Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
A^ÉPÜJSÁG 1984. február 25. egyúttal szenzáció is. Hát hogyne! Még a község idős lelkipásztora is részt vállalt a téglajegy eladásban bejelentve, hogy a társadalmi munkából sem akar hiányozni! De a munkásőrség megyei parancsnoksága, a helybeli kisiparosok is felajánlották erejüket, szakértelmüket. Ha bárki azt gondolná, hogy a termelőszövetkezet „kizsákmányolja” a helyi tanácsot és a kötelező szociális gondoskodás költségét áthárítja, nagyon téved. Az 1 millió 300 ezer forintos tanácsi forrás csak töredéke a komplex szociális intézmény kivitelezési költségének, ami 200 ezer forint híján 10 millióra rúg. — Mi a pékséget se azért csináltuk, hogy azon gazda- gondjunk meg — mondja csöndesen Katona István, majd arra fordul a szó, hogy az emberekkel való törődés, a szociális gondoskodás a lehető leghasznosabban befektetett tőke. Ezért nem akar a téesz a jótevő szerepében tetszelegni. Fontos dolog, hogy az erejük teljében lévő ozoraiak és azok is, akik kiöregedtek már a munkából, jól érezzék magukat lakó- és munkahelyükön. Néhány házzal arrébb a tsz-irodától, az öregek napközijében folyik az ebédeltetés. Több „felvonásban”, mert egy nagyobb család se férne el a kis ebédlőben. Az új helyen 163 négyzetméteres lesz a harmonikaajtóval ketté választható ebédlő. Ott majd egyszerre ülhetik körül az asztalokat mind az ötvenen. Várják? Nagyon, de nem tétlenül. Készülnek a hímzett térítők a szépítkezésre és ha jó az idő, nemcsak a férfiak sétálnak el megnézni, elég serény-e a munka a vár mögött. Csak ők 15 ezer forintot adtak össze új napközbeni otthonukra és azt kívánják maguknak is, egymásnak is, hogy majd minél tovább élhessenek ott. László Ibolya Fotó: Bakó Jenő Régi áron 9 millió 800 ezer Komplex szociális intézmény Ozorán adagos napközis konyháját, amiben három-négy éve már — lévén iskolaszékhely Ozo- ra —, naponta fél 12-től fél 3-ig kellett ebédeltetni a gyerekeket, pedagógusokat, ellátva az óvodát, öregek napközijét. A tsz-központ dolgozóit éven át, nyáron pedig a betakarításban se- rénykedőket is ellátta ez a konyha, amiből kiszorult végül a tsz. A kisvendéglő? Alig valamit tud vállalni a közétkeztetés gondjából. „Meg az se mindegy, milyen feltételek között folyik a közétkeztetés” — mondja Katona István, a termelő- szövetkezet elnöke. — Nekünk egy 400 adagos konyha és étterem megépítése adta föl a leckét. A tanácsnak meg az öregek napközijének rossz elhelyezése mellett az iskola napközis étkeztetésének zsúfoltsága. — Tudják, hogy a megyében jelenleg működő 40 öregek napközije között a maguké lesz az első, ami új és a funkciójának megfelelően épül? Tudják, hiszen az anyagi alapok megteremtéséhez a megye járult hozzá 400 ezer forinttal. A községi tanács három éven át 300 ezer forintot kötött le — a kofa teljes összegét — komplex szociális intézmény megvalósítására. — Nem arról volt szó eredetileg, hogy bővítik az öregek napközijét? De... Csakhogy a várral farkasszemet néző ház, amiben az ÖNO működik, csak felerészben állami tulajdon. Részleges felújítása nem megoldás. Legalábbis nem a célnak megfelelő. Aztán... Van az Egyetértésnek 850 tagja. Ebből nyugdíjas, járadékos 403. Tulajdonképpen ez a kulcsa a közös vállalkozásnak. S ez a magyarázata annak, hogy társadalmi munkásokban eddig nem volt hiány. A célra kibocsátott téglajegyekből pedig még az ÖNO-sok is vásároltak. Most az iskola központi fűtéssel való ellátása mellett — amire a Fejlesztési Banktól kapott a tanács 332 ezer forintot — a komplex szociális intézmény építése a fő gond, „Nemcsak egyetértő az Egyetértés, hanem beruházó és kivitelező is” — közli velem Sándor József tanácselnök azt követően, hogy tudtára hozom jövetelem célját. Az a kérdés vár válaszra, miért az ozora-fürge- di Egyetértés Tsz épít új otthont a községben az 1972- ben létrehozott öregek napközijének. A beszélgetés úgy folytatódik a szűkre méretezett elnöki irodában, hogy megtudhatjuk a legégetőbb fejlesztési gondokat. A pénz kevés — évi 300 ezer forint folyik be a lakosságtól községfejlesztésre. Ebből az összegből nemhogy ugrálni, lépegetni is csak nehezen lehet. A társadalmi összefogás? Hát ebben van tulajdonképpen a község ereje. Fontos lett az ozoraiaknak, hogy szülő- és lakóhelyük gyarapodjék, s ha ennek érdekében kell tenni, nincs szükség a tanácstagoknak ékesszólásra társadalmi munkák szervezésekor. — Azóta van ez így — mondja az ozorai születésű fiatal elnök —, mióta látják, élvezik is az emberek a munkájuk hasznát. Élvezik? Büszkék is rá, mint ezt már igen sokszor tapasztalhattam, pedig másfél évtizede ugyancsak siratta még magát Ozora, mint zártsága miatt halódó község. A közállapotok csakugyan elszomorítóak voltak, nem különben a lélekszám fogyatkozása, a lakosság öregedése. Utóbbi miatt telepítették az öregek napközijét a község egyetlen emeletes házának földszintjére is 1972- ben, nem sokat bíbelődve azzal, hogy kicsi a helyiségek alapterülete. Nemcsak ez volt az egyetlen gond. Por és sár uralta a község útjait, megoldásra várt a nők helyben való foglalkoztatása. Node, ki hiszi ma már ezt el, ha nem látta Ozorát másfél— két évtizede? Senki. Minden megváltozott, szépült, egyedül a bolthálózat maradt meg olyannak, amilyen volt, nem túl nagy dicsőségére a Siómenti Áfésznek. A fiatalok elvándorlása megállt. Ingázásra kevesen kényszerülnek és napjainkra lépten- nyomon hallhatja már, aki kíváncsi, hogy „lehet itt is szépen és jól élni”. Igaz, hozzáteszik mi az, amit a fejlődés ellenére hiányolni lehet. De tán az ezredfordulóig — „akkorra lesznek készen a vár helyreállításával a műemlékesek” jobbra fordul a kereskedelem és vendéglátás helyzete is. Most a közfigyelem azé, a Hunyadi utcában — a vár alatt — folyó építkezésé, amit úgy emlegetnek, hogy komplex szociális intézmény. Itt volt korábban az általános iskola gyakorlókertje, ami „elköltözött” a társadalmi munkázó munkásőrök jóvoltából a művelődési ház udvarának végébe. A költözte- tők építették meg a szerszámos kamrákat is. Hát persze, nem egyik napról a másikra született meg az az együttműködési megállapodás a tsz és a tanács között, mely 1984. november 7-én, a komplex szociális intézmény avatásával veszti érvényét, s léphet újabb, céljával a lakosság jobb ellátását célzó szövet- vetség. — Sok víz lefolyt a Sión, de még a Cincán is mire elkezdődhetett az építés. Bizony így van. De a termelőszövetkezetet szorongatta a közétkeztetés megoldatlansága. Az igények kinőtték az általános iskola 400 May Ha olyan szerencsés vagy, hogy „fiatal” író létedre gépkocsid lehet, púpos Warszawa, esetleg Zaporozsec, el kell viselned, ha az országút közepén megáll a négy kereke és nem mozdul többé. Úticélodra gondolsz, egy sosem látott falura, ahol egykori házastársad él, immár újra kettesben a kislányoddal, akivel évek óta nem találkoztál, sztereotip élethelyzetekből összetevődött okok miatt. Kimászol a kocsidból, megrugdalod a gumikat, felnyitod, majd lecsapod a motorháztetőt — mintha számítana valamit. Mikor felhangzik a rendőrautó szirénája, elhelyezed az elakadásjelző háromszöget az út megfelelő pontján. Ballagsz a legközelebbi falu felé. Az autószerelő udvarán feltornyozott roncsokat látsz, a Mester a ház mögött tevékenykedik: öntözi a konyhakertet. Glottgatyában van, lábujján olajos a köröm. Üdvözlőd, ahogy illik; látszólag önfeledten öntöz tovább. — Hol a beteg? — kérdezi váratlanul. — Beteg? — Hát a zápor Józsi. — A beteg, kérem szépen — mondod illedelmesen —, három kilométerre várakozik az országúton. Csönd; a vízsugár elől menekülő szitakötők zümmögését véled hallani. Egyre nyugtalanabb leszel. — A baj az, hogy fáj a derekam — sóhajt a Mester. Biztosítod, hogy tőled telhetőén honorálni fogod a szolgálatait. Hamarosan egy nyitott dzsippen robogtok a helyszín felé. Hadvezérnek érezhetnéd magad, de a nadrágod szárára ügyelned kell: kis híján beleér a kocsi alján ringatózó moslékba. Közeledvén a járművedhez észleled, hogy az elakadás- jelző háromszög eltűnt. Közlöd. — Az emberek lopnak — mondja a Mester tárgyilagosan. — Nem egészen így van, hiba az általánosítás. — Akkor légneművé vált — vonogatja a vállát a Mester. — Írja meg az Élettudománynak. Körbejárja a kocsit. Taszigálja. — Nem forog a kerék. — Valóban? — kérded kerek szemmel; a hibbant ember bizalmat kelt. A Mester nagy levegőt vesz, s mondja a diagnózist: — Kiment a váltó! — Hová sietett? — A mennyországba. Vagy a pokolba. — Tehát elromlott. — Méghozzá örökre. És nincs feltámadás. Lehajtott fejjel álltok. — Mennyibe kerül az új? — kérdezed. — Új? — kacag a Mester. — Hol kap ebbe a matuzsálembe újat? Tardi Gábor UtflcözBhen — Hát a használt? — Háromezer magyar forintba. S egy másik ezresbe, amiért beszerelem. Ha beszerelem. Az a baj, hogy fáj a derekam. Elbizonytalanodsz. — Mindenesetre bevontatom a műhelybe. — Műhelybe?! — szólsz, ezúttal kevésbé ügyelvén a hangsúlyra. — Igaz, hogy ledaráljuk a fogaskerekeket — folytatja a Mester zavartalanul —, hiszen, mint mondottam volt, nem forog a kerék. További veszteség a négy gumi lesz. Nem kell magyaráznom, miért. — Akkor inkább ott rothadjon szét, ahol van — határozol, némi önmarcangolás után. — Ahogy akarja. Háromszáz forintot kérek! Végighallgatod, hogy ingyen még a szocializmusban sem dolgoznak, majd másodszor is elindulsz a falu felé. Nyeled a port. Ha igazán szerencsés vagy, másik autószerelő is van a környéken. Mester II. egy felbakolt kocsi alatt fekszik. Amikor meglátja a cipőd orrát — emelkedik, ereszkedik, a szív mind szaporább dobbanásainak ütemére —, rádkiabál: — A tizenkilences kulcsot kérem! A lába előtt van, ha nem venné észre; ez is inkább beletapossa a szerszámot a földbe, ahelyett, hogy lehajolna érte. Tanácsára leveted az ingedet, hogy ne legyen olajos, amíg a hengerfejei tartod. A kipufogódob felszerelése közben a kocsi alatt hasalsz. Elmondod, miért jöttél. — A kolléga dilettáns — legyint Mester II. — Marad a régi váltó, s ezer forintból kiszorítjuk a költségeket. Feltéve, ha hajlandó megfogni a munka végét. Egyelőre rendberakjuk a szerelőműhelyt. — Sietnék — csúszik ki a szádon. Volt házastársad hangját véled hallani: „Késtél, megbízhatatlan vagy, mint régen. Továbbra sem tudsz gazdálkodni rengeteg szabad időddel”. — És ott folytatódik majd minden, ahol valamikor abbamaradt, hiába az önmagadnak sem vallott szándék: újra kezdeni, tiszta, értelmes gondolatokkal. — Nem bánom, elmehet a segédfiúval kiszerelni a motort — ébreszt a jelenre Mester II. határozott hangja —, aztán idetolják a masinát. Munkára! A segédfiú letaposott sarkú tornacipőben kóvályog melletted, kezében véső, vállán súlyosnak tűnő kalapács. Időnként feléd fordítja busa fejét, s nagy értetlen szemmel néz feléd. — Mióta dolgozol a szakmában, fiam? — puhatolózol. — Pár napja — mondja a fiú. — De ősszel ipari tanuló leszek! — Azelőtt mivel foglalkoztál? — Jegyszedő voltam a moziban. — Akkor hogyan tudsz kiszerelni egy motort? — Majd a hidegvágás segít! Még a végzetes csapások előtt megáll melletted egy hasonló öreg autó, volánnál a sorstárssal — vörös képű parasztember, bőrét vékony vörös vonalak hálózzák be, mint egy sűrű vasúthálózattal rendelkező ország gazdasági térképét. — Mi van a rosszasággal? — érdeklődik. Hangjában jótékony ostobaságot érzel, hát elmondod a tényeket. — Lehűlt már? — bőgi némi felsőbbrendűséggel. — Biztos. — Akkor be kell indítani! Meggyőződésed ellenére elfordítod a gyújtáskapcsolót. Sebességet váltasz, elindulsz. Gurulsz előre, tovább és tovább, mint annyiszor: majdnem értelmetlenül. Négyen, az ötven várakozó közül... Bent lassan kezdődhetnek a szakipari munkák
