segítsége.

— De még mennyire. Egyetlen rokonunk nincs a környéken. Néha azt mondom, hogy a legrettenetesebb anyós is áldás lenne, s örömmel viselném el. Hát még az én anyósom, vagy az édesanyám. Most már ugyan köny- nyebb, mert a gyerekek nem

kicsik. Vera, a legidősebb, tizenhat, Tamás tíz, Miklós pedig* hatéves. Persze, el kell mondani azt, hogy szomszédaink jórészt idősebb emberek. Ügyhogy bölcsődébe sem jártak a gyerekek, hanem a szomszéd nénivel voltak a napköziben. Ez minden szempontból óriási könnyebbséget jelentett számunkra, s hozzáteszem, hogy noha fizettünk a gyerekek ellátásáért, de nem olyan borsos összeget, mint általában hallani lehet.

— A beszélgetés során nyilván viszatérünk még valamilyen formában a családhoz, a nagy családhoz, ahol az egyik családfő, mármint ön, a KIPSZER (Könnyűipari Építő- és Szerelő Vállalat) dombóvári gyáregységének vezetője. Mikor nevezték ki, s mivel foglalkozik a vállalat?

— Korábban gyáregység- vezető-helyettes voltam, majd fél évig megbízott vezető. Ezt követően 1982 elején neveztek ki e nagy vállalat gyáregységvezetőjévé Hogy mekkora a több gyáregységgel rendelkező vállalat, annak bizonyítására egyetlen adat: az évi termelési érték 2,2 milliárd forint. Mi, iti Dombóvárott tavaly 75 millió forint termelési értéket állítottunk elő. A vállalatnaK két fő profilja van: acélszer- kezet gyártása épületekhez, valamint épületgépészeti szerkezetekhez; a másik pedig a horganyzás. Tehát a már említett szerkezetek horganyzása, de a munkát külső cégeknek bérmunkaként is vállaljuk.

— Először is mint Gépészmérnököt, másodszor pedig mint vezetőt, aki nő és ráadásul fiatal, hogyan fogadták el? Jobban kellett bizonyítania, mint egy férfinek?

— Az első néhány év után nem okoz gondot, hogy nő vagyok. Tény, hogy nem £c- gadtak el könnyen. Hasonlót már az egyetemen is éreztem. Persze, csak az első időben. Egyébként a gépészmérnöki karon úgy négyszázötvenen végeztünk, s alig voltunk húsznál többen nők. Ez a szakma jelenleg még úgy él a köztudatban, hogy férfi-szakma. Persze, hogy miként fogadják el az embert, az sok mindentől függ, s nemcsak a szakmai tudástól, hanem az emberi tulajdonságoktól is. De ez vonatkozik a férfiakra is.

— Milyen a kapcsolata az anyavállalattal? Ügy is, mint gyáregység-veze tőnek, úgy is mint női vezetőnek?

— Azt hiszem, hogy az utóbbit e kérdésben mellőzhetjük. Kapcsolatom egyértelműen jó. És az is, hogy ilyen nagy vállalat áll mögöttünk, mármint egy ilyen kis cég mögött, ame'y önmagát nehezen lenne képes eltartani. Gondolok itt elsősorban a beruházásokra, ami az elmúlt öt esztendőben ötven millió forintot tett ki. De említhetem a tavalyi átlagbéreket is. ami természetesen mindenkit beleértve 57 ezer forint volt.

— A béreknél álljunk

I

— A kísérleti bérgazdálkodásra gondol, melyet 1983-ra és ’84-re megpályázott a KIPSZER. Ez mindenképpen nagy előnyt jelent. A nagy- vállalatnál tavaly 9,5 százalékos volt a bérfejlesztés, nálunk 15 százalékos. Ez bértömeggazdálkodás, és nettó haszontöbblethez kötött. Ha év közben úgy állunk és úgy látjuk, hogy a nettó haszon több lesz az év elején tervezettnél, az máris érzékelhető a dolgozók jövedelmén. Egy egyszerű példa: ha a vállalat száz forint többlet-nettó hasznot hozott, abból húsz forint fordítható bérfejlesztésre, húsz pedig nyereségjutalomra. A kísérleti bérgazdálkodással eljutottunk oda, hogy a városban és a városkörnyéken első helyen állunk a bérszínvonal tekintetében.

— Ez azt jelenti, hogy a KIPSZER kapuja előtt sorban állnak az állást keresők?

— Nem éppen. Korábban komoly létszámgondjaink voltak a fizikai állományban, viszont a tavalyi 15 százalékos bérfejlesztés óta kezd megoldódni a helyzet.

I

— Hányán dolgoznak a dombóvári gyáregységben?

— Száznegyvenen. Ebből huszonegyen adminisztratív munkakörben, — magamat is beleértve — a többiek a termelésben.

— Hány százalék a nő? — Körülbelül negyven.

— Nehezebb a nőkkel való foglalkozás, mint a férfiakkal? Ezt úgy értem, hogy nőnek nőket irányítani mennyire jelent gondot?

— A közhiedelemmel ellentétben nem jelent. Nem többet, mint a másik nemmel kapcsolatban. Ez az én véleményem és tapasztalatom. Ügy gondolom, mindannyian autonóm személyiségek vagyunk, mindenki igyekszik aiz önmegvalósításra... és igyekezzék is. A munkahelyén, a magánéletben mindenki tegye jól a dolgát, adja maga-magát. Hogy valakinek van főnöke — nekem is van — az csöppet sem hátrány. Közhellyel: ez az élet rendje. Lényeg, hogy saját posztunkon nyújtsunk lehetőleg maximumot. Legalábbis igyekezzünk.

— S erre ön képes például a magánéletben?

— Hát azt nem tudom

— H

napja?

— Hogyan telik egy

s ezt tekintem életem legnagyobb anyagi vívmányának. Nagyon megkönnyíti az életemet. A vásárlást, a cipeke- dést, az ide- meg az odaérést. Persze,’ ha felírom, hogy mit kell venni, a férjem, vagy a gyerekek is bevásárolnak. A nagyobb vásárlásokhoz viszont ragaszkodom. Az az én privilégiumom. A benti eär- foglaltságomról már beszéltem, úgyhogy arról csak any- nyit, hogy kötetlen a munkaidőm. Előfordul, hogy már kettőkor hazamegyek, de gyakran 4-ig, 5-ig maradok bent. A reggeli romokat általában délután takarítom el. Utána készítem a vacsorát, aztán kezdődik az esti verkli. Férjemmel együtt későn- „fekvők vagyunk, olyankor jut idő beszélgetésre, olvasásra Szóval otthon anya és feleség vagyok.

— Azon tűnődöm, hogy miért ragaszkodik a nagy bevásárláshoz? Miért nem bízza azt a férjére?

— Jogos. Csak az a helyzet, hogy szeretem, ha otthon van mindenből jócskán. Húsból általában hét-nyolc kilót is viszek haza, előkészítem, csomagolom, s csak úgy teszem a hűtőládába... Mindenből szeretem, ha sok van otthon, mert naponta nincs rá eszem, hogy sót, vagy ecetet vegyek.

— Ezek szerint jó háziasszony.

— Nem fogalmaznék így.

Inkább azt mondom, hogy a konyhát muszáj jól szervezni. A hét végi menüt mindig pénteken este, vagy éjjel készítem elő, hogy a két nap nagyjából szabad legyen. A főzés jórészt az én dolgom, viszont Vera lányom kitűnően süt, úgyhogy azzal ki tudja, mikor foglalkoztam utoljára. \

— Nem is lennék nő, ha nem jegyezném meg, hogy jó a frizurája, s ugyancsak az a szerelése.

— Szeretek jól öltözködni, de a sportos a stílusom. A hajamat pedig — köszönöm a dicséretet — magam csinálom. Félévente megyek fodrászhoz vágatni, s amikor kell, daueroltatni.

I

— Mint vállalat vezei jének, volt-e már élőn abból, hogy nő, hogy c nos nő?

— Jaj! Hát reggel hatkor kelek. Pedig de szeretném nyolckor tenni! Szóval kezdődik a reggeli rumli. Egyik nem akar kelni, másik nem talál valamit. Szóval a szokásos. Hiszen tudja, magának is van két gyermeke... A reggeli hacacáré után útnak indulunk. Legkésőbb fél nyolcra érek a munkahelyemre.

I

— Mivel jár be?

— A berekni meg egy\icsit...

— Vagy busszal, vagy kocsival. Van egy Trabantom,

— Hát, hogy is mondjam? Egyáltalán nem utazom az ilyen előnyre és sértőnek is érezném. Viszont nem zavar, ha nőnek néznek, ha udvariasak velem. Elvégre nő vagyok, még ha vezető is.

— Ha valaki teljesítené egyetlen kívánságát, mi lenne az?

— Még több női vezető. Mindenütt. Első számú vezető. Netalántán miniszter... Ezen a konzervatív Anglia miniszterelnök-asszonya látogatásakor is eltűnődtem. Tehát szeretném, ha minél több nőnek adódna lehetősége vezető posztban lenni, s minél többen akarnák és vállalnák is ezt.

— Ebben is örömmel értek egyet.

V. HORVÁTH MÁRIA

Múltunkból

Valószínűleg sokak számára hihetetlennek tűnik, hogy milyen nehézségeket okozott az első világháború a népoktatásban, milyen — olykor valóban emberfeletti — erőfeszítést követelt, hogy némi eredményt érjenek el a pedagógusok. Kézbe vettük a levéltárban őrzött egykori tanfelügyelői jelentéseket. A jelentések a közigazgatási bizottság részére készültek. Havi jelentések voltak ezek, s ezért igen alkalmasak arra, hogy segítségükkel nyomon követhessük az eseményeket, a változásokat. Az 1916. évi jelentéseket vettük alapul az alábbiak megírásához.

A háborús viszonyok megváltoztatták a lányok részére tartott kézimunkaórák feladatait. A térítők kivarrása és a hímzések helyett praktikusabb dolgot kellett készíteni. A tanfelügyelő 1916. január 12-én erről így tájékoztatta a bizottságot: „Felhívtam a tanítóságot, hogy a polgári leányiskolák tanulói ezen tanévben is a katonák részére a női kézimunka tanítási ideje alatt hósapkákat, térdmelegítőt készítsenek.”

Ugyanebből a jelentésből azt is megtudjuk, hogy — a mai szóhasználattal élve — képesítés nélküli pedagógusok sem tudták pótolni a hadba vonult nevelőket, ezért a megyében több helyen a lelkészek is beálltak a sorba és tanítói feladatokat láttak el. „így a tanítással foglalkozik a gyönki ref. német; az őcsényi ref. segédlelkész, a felsőnánaí ág. hitv. ev.; a medinai görögkeleti szerb, a miszlai ref. lelkész és a du- naszentgyörgyi ref. s. lelkész”

— hangzik a jelentés.

Még egy jellemző adatot idézünk a januári jelentésből : „Csalán 24 mázsa, tea 7 mázsa és 38 kg gyűjtetett.” A csalángyűjtést a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelte el, hogy ennek rostjával pótolják a hiányzó kendert. Teaként az összegyűjtött szederleveleket említi a jelehtés. Az orosz, a kínai stb. tea helyett szederlevélből főzték a háború alatt a teát. A tanulók gyűjtötték a csalánt is meg a szederlevelet is.

Március 8-án kelt jelentésében arról számol be a tan- felügyelő a bizottságnak, hogy „újabban 241 kiló csalánszárat küldtem el gyári feldolgozásra”.

A háború miatt — hadi célokra — igénybe vettek több iskolát. A márciusi jelentés szerint: „hadi célra le van foglalva a dombóvári rk. és a tolnai állami iskola egészben, a dombóvári állami és a bátaszéki iskola pedig csak részben. A tanítás azért más termekben rendben folyik.”

Amióta tanítók léteznek, feladataik közé tartozott a lakosság felvilágosítása, tájékoztatása is az időszerű kérdésekről. Tudjuk, hogy 1916 tavaszán a tennivalóik közé sorolták, hogy „a kolera, béltífusz, a pestis és a hólyagos himlő elleni védekezés módját a nép között ismertessék.”

Kevésbé népszerű feladatok operatív megoldásába is

— rendeletileg — bekapcsolták a nevelőket. Az április 12-én kelt jelentésből tudomásul vette a közigazgatási bizottság, hogy: „A közoktatásügyi miniszter úr megengedte, hogy a tanítók a gabona rekvirálásoknál igénybe vehetők. Említett miniszter úr rendeletéből felhívtam a polgári iskolák igazgatóit, hogy a harctéren küzdő katonák részére könyveket gyűjtsenek”.

Örömmel adott jelentést a tanfelügyelő arról, hogy a paksi polgári fiúiskolából a Vöröskereszt (értsd: a hadikórház) „kihelyeztetett, és az épület rendeltetésének visz- szaadatott”.

Természetesen a tanítók közül is mind többen teljesítettek szolgálatot a fronton. A behívókat nekik is kikézbesítették. Nem sokat törődött a hadvezetés azzal, hogy mi lesz a hátországban a gyermekek nevelésével, tanításával. Hogy mit jelentett a tanítók behívása, s milyen többletfeladatot hárított a visszamaradt nevelőkre, ezeknek illusztrálására, kicsit hosszabban idézzük az augusztus 2-án kelt jelentést:

„Minthogy a vármegye területén az összes szervezett elemi iskolai állások száma 527, ezekből tanító nélkül maradt 35 százalék. Az itthon levők közül 184 férfi és 163 tanítónő. Ha hiányok megoszlása arányos lenne, meg- - feszített munkával és megfelelő tantervi változtatásokkal biztosítani tudnók az egész vonalon a szükséges eredményt, de sajnos, ott, ahol az egész község tanító nélkül maradt, vagy 150—200, sőt 300 tanköteles is jutott a megmaradt egy tanítóra, az amúgy is megrövidített tanítási idő alatt nem lehetett a legszükségesebb eredményt sem biztosítani.”

A nevelő-oktató, munka eredményének ilyen megítélésével már a május 10-i jelentésben is találkozunk. A tanfelügyelő megjelent több tanévzáró vizsgán. Tapasztalatait így összegezte: „Ezen vizsgálatokon tapasztaltuk, hogy az eredmény a tanítási idő rövid tartama miatt nem volt éppen teljesen kielégítő, mérlegelve azonban a háború okozta nehézségeket, elnézést gyakoroltunk.”

Lehetett-e mást tenni ott, ahol egyetlen pedagógusra 150—300 tanuló jutott, mint elnézést gyakorolni, tudomásul venni a tényt, hogy ilyen esetben már az is eredmény, ha a gyermekeket a nevelő egyetlen udvarban meg tudta tartani. A betűvetésről, a számtanról nemigen lehetett szó.

S amikor vége volt a tanévnek, a gyermekek a ház körüli, vagy éppen számottevő termelői munka mellett szedték a csalánt és a szederlevelet. Kellett a frontnak, a katonáknak. A tanítók pedig új feladatot kaptak: „A vallás- és közoktatási miniszter úr rendelkezése alapján a tanítók az idei szünidő alatt is kénytelenek állomáshelyükön segédkezni a községi közigazgatásban. A központi járásban név szerint is kijelöltem azokat, akiket az illetékes főszolgabíró e célra igénybe vétetni óhajtott”.

A közigazgatási feladatok megoldásába azért vonták be a tanítókat a nyári időben, mert a közigazgatási apparátus is megcsappant, közülük is többeket kivittek a frontra.

Ilyen körülmények között mind nehezebbé vált a tanítás, még ott is, ahol egyáltalán meg lehetett kezdeni szeptember közepén az oktatást. A tanfelügyelő engedélyezte a későbbi tanévkezdést ott, ahol nem voltak meg a személyi feltételek. De nemcsak szeptember második fele ment el anélkül, hogy javult volna a helyzet. Hiába várta a dolgok jobbra fordulását októberben és novemberben is. Még december elején is számos iskolában üresen tátongtak a tantermek, síri csend honolt ott, ahol egykor gyermekzsivaj jelentette az életet. Nem volt pedagógus, aki a katedrára állhatott volna. A december 6-án kelt jelentés az alábbiak szerint sorolta az ilyen iskolákat: „A vármegyében szünetelő iskolák közül a tol- nanémedi állami, bátaszék- lajvéri és medinai községi, hanti és kányái rk. jellegű iskolákhoz küldött ki állami helyettes tanerőt a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr. Szüneteltetni kénytelen még az őcsényi szőlőhegyi községi, a belaczi, decsi, dombóvári, ladományi, murgai, szálkái, szedresi, tengődi rk.; kismórágyi és váraljai ref.; tolnanémedi és váraljai ág. h. ev. és a gyönki izraelita jellegű elemi népiskola.”

K. BALOG JÁNOS

Lengyel Jánosné gyá regység - vezető ve I