Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-14 / 11. szám

IoInÉPÜJSÁG 1984. január 14. IRODALOM KÖTI HORVÁTH GYÖRGY: Kézfogás kézfogás a szíven átívelő villanás kézfogás az örökkévalóság tánca bennünk lobbanás kézfogás I abszolút emberközel véradás kézfogás szűz-tiszta patakban csobbanás kézfogás Tengert elérő folyó áradás kézfogás iker-lelkekben szült kíncs-parány kézfogás lét és nemlét közti állomás... LAKATOS ISTVÁN: Boszorkárly Az álom függönye mögött e kék hajnali órán törli a bőrére tapadt holdfényt egy szép boszorkány. Űzöm hét napja a tavon, de ő — köd, pára, jelleg: míg megragadom, változik vízzé és nyakig ellep. « Éj vagyok? Rámhajnalodik. Beragyogom? Kilobban. — Ne fuss, feltündököltelek, így sem fonhatsz be jobban! Lidérc? Tündér? Nem is tudom. Csobban a vízsodorba. Ha kővel meghajítom, ő mint csókot visszadobja. Remeg a tó fölött az ég, sás, nád zászlója le b ben. — Hogyha sötét lesz, jól vigyázz, kés leszek a szívedben! enke telefonált kora reggel a hivatalából. Csak onnan hívhatta, otthon nincs telefonjuk. — És amíg az utcai fülkében egy használható készülékre találsz!... — Ferenc éppen a villanyborotfájával bajló­dott, valami érintkezési hiba miatt állandóan megakadt. Ha megrázta, újra zümmö­gött. Odavitte a telefont a fürdőszobába a tükörhöz, feltartott állal beszélt, közben járatta a gépet a nyakán. — Mi van, fáj a torkod? Olyan erőltetett a hangod! — Sem­mi, csak mondd, mi újság, si­etnem kell! — Ferenc kilenc­kor már a bankban akart lenni, onnan rohanás egy szakmai vetítésre, délben ebéd a bolgár delegációval a Mátyás pincében. — Szóval? Jól vagytok? — Jakab meg­halt — mondta színtelen, kis­sé ijedt hangon Lenke. — Ki tudnál ugrani? Mindjárt én is hazamegyek, de a főnö­kömmel kellett beszélnem egy iratról. Bandi otthon ma­radt. ö most ott van... vele. — Meghalt?! — hüledezett Ferenc. Kikapcsolta a borot- fát. — Hogyhogy meghalt? Hát mi történt? Nem mond- tátok, hogy valami baja van... — Te, én nem tudom, kép­zeld, hétkor már kinn szokott gyöszötölni valamit az udva­ron, most meg... Az este... szóval csak arra gondolha­tunk, hogy... — Mire?! — Az este panaszkodott, hogy rettenetesen fáj a feje. Ad­tunk neki Quarelint. Azt mondta, szétpattan a feje. De még behozta a szenet meg a fát. tudod, mindig ragaszko­dik hozzá... — kis csend, pil­lanatnyi meghatódottság —, ragaszkodott hozzá... sze­gény. .. hogy segítsen. Ivott nálunk, fenn, a verandán egy pohár sört, na, igyál, Jakab bácsi, mondta neki Bandi, tu­dod, mennyire szereti... sze­rette a sört. De még azt a po­harat sem itta ki egészen. Hogy fáj a feje. Hogy elmegy lefeküdni. Reggel aztán Ban­di, amiktjr kiment a kertbe, hogy megkösse a kutyát, si­etett hátra Jakabhoz, de nem gondolt semmi rosszra... Te gondoltál volna? — Nem. én sem! — Na, ugye... Annyi­szor fájt a feje. Mindig fájt a feje. Valamije mindig fájt. A sérve, a karja, a sebesülése a lábszárában. Meg a feje. Hát éppen ezért. Furcsa, nem? Nyitva volt a kisház ajtaja, úgy értem, nem volt bezárva. 'Képzeld, nem volt bezárva. Talán kinn járt az éjjel... szegény! Szóval... feküdt az ágyán, Bandi azt hitte, alszik. Ki tudnál ugrani? — Hát... Hát persze! — Dolgod van, mi? — Nem baj, megyek... — Mindig van valami. Ebben a családban mindig van va­lami baj... — Mit csináljunk? Intézkedni kell. összekapom magam, és... * Hamar kiért, szembe haj­tott a város felé áradó forga­lommal. A kertkapu előtt Szakonyi Károly: Egy igazi proletár* parkolt, az árokpart peremén, hogy helyet hagyjon az úton másoknak. Járdát már építet­tek, de a kocsiút most is göd­rös földút volt, mint gyerek­korában. Pedig a telepet már harminc éve a fővároshoz csatolták. Bandi várta; egy halom deszkát rakosgatott el a nyá­ri konyha üvegezett ajtaja elől. — Ezeket a léceket, pal­lókat legalább rakjuk el. Meg a baltát is... A lombot is ösz- sze kéne sepernem a kertben, annyi a munka, szegény Ja­kab tegnap még mondta is, hogy összehúzkodja a nagy- ját... most meg. Hát mit szólsz? — Bejelentettétek a körzeti orvosnak? — kérdezte Ferenc. — Elmentem érte bi­ciklivel, majd kijön — mond­ta Bandi. Bekecsben volt, sapkában, de papucsban. Sá­padtan nézett a sógorára, megviselte ez a mai reggel; az a pillanat, amikor költö- getni akarta Jakabot, de rá kellett jönnie, hogy egy ha­lottat élesztget. — Még nem hűlt ki, amikor benyitottam — magyarázta, miközben el­rakták az ajtóból a korhadt deszkákat. — Hajnalban hal­hatott meg, képzeld, ki volt fordulva a tenyere, a feje, szegénynek, a falnak vetve, a szája kitátva. Az este még sört ivott nálunk. .. — Igen, Lenke említette... Hogy ke­rültek ide ezek a deszkák? — Talán ma akarta felhasogatni gyújtósnak. Panaszkodott, hogy nincs fája. De hát én mindig adtam neki! Amikor vettem, hozattam neki is. Meg itt ez a sok kacat... — Ez mind a szaletli deszkája volt. — A szaletlié? — Régebben volt itt egy szaletli. Itt, a nyá­ri konyha előtt. Zöldre volt festve. Látod? Itt, ezen a kis betonozott négyzeten egy kis szaletli.. . Nyáron itt ebédel­tünk, meg vacsoráztunk. Hogy a felső házba ne menjenek be a legyek... — Igen — mondta Bandi, de nem értette, nem is figyelte Ferencet. — Amíg az orvos nem látta, nem nyú­lunk hozzá. — Nem, addig nem — mondta Ferenc. — De azért bemegyek. — Tessék? — Bemegyek hozzá. Megné­zem. .. — Menj be, persze. Még úgy van, ahogy találtam. Éppen úgy fekszik. Nem nyúltam hozzá. Amíg az or­vos nem látta... Ferenc kinyitotta az üve­gezett ajtócskát, meg kellett rántani, mert leszállt a sarka. Karistolta a betont. Behúzott nyakkal lépett be. Balról, a kamrából, ami már évek óta Jakab bácsi szobája volt, áporodott szag csapta meg a sötétből. — Nem vettem le a rongyot az ablakról a legyek miatt — hallotta maga mö­gött a sógora hangját. Ott áll­tak a parányi konyhában. — Nézd, tegnap még főzött ma­gának csirkelevest... — A vézna, régi tűzhelyen egy fe­detlen láboskában megsűrű­södött lében csirkeaprólék. Nyeles edényben sötétbarna tea. A stelázsin néhány tá­nyér, mosatlan poharak, bög­rék. Kendőbe takart kenyér... — Ez a kád mindig itt volt — mondta halkan Ferenc, mintha alvót zavarna a han­gos beszéddel. — Ez már gyerekkoromban is... Ebben fürödtünk szombatonként... — Ez volt az asztala — mondta Bandi. — Le van fedve deszkákkal. Nem hasz­nálta a kádat. Csak a la­vórt. Mindig hívtuk, hogy jöjjön fel hozzánk a házba fürödni, de soha... — Zsírral főzött. — Tessék? — Zsír­ral főzött. Itt az a kis zsí- rosbödön. Az anyámé volt. Itt ez a bődön a kádon... vagyis az asztalán. Meg sza­lonna... — Ferenc sem tudott kiegyenesedni, hajlott háttal kémlelt be a kamra sötétjé­be — El sem lehet hinni, ugye? Járt orvoshoz? — Bandi megélénkült: — Tu­dod, miket mondott az orvo­sokra! Hiszen tudod! Hiába győzködtem, hogy Jakab, azért mégiscsak ők tudják jobban! A sintérek?! Sinté- reknek nevezte őket. A tab­lettákat kidobta a szemétre. Várj! Félrehúzom a ron­gyot... .....,... 7. i blak csak afféle kis A : : ka nraablak, beeresz- ii tett némi fényit. Ferenc----- megállít az ajtóban, a p incelejárat vasalt deszkáin. Most is tele a pince vízzel. Hajdanán, ha lementek, bo­káig jártak aAalajvízben. — Én meszeltem ki neki — mondta Bandi. — Meg hoztuk ezeket a szőnyegeket, hogy mégse csak a csupasz föld legyen... — Jakab mintha csak elszumyókált volna, fé­lig nyitott szájjal, elejtett végtagokkal falnak vetett vállal, hátrabillent fejjel. Ingben volt, nyakig betakar­va. A dunna alól bal lábfeje kilátszott. Viaszsárga bőr, viaszsárga körmök. — A sze­mét lefogtam — suttogta Bandi. — A szemét azért... Ferenc nem mozdult, nézte a halottat, apja öccsét, a kis, vidám Jakabot, a hirtelen haragút, a makacs, önfejű kis öreget. Hát itt végezte! Az ő hajdani kamrájukban. Egy szekrény, egy szék, egy kimustrált, de megjavított Pacsirta rádió, dívány, jan- csikályha. Odakinn a kony­hában néhány edény. Bödö- nöcske zsírral. Szemüveg, óra, egy kockás zakó Ferenc ruhatárából. — Mennyi idős is? — kérdezte Bandi. — Mennyi volt most? Ha az orvos kérdezi... — Kilenc- százban született — fordult meg Ferenc. Nem bírta to­vább nézni ezt a mozdulat­lanságot. A halál viaszszínét, s ugyanakkor Jakab ősz ha­jának borzasságát. A gyűrt, félrecsúszott ágynemű közt heverő tetemet. — Kilenc- százban... — tűnődött Ban­di. — Azért körül kellene nézni, élő kellene készíteni az iratait... Az igazolványa. Nyugdíj- szelvények. A szekrény pol­cán néhány fénykép. Ótagon, a diófa alatt, kecskelábú asz­tal körül a három fivér: Fe­renc apja, meg Gyula bácsi és Jakab. Még fiatalok. Kár­tyáznak, az asztalon boros- kancsó. Aztán egy kép a há­ború előtti évből: Jakab bá­csi a cséplőgép mellett, a zsákoknál. Meg egy kalapos kép az ótagi templom előtt, Gyula bácsi temetése nap­ján. — A következő őszön jött fel ide, Pestre — mond­ta Ferenc. — Miután az uno­kaöccse eladták az ótagi há­zat. Akkor aztán már nem volt hol laknia. — Sohasem volt igazán hol laknia — mondta Bandi. — Eleget me­sélte... — Hát... nem nagyon — nézett Ferenc a mozdu­latlan Jakabra. — Kilenc- százhuszonhatig a Zichy-bir- tokon volt cseléd a szülei­vel. Aztán a nagyapa halála után nagyanya meg ő átköl­töztek Gyula bácsiékhoz. Ott kapott munkát a tejgazda­ságban. Amikor Gyula bá­csiék a háború után épültek, fürdőszobát is akartak az új házba, de soha nem szerel­ték fel, csak kicsempézték. Az lett a Jakab kuckója. Mindaddig, amíg egyedül nem maradt, s a Gyula bácsi fiai el nem adták a házat. Akkor aztán már csak mi maradtunk neki, megkapta ezt a nyári konyhát meg ezt a kamrát... — Nézd csak — szakította félbe Bandi —, ez va'ami hivatalos papír Ó,tagról. — Az, az, a földjé- radék... — A micsoda? — Na, nem valami nagy ösz- szeg. A földje után. — Hát mégis volt valamije? — Negyvenötben, mint család­tagnak, igényeltek neki is két holdat. Hogy mire haza­jön j fogságból... Azt adta be később a téeszbe. Onnan kapja ezt a pénzt a nyugdíj mellé. Lenke jött; az orvos a buszmegállóban vette fel az autójába. — Merre? — kér­dezte a doktor. — Csak erre, itt, tessék vigyázni, alacsony az ajtó. — Innen is jó lesz — mondta az orvos. Bekuk­kantott a sötét kamrába. — Tóth Jakab?... — Nem. Hor­váth... — Igen persze. Hor­váth. — így találtuk. Pa­naszkodott, hogy fáj a feje... Az orvos szó nélkül kitöl­tött egy cédulát. — Ezt majd oda kell adni a hullaszállí­tóknak, az engedély, hogy el­vihetik... — Mennyivel tar­tozunk? — Ugyan, kérem — mondta fakó hangon az or­vos. Ferenc kétszáz forintot adott át a kézfogásnál. — őszinte részvétem — bic­centett a doktor. Lenke pi- tyergett; Bandi átfogta a fe­lesége vállát, bólogatott. Fe­renc a szakmai vetítésről már lekésett, de fél kettőre a Mátyás pincébe akart érni, a bolgár delegációt nem hagyhatja magára.— Ráérsz még? — kérdezte szipogva Lenke. — Fel kell öltöztetni, ha egyáltalán van valami rendes ruhája! — Kinyitotta a szekrényt. — Talán ez a sötétkék... Léhet sötétkék? Nem is .tudom. De más nincs. Barnába azért mégse... — Ügy is van, most csináljuk, amig nem olyan merev — mondta Bapdi. — És talán mosdatni is kell... Lenke, hozzál odafentről meleg vi­zet! Feri! Ugye tudsz segí­teni? Egyedül nem bírom... — Bandi összehajtogatta az ágyneműt, megpróbálta ki­egyenesíteni Jakab lábát. Már nehezen ment, — Hát nem lesz könnyű feladni rá a nadrágot! Az arcát lemos­suk és megberetváljuk... Lenke műanyag lavórban hozott vizet. — Csak mi vol­tunk már neki, senki más... — Bandi mintha félelmében beszélt volna. — Gyere, Feri, emeld meg a derekát. Nem kell irtózni tőle, semmi olyan betegsége nem volt... Lenke, gyűrd be az inget a nadrág­jába. Nehéz, mi? Rettene­tesen nehéz egy ilyen test... — Volt egy lánya is — jutott eszébe Lenkének; mosdó- kesztyűvel óvatosan töröl- gette a halott arcát. — Lá­nya?! — nézett rá Bandi. — Ügy tudtam, sohasem nősült meg! — Nem, nem volt nős, de azért volt egy lánya — mondta Ferenc, visszafogott lélegzettel, mert kellemetlen szag csapta meg. — Én egy­szer láttam a lányát — foly­tatta aztán —, láttam vagy jó negyven éve. Egy vasárnap délután, Ótagon. Húszéves lehetett akkor, szép nő volt, gyalog jött át a határon, Burgenlandból... ogy tudnánk értesíte­ni? — kérdezte Lenke. — Hogyan? Sehogyan! A nevét sem tudjuk, nemhogy a címét! A temetést majd én intézem. — A, majd közösen — vetette oda sietve Bandi. Habot vert egy tál­kában a borotváláshoz. — Nem, nem, én vagyok a leg­idősebb — állt félre Ferenc —, s engem mindig kedvelt. — Minket is! — De ti ele­get fáradoztatok vele... — Hirtelen, először azóta, hogy megérkezett, keserű ízt ér­zett a torkában. — Emlék­szem az ótagi nyarakra — mondta. — Amikor megjött a mezőről, éppen így aludt mindig a konyhai dikón. így... éppen így... • Szakonyi Károly írása a Köz­ponti Sajtószolgálat 1983. évi no­vella- és tárcapályázatán első díjat nyert tárca kategóriában. Tettének oka: ismeretlen Hétfőn reggel hat óra előtt néhány perccel a Csavarcsuua- ró Gyárban senki nem sejtette, hogy ez a nap Pántlikás Gás­pár esztergályos jóvoltából különleges világnapként vonul be a gyár történetébe. Na, de ne vágjunk az események elé! Munkakezdés előtt, szokásához híven, Pántlikás Gáspár előkészítette a munkadarabokat, pontosan hat órakor bein­dította az esztergát, és dolgozni kezdett. Igen, kérem, dolgoz­ni kezdett. Lehet, hogy ez így, első hallásra hihetetlen, de tessék elhinni, így történt. Nem vett részt a vasárnapi sport- események megvitatásában, nem érdekelte, hogy Nyilasi Ausztriában már egy tucat gólt lőtt, arja sem reagált, hogy miért mondott le Novák Dezső, a Fradi edzője. Nem. ö egy­szerűen dolgozott. Nem érdekelte, hogy a műhely közepén a beírónő már egy negyedórája a szombat esti tévéműsor haj­meresztő jeleneteit meséli az anyagmozgatónak. Pántlikás Gáspár csak a munkadarabra koncentrált, a gép munkáját figyelte. És ez volt a baj. Hat óra negyven perckor már az egész műhely felfigyelt a szokatlan jelenségre. Azonnal je­lentették a művezetőnek, aki éppen az üzemi büfében regge­lizett. Amikor értesült Pántlikás Gáspár viselt dolgairól, ijedten bekapott még két túróstáskát, és visszasietett a mű­helybe. Az események ezután már drámai gyorsasággal következ­tek. 7 ÓRA 10 PERC: Negyedórás tanakodás után a művezető és a csoportvezetők úgy döntöttek, hogy erről a hihetetlen­nek tűnő eseményről tapintatosan értesíteni kell a főműveze­tőt, az üzemi orvost, mert ők már nem felelhetnek Pántlikás Gáspár elmeállapotáért. 7 ÓRA 40 PERC: Az üzemorvos tízméteres távolságból ti­tokban sokáig figyeli Pántlikást, majd összegezve a látotta­kat, konzílium összehívását rendeli el. Javaslata szerint a konzíliumon a következő elvtársak vesznek majd részt: a vállalat igazgatója, az szb-titkár. két SZTK-idegorvos és egy rendőrségi szakértő. Ugyanakkor utasítást ad a műveze­tőnek, hogy Pántlikás munkahelyét biztonsági okokból erős v>asráccsal vegyék körül. 8 ÓRA 15 PERC: A konzíliumot nem tudják megtartani, mert a titkárnő közli, az igazgató külföldi ügyfelekkel gyógy­fürdőbe mentjs egyúttal tyúkszemet is vágat. Az egyik ideg- gyógyász szabadságon van, a másik pedig egyedül nem haj­landó szakvéleményt mondani. 9 ÓRA 20 PERC: Pántlikás Gáspár továbbra is kitartóan, megállás nélkül dolgozik, az esztergagép és a fedélzeti mű­szerek kifogástalanul üzemelnek. 10 ÓRA 10 PERC: A vállalat szakszervezeti bizottsága a nagy érdeklődésre való tekintettel sajtófogadást ad, ahol a meghívott újságírók elfogyasztanak 235 szendvicset, 42 üveg sört és üdítőt, egy kondér feketét. Pántlikás zsíros kenyere továbbra is érintetlen az esztergapad tetején. 11 ÓRA 35 PERC: Megérkezik az igazgató. Egészséges, a tyúkszem-műtét sikerült, vérkeringési zavarok nincsenek, pulzus normális, a hőmérséklet 0 fok körül, alig változik. A totón nincs 13 plusz 1-es találat, a tízesekre is 238 forintot fizetnek. 12 ÓRA 35 PERC: A rádióban tánczenei koktél, az üzemben kölekedési rendőrök irányítják a megnövekedett forgalmat. Mindenki az immár 6 óra 35 perce megállás nélkül dolgozó munkást akarja látni. Az üzem dolgozói, a testvérüzemek és a felügyeleti szervek küldöttei kettős sorokban vonulnak el Pántlikás Gáspár vasráccsal körülvett munkahelye mellett és némán tisztelegnek a munka hőse előtt. Pántlikás elfog­laltságára való tekintettel az autogrammokat az igazgató titkárnője osztogatja. A későnjövőktől előjegyzést is elfogad­nak. 14 ÓRA 01 PERC: Lejárt a munkaidő. Pántlikás Gáspár megtörli izzadt homlokát, majd a közös vízcsapnál megmo­sakszik, felöltözik, és mint aki jól végezte dolgát, hamamegy. A fenti események kivizsgálásával megbízott testület jegy­zőkönyvben rögzíti a vizsgálat eredményeit, és megállapítja: Pántlikás Gáspár nyolc órás munka végeztével egészségesen távozott. Tettének oka egyelőre ismeretlen. A vizsgálatot folytatják. KISS GYÖRGY MIHÁLY Dombos táj Barcsay Jenő festménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom