Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

6 NÉPÚJSÁG

1984. február 11.

Pál Imrével, a hőgyészi nagyközségi tanács elnökével

— Tizenhat évet dolgozott Hőgyészen, mint vb- titkár, a járt utat a járatlanért miért hagyta el? Sarkosabban fogalmazva: a biztos állást miért cserélte fel a bizonytalanabbért?

— Felkészültem a beszélgetésre, így erre a kérdésre is. Válaszaim vázlatát le is írtam, de ez éppen olyan kérdés, amire nem lehet egyszerűen válaszolni. Először is nem érzem bizonytalannak a szeptemberben vállalt munkát, mert ha valaki 23 évet él együtt egy faluval, akor az nem lehet a gondja, hogy megválasztják-e. Nem volt könnyű a döntés éppen azért, mert szeretem a szakmámat, aminek azért a közelében akartam maradni, ez volt az egyik motívuma a döntésnek. Aki futott már egy pár kört, az nem ijed meg olyan hamar a hosszútávfutástól, persze, ugyanezért volt nehéz is a döntés, hiszen ismerem a feladatot, ami ezen a szinten már nemcsak szakma, hanem hivatás is.

— Miért, ez milyen szint?

— Itt a munka a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik, közvetlen a kapcsolatunk az emberekkel, nem lehet az akták mögé bújni. Állandó a döntéskényszer. Egy közösség tagja vagyok, egy falu közösségéé, ahol c^k együtt lehet focizni, az én pályám Hőgyész és a csapatom a tanács.

— Mit ért azon, hogy tanács?

— A testületet és az apparátust együtt, az intézményeink dolgozóit is hozzászámítva. De most szeretnék visszakérdezni: miért éppen velem készül ez a beszélgetés és miért nem például az elődömmel, Trick Ferenccel, aki mielőtt elment nyugdíjba, azt mondta nekem, hogy „most nálad van a labda”? Ügy érzem, ezt most nem lehet lepasszolni, akkor is kapura kell lőni, ha esetleg mellé megy. Azért is lettem tanácselnök, mert sokan akarták, ha nem is mindenki. Sokat számított nekem az állami gazdaság igazgatójának a véleménye is. De miért éppen én szerepelek, aki sosem szerettem feltűnni, világmegváltó sem akartam lenni, de azt meggyőződéssel vallom, hogy minden jó ügyért ki kell állni. Átlagos embernek tartom magam, de nem szürkének.

— Nehéz helyzetbe hoz, hiszen a hét végi beszélgetés alanyait minden újságíró maga választja, részben ösztönösen, részben tudatosan. Magam úgy vagyok vele, hogy csak olyan emberrel beszélgetek, akit korábbi munkakapcsolata során már megismertem és olyan a szakterülete, ami érdekelheti az olvasókat. Ebben is dönteni kell, de mit jelent az ön számára az említett döntéskényszer?

Kettős dolgot, nekem, illetve nekünk a munka során sok kis és nagy dologban kell döntenünk, ami aztán nemcsak a mi számunkra kötelező és hosszú távon meghatározó, hanem másokat is kényszerít. Itt van például két ügy, az egyik a szennyvízcsatorna építése, az minden hőgyészit érint anyagilag is, végig kell tehát gondolni a dolgokat döntés előiüt. A másik kisebb ügy, de nem kevesebb alaposságot igényel; kórt egy család szeszfőzdeengedélyt, végig kell nézni a jogszabályokat, és aztán pontosan elmondani a vállalkozónak, hogy mire számíthat adóban, a gépek beszerzésében, vagy itt van például az energiafogyasztás új beszabályozása. Látnia kell előre a várható költségeket, nehogy azt mondhassa, hogy nem tájékoztattuk alaposan, időben.

— Ha ennyire felkészül, nem lehet könnyű a vitapartnerének...

— Nem szeretek magamról beszélni, de azért ennyit el kell mondanom, hogy szívesen vitatkozom, de nem tartom magamat tévedhetetlennek, néha éppen azért megyek bele vitákba, hogy választ kapjak saját kételyeimre is. Azért készülök fel az ellenvetésekre, mert az segíthet felismerni, ha tévedtem. Nem szeretem, ha bírálnak — ez 'természetes —, de azért képes vagyak elismerni, ha a kritika jogos. Türelmes vagyok és nyugodt, de néha lobbanékony a természetem.

— Tudom, hogy nem hőgyészi, és a név utal is a székely származásra.

— Valóban, a székelyek kalandos útján jöttem, de ezt iis felírtam magamnak, mert nagyon fontos: vallom, hogy hőgyészinek nemcsak születni lehet, de érte szívvel is 'dolgozni.

— Térjünk vissza a gyermekkorára!

— Nyilván életem legfontosabb dátuma volt, amikor 1930. január 14-ón Bukovinában, Haddikfalván megszülettem, édesapám szobafestő és mázoló volt, édesanyám dr. Petra Groza dévai konzervgyárában dolgozott. Ügy menekültünk több állomáson át, hogy fejünk felett volt a háború, végül 1946- ban érkeztünk haza Tevéire. Ez megint fontos dátum, mint ahogy fontos lett számomra egy iskola, amit mé Hátiamul keveset emlegetnek. Tévéién működött a Körösi Csorna Sándorról el- nvezeti székely tanintézet. Kiváló tanáraink voltak, Földi István igazgató, Der- zsi János, Danes János, Gáil- los László, Eősz Mátyás megérdemlik, hogy tisztelettel emlékezzem rájuk. A rajzolást is ott szerettem meg, ami mindmáig elkísér. Később a bonyhádi gimnáziumban Horváth Olivér és Lőrincz Vitus. voltak a rajztanáraim, nyilván ez indított el Budapestre iis, ahol dekoratőr voltam. 1959-ben egy kislány kedvéért — aki ma a feleségem —, hazajöttem és a KISZ-bizobtságom dolgoztam együtt Király Ernővel és János. Jeromossal. Ügy kerültem Muirgára vb- titkárnak, hogy azt sem tudtam mi az, amit vállaltam. Nagyon jó közösségbe kerültem: befogadtak, tiszitaszívű, őszinte emberek vetitek körül. Különös szeretettel és tisztelettel kell szólnom Jókai Jánosról, aki nagyszerű

kommunista volt. Megnősültem, és ott lettem párttag is. nem csoda hát, hogyha úgy emlékszem ezekre az évekre, hogy életem szép időszaka volt, ha tehetem, ma is visszajárok.

Hőgyészen éltünk a feleségemmel, így aztán hazajöttem 1968-ban. Fociztam már előtte, és elmondhatom, hogy sokat köszönhetek a sportnak is, ismét közösségre leltem, céltudatosságra szoktatott, megmentett a .pótcselekvésektől, mert én annak nevezem az ivást, cigarettázást. Feleségem is sportoló volt, egy időben Tolna megye tá- vdlugró bajnoka, iánynevén Rúzsak Irén, ma a hőgyészi OTP-fiók vezetője.

— Mit kérne, ha három kívánsága teljesülne?

— Mit is? Egy kívánságom már teljesült. Nyugalom van körülöttem, szép családi életeit éllék, már két unokám van. Megfelelni akarok egy feladatnak...

— Ennyire idegen ez a kérdés?

— Idegen, mert elégedett vagyok, persze, nem magammal:, hanem ia helyzetemmel, a körülményeimmel.

— Eddig nem nagyon hagytam, hogy elmondja, amire készült. Mi az amiről még beszélni szeretne?

— A munkáról, amit Hő- gyészért végzünk. Az a legfontosabb, nem? Erről kellene szólni az egész beszélgetésnek. A lényege, hogy mindig feszített tervet vállalunk, aminek a végrehajtásában, nem is hiába, számítunk az emberek lelkesedésére, munkájára is. Meggyőződésem 'szerint még nem ugortuk át azt a lécet, amit a községfejleszitésben magunk elé tűztünk, és amire a községnek az adottságai is megvannak. A községfejlesztés .nehéz munkáját nagyon sokan segítik, de vannak, akik még többet is tehetnének. Az állami gazdaság a község nagy lehetősége! Közösen felismertük a helyes uítat, az együttműködés jól kialakult. A vezetők közel egykorúak, valljuk, hogy a dolgok kimondásából kikényszeredik valami igaz. Olykor a leegyszerűsítések, a félrehaLlások elferdítik a dolgokat, de olyankor mindenki a jobbítás szándékával közeledik. Felesleges a siránkozás az elmulasztott dolgok felett, azzal kell törődni, amit most lehet tenni.

— Miféle célokról van szó, mit jelent a nagyközségi életforma?

— Azt szeretnénk, ha falunk egy jói ellátott urhani- zált nagyközség lenne. Nézzen ki az ablakon, milyen szép ez a főtér, ezt is * úgy kellene építészetileg fejleszteni, hogy méltó maradjon önmagához. Hőgyész iparosodott nagyközség, aminek múltja van, kiderült, hogy újra felfedeztük azt, ami egyszer már megvolt. A Széchényi könyvtárban vannak adatok arról, hogy itt már 1733-ban iparosok éltek, textil- és kékfestőüzem működött. Mindig is kereskedelmi központ volt, a környező 'településekről ide jártak az emberek, mint most is a heti piaci napokon. Legalább kétezren ipari munkások

községünkből, az állami gazdaság dolgozóit is ideszámítva, él itt legalább 300 értelmiségi. Az ellátás javul, de azért vannak még fehér foltjaink, például a vendéglátásban. Éppen egy éve avattuk a régiből alakult új művelődési házat, ami színvonalas programot adott a lakosságnak és sok megyei rendezvényit is vonzott.

— Erre kérdezni is akartam, nem luxus egy ilyen előkelő művelődési ház egy községben, még ha nagyközség is?

— Nem előkelő, legfeljebb jól felszerelt. Az építésen nagyon sokat dolgoztak a hő- gyésziek, úgy a lakosság, mint a munkahelyek, főként az állami gazdaság dolgozói. Közös összefogásból született ez is, a felszerelés nagy részét mi takarékoskodituk ki magunknak, vállalnunk kellett a beruházó szerepét, mert így is pénzt takarítottunk meg. A technika beszerelését egy szövetkezet például hárommillió forintért vállalta, egy sirnontornyai kisiparos megcsinálta 1 millió 100 ezer forintért, kis áttétellel azt a pénzt is a technikai berendezés korszerűsítésére -lehetett fordítani. Sokáig elhúzódott a munka, az igaz, de most van, illetve a könyvtárral együtt majd lesz egy korszerű, minden igényt kielégítő közművelődési intézményünk.

— Ügy tudom, a volt elnökkel elmentek a Fórum és a Hyatt szállodákba megnézni, milyen is az, ami a legkorszerűbb...

— Valóban bementünk egy kávé erejéig körülnézni, mert mindenből a legszebbet, a legkorszerűbbet akartuk megcsinálni abból a pénzből, amit ránk bíztak. Nem a jelennek építünk, hanem a jövőnek, olyanra nem szabad a pénzt költeni, ami már az elkészülése pillanatában elavult vagy kicsi. Burkoltuk például a faliakat, de ez nem felesleges kiadás volt, mert megkönnyíti és olcsóbbá teszi a karbantartást. Törődünk a társközségeinkkel is, sajnos, valamennyi öregedő, fogyó település, de azért úgy fejlesztünk a társközségekben, hogy amit el lehet intézni, meg iehet kapni helyben, azért senkinek ne kelljen Hőgyészire utazni. Hogy mit jelent hőgyészinek lenni?

Sok barátom van, jók a szomszédaim, ha kedvem van, ma is beállók focizni. A társadalmi munkában részt veszek, mint mások. Fizikai munkát is végeztem a művelődési ház építésén, és az ismerősöknek is szívesen segítek, ha építenek. Minden szombaton — hétköznap nem érek rá — reggel ötkor én megyek tejért és kenyérért, a bolt előtt találkozunk és beszélgetünk. Szeretem az embereket, érdekel a sorsuk, és szeretek velük beszélgetni, valóságos mini falugyűlések alakulnak ki ilyenkor, ez is hozzátartozik a községi életformához. A hőgyészi emberek általában nyíltak, könnyen mondanak véleményt. Készülni kell még a szombati találkozásokra is, mert sóik aktuális politikai és persze községi kérdésre kell vállaszalnom.

IHAROSI IBOLYA

Múltunkból

Nem kizárólagosan napjaink jelensége, hogy a korábbiakhoz képest takarékosabban kell bánni az eszközökkel, mert nincs elegendő fedezet a kiadásokra. Volt már rá példa, nem is egyszer, hogy a megye is bajba jutott. Pótadót nem lehetett kivetni, a kormány sem adott pénzt. A megyének magának kellett előteremtenie a szükséges összeget. Természetesen ez nem ment simán.

Az eset 1838. szeptemberében történt. A „Tekintetes Nemes Tolna vármegye” közgyűlése előtt az első alispán adott tájékoztatót arról, hogy kiürült a megye kasszája. Mint azt a gyűlésről felvett jegyzőkönyv tanúsítja, a gyűlésnek az volt a központi napirendje, hogy honnan vegyenek pénzt. Az alispán megtette a javaslatot: a nemesek meghatározott kulcszám alapján „adakozással mél tózta tná. nak összvegyűjteni” a hiányzó összeget.

A gyűlés egyhangúlag elismerte, hogy olyan testület, mint a megye, nem lehet meg pénz nélkül. A rendszeresen jelentkező kiadásokra pénz kell. Arról azonban hosszan vitatkoztak, hogy meg lehet-e adóztatni a nemesi birtokot Idézzük a jegyzőkönyv idevonatkozó részét:

„... a hosszabb vitatkozás leginkább már csak a körül forgott, hogy megóvattassék azon törvényes elv, melyhez képest a nemesi birtok és vagyonra akármely költséget is törvényes rendeletén kívül nem lehet kivetni”

Ügy látszik, a nemesek nem szerették, ha „ősi jogaikat” bárki is korlátozni akarta. Pedig itt erről szó sem volt. Ugyanis az első alispán önkéntes adakozásra szólította fel a megye nemeseit.

A vitatkozók aggodalmát végül is eloszlatta a kialakult állásfoglalás. Erről a jegyzőkönyvben ezt olvashatjuk:

„Melly aggodalom végre azon egyeztető érintés kijelentés és határozatban talált megnyugtatást, mi szerint itt nem erőltetett vagy kénysze- rített kivetésről, hanem csak szabad ajánlásról lévén szó, e szabad ajánlás elnökileg javaslóit módja és mértéke is csak önkéntes szabad akaratból fogadtatván el, ama törvényes elv ekképp meg őrizve, s tökéletesen megmentve volna”

Ezt követően a közgyűlés meghozta a végzést is. Érdekessége ennek az, hogy — az önkéntesség kimondása mellett is — kivetették azokra is a bizonyos összeget, akiket a közgyűlésre meghívtak, de el nem jöttek, és ki sem mentették magukat. Ügy vették őket, mint akik a hozott döntéssel egyetértettek.

„És e szerint pontosulván a jelenlévők közértelmük össze, a meg nem jelenteké pedig, kik a gyűlésről és ennek tárgyáról az 1523. végzés szerint eleve tudatosítva és arra hivatalosan, szinte meghíva voltak, minthogy részükről ellenkezés nem nyilatkoztatott, természetes következtetéssel ahhoz járulván az elnöki indítvány szerint elfogadtatott...”

A végzés szerint az összeg felét 1838- november 1-ig, a másik felét pedig 1839. évi Szent György napjáig fizetendő be a megye kasszájába. A terv szerint összesen 6 420 forintnak kellett összejönnie.

A vármegye védte jussát: az adómentességet. De ekkor nem volt vissza már egy évtized sem ahhoz, hogy Bezerédj István ugyanebben a teremben kijelentse, önként vállalja az adózást — a közteherviselés elveinek megfelelően.

NEM SEGÍTETT SZENT HUBERT T EV ELI KULCSA SEM

Ugyancsak az 1838. szeptemberi közgyűlésre terjesztették be A veszett kutyák elleni védekezés című napirendet. Havas Ignác főorvos volt az előadó. Beszámolójában megemlítette, hogy az utóbbi időben megszaporodott a „dühös ebek” száma, mind több embert marnak meg, s mert

nincs kellő kezelés, ezek az emberek meghalnak. Az orvosi kezelés Tevelen azért maradt el, mert a megmart ember a kezelést „nem kereste vala, mivel Ó Gelencsér József Teveli Plébános által ennek saját gyógyítási módjával meg tévesztve, t. i. amint mondatik, a Szent Hubert kulcsával megilletve könnyen hívőségben magát a veszedelemtől már megmentettnek vélte, s gondolta”

A főorvos követelte a közgyűléstől, hogy figyelmeztesse a teveli papot, hogy máskor tévedésbe ne ejtse az embereket, s ha valakinek segedelemre volna szüksége, forduljon orvoshoz.

Ezt követően a következőket határozta el a nemesi közgyűlés:

1. Minden gazdátlan és kóborló kutya mindenütt el- emésztessék.

2. Mindenütt az utsza-sor- ban középszerű telken helyezett háznál csak egy kutya szenvedtessék meg (azaz csak egy kutya tartható), és ez is folyvást a háziak által őrszem alatt, az udvarban tartassák úgy, hogy ha azok ké- sérete nélkül ezen kívül az utszán, vagy akárhol egyebütt csatangolna, mint kóborló eb, az első pont alá esve agyon üttessék.

3. A 2. pontnak a tartható ebszámra nézvesti rendelése a szélső házakra, úgy a pusztákon és szabadtéreken helyezettekre, még is a na- gyobbszerű udvarokra helyes részaránnyal alkalmaztassák.

4. Ha valamelly helységben dühös (veszett) kutya tapasz- taltatnék, ne csak az azonnal és óvakodó tellyes igyekezettel kivégeztessék, hanem el- emésztessék azon helységben minden egyéb kutya is, amellyre nézve tellyesen ki nem mutattatnék, hogy az a megdühösödött (megveszett) ebbel legtávolabb sem volt érintkezésben, sőt, nem is lehetett.”

A közgyűlés végül úgy rendelkezett, hogy a járási főszolgabírák hirdessék ki a határozatot, és őrködjenek annak megvalósítása felett. A CIGÁNYOK ÖSSZEÍRÁSA A MEGYE NYUGATI RÉSZÉN

1837 novemberében összeírták a megye nyugati részién a cigányokat. Dőry Sándor főszolgabíró november 14-én aláírt jegyzéken összesen 129 cigány neve szerepel. Az egyik legszembetűnőbb, hogy — a jegyzék szerint — közülük szinte senki nem volt büntetett előéletű. Mindösszesen a Tatai Illés nevet viselő személyinél van megjegyezve, hogy többszörösen büntetett előéletű személy. Két személy esetében tartalmazza az összeírás, hogy „rossz lelkű”. Mindenki másnál egyértelmű a megjegyzés: „büntetve nem volt”. Ezek a megjegyzések már csak azért is érdekesek, mert a közvéleményben a cigányság gyakran úgy él, mint a bűnözők társadalma.

A legtöbb esetben a tisztességes foglalkozás is adott. Többségüknél a „vásározó”,

„muzsikus”, a „madzagkötő”, a „napszámos” megnevezés található, de gyakori a kevésbé hízelgő „foglalkozás” is, a „koldulás”.

Az összeírás választ ad arra, hogy miilyen korúak voltak az összeírt személyek. Többségük a 30—50 év között volt. A 60 évet meghaladó korral mindössze egy személy szerepelt, ő állítólag 70 esztendőit élt meg. Viszonylag kevés a gyermek. A 129 személy közül a 10. évet meg nem haladók száma: 35. Kevesebb, mint más egykorú magyar családoknál jellemző volt.

Érdekessége az összeírásnak az is, hogy az asszonyokat nem nevezik néven, hanem csak úgy: felesége. Ebből joggal következtetünk arra, hagy a cigánylányok férj- hezmenéskor gyakorlatilag elvesztették lánykori nevüket, de a hivatalos szerv nem tartotta számon őket úgy, minit asszonyt, nem vették fel a férj nevét a szokásos „né” képzővel. K. BALOG JÁNOS