Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
1984. január 14. ÍVÉPÜJSÁG11 Amíg az inasból mester lett A céhlegények vándorlása Mindennapi nyelvhasználatunkban olykor előfordulnak egyes szavak, kifejezések, melyeknek nem ismerjük pontosan az eredetét. Ilyen például az atyamester. O volt a céhlegények felügyelője és patrónusa. Segítőtársai pedig a bejárómesterek és a mívlá tómesterek, akik a termékek minőségére vigyáztak, és a mesterremekek elkészítését ellenőrizték. E tisztségek eredete visszanyúlik a középkorba, s funkciójuk csupán a céhek felszámolásával — Magyarországon 1872-ben — szűnt meg. Az Iparmffvészcti Múzeum kiállítása Sárváron Örmény szőnyegek De mik is voltak tulajdonképpen a céhek? Az azonos mesterséget űző kézművesek érdekvédelmi szervezetei. A munkamegosztás fejlődésével, a mezőgazdaság és az ipar különválásával egyidő- ben születtek meg az árutermelés, a piac, a rendszeressé váló vásárok megindulása idején. A helyi mesterek piaci érdekeit védelmezték a feudális rend keretei között. A kézművesek egyfajta szakmai tömörülését megfigyelhetjük már az ókori Rómában, majd Bizáncban is, de igazi táptalaját a nyugateurópai polgárosodás jelentette. Magyarországon a 14— 15. században betelepült, főleg német és olasz mesteremberek alakították meg az első céheket, s a 16. század elején már több száz működött jelentősebb városokban. A 19. század elején a számuk meghaladta a négyezret. Több mint kétszázra tehető azoknak a foglalkozásoknak a száma, melyeket céhes keretek között folytattak hazánkban. A céh szigorúan zárt szervezet volt, tagjait szorosan összefogta, soraiba csak nehezen engedett be új tagot. Mesterei monopolhelyzetét minden külső konkurenciával szemben féltékenyen őrizte, de termékeinek minőségére is éberen ügyelt. „Céh- beli”-nek lenni rangot jelentett, s e kifejezés még ma is szakmai öntudatra utal, szemben a szervezetből kirekesztett „kontár”-ral. A ranghoz vezető út első állomását jelentették az inasévek. Rendszerint 10—12 éves korában szegődtették az inasokat, 3—5 évre. A szegődte- tés — mint minden egyéb aktus a céhben —, szertartásos ünnepség keretében történt. A kérelmezőnek igazolnia kellett törvényes születését. Ezt követően felnyitották a céhládát, ismertették a rá vonatkozó szabályokat, majd beírták a nevét a sze- gődtetési könyvbe. Ettől kezdve az inas mestere családjához tartozott. Fizetést nem kapott, de gazdája ruházta, nála lakott, étkezett, s nemcsak a szakmai ismereteket kellett elsajátítania, hanem a házi munkából is kivette a részét. Neki kellett kiszolgálnia a segédeket is. Ha az inas mestere megelégedésére kitöltötte a tanulóéveket, a céhmester a tagság előtt felszabadította: inasból legény vagy más néven segéd lett. Erről díszes „bizonyságlevelet” állítottak ki a céh vezetőségének az aláírásával és pecséttel ellátva. Ekkor azonban még nem lett teljes jogú mesterlegény, fel kellett vétetnie magát a legények társaságába. E szervezet is szigorúan a céh keretei között működött az atyamester felügyelete alatt, a maguk választotta „dé- kány” vezetésével. Külön ládájuk volt, az úgynevezett társláda, melybe tagdíjat fizettek. Ebből támogatták beteg társaikat és az átutazó vándorlegényeket, önállósági törekvéseik olykor még sztrájkokhoz is vezettek, de ezt a mesterek és a hatóságok szigorúan letörték. E szervezetek jelentették a kölcsönös betegségi társadalombiztosítás és a szakszervezeti mozagalo'm előfutárait. A legényavatás az úgynevezett „társpohár” adásával történt, melyet különféle próbákkal kötöttek egybe. Ez alkalomra szolgált a díszes ivóedény, melyet a németek „Willkomm”-nak (isten hozott) neveztek, s ebből származik a magyar billikom szó. A legények hasonlóan szó— ros patriarchális kötelékben éltek munkaadó mesterükkel, mint az inasok. Nála laktak, étkezitek. Csak később szűnt meg ez a szokás, amikor a mesterré válás nehézségei miatt idősebb, sőt családos legények is dolgoztak a műhelyekben. A mester úr azonban mindig „hatalom” maradt, hiszen az engedetlen, fegyelmezetlen legényt áris- tommal, sóit testi fenyítéssel is büntethette. A céhek általában megkövetelték a felszabadult legényektől a vándorlást. Ez azt jelentette, hogy más városokba, sőt országokba is el kellett menniük dolgozni, hogy szakmai tudásukat, látókörüket bővítsék. A vándorlás ideijét legtöbbször három évben határozták meg. így jutottak el a magyar mesterlegények közül nagyon sokan Németországiba, Franciaországba, sőt egyesek még Angliába is. A vándorlás intézménye volt az az állandó, friss, éltető vérkeringés, amely az európai céhrend- szert minden külön központi szervezés nélkül hosszú évszázadokon keresztül szorosan összetartotta. A legények szakmai ismereteiket bővítették, új technikai eljárásokat, mesterfogásokat, nyelveket tanultak, világot láttak. Hazatérve mindezt hazájuk, szülővárosuk javára kamatoztathatták. Az idegen városba érkező legénynek mindenekelőtt meg kellett keresnie a szakmája szerinti legényszállást, a „Herberg”-et. Ez volt egyben a legénytársaságok összejöve- télii helye iis, melyen cégérszerű szállásjelvény függött. A vándorló bizonyságlevelébe, később vándorkönyvébe bejegyezték, hogy hol, melyik mesternél, mennyi időt töltött Az illető céh vezetői közvetítették ki valamelyik mesterhez, ahol munkát kaphatott' Vándorévei leteltével vagy visszatért a szülővárosába, vagy valamelyik céhes helyen telepedett le. A mesterré válásnak azonban még mindig több feltétele volt. Először .is meg kellett szereznie a városi polgárjogot. Ezt követően el kellett készítenie a céh alapokmánya által meghatározott, bonyolult és költséges mester,remeket. Ezt a látó- mesterek ellenőrzése mellett kellett elkészítenie. Ha sikerült elfogadtatnia velük, befizethette a nagy összegű „mestertaksát”, s ha nem volt hős, záros határidőn belül meg kellett nősülnie, mert csak házasságban élő ember lehetett céhes mester. Amikor ez is megtörtént, „mester asztalt kellett adnia” a céh teljes tagsága számára, ami költséges dáridót jelentett. Csak íigy juthatott he valaki a viszonylagos anyagi biztonságot élvező céhes mesterek táborába. Nagyon sok ügyeskezű, világot látott mesterlegény maradt meg élete végéig öreglegénynek, mert képtelen voílt előteremtem a .mesterré avatáshoz szükséges pénzt. A mesteri cím elnyerésére reménytelenül várakozók és a tönkrement mesteremberék a lassan kialakuló proletariátus tömegébe szívódtak fel. Egyes tagjaikból, mint például Táncsics Mi- hályból, a cseszneki takács- legényből a születőben lévő munkásosztály harcának előhírnökei lettek. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ A kaukázusi örmény nép textilművészete nagyon régi. A Jereván melletti Karmir- Blur (Vörös Halom) nevű urartui ásatásokon már az i.e. 7. századból származó gyapjúfonalakat és szőnyegmaradványokat találtak. Hérodotosz görög történész az i.e. 5. században azt írta a kaukázusi növényi festőanyagokról: „alakokat festenek velük ruhákra, ezek később sem mosódnak el, hanem a többi szövettel együtt kopnak, mintha eredetileg be lettek volna szőve.” Szargon asszír király i. e. 714-ben a Van tó vidékén lévő Muszaszir-szentélyből bíborszínű kelméket zsákmányolt. A kitűnő színezésű textil- és bőrfestékről megemlékeznek az 5. században élt örmény krónikások is: Khore- nei Mózes és Ghazer Parpeci írt a feketére festő dióról, a finom vörösre festett bőrökről és az Ararát hegység völgyében készült híres vörösfestékről. Faustus Buzand, 5. századi örmény történész megemlíti a rangot és méltóságot jelző űlőpárnák és a láb alá rakható apróbb szőnyegek használatát. Nagy kincs volt az örmény szőnyeg. Feljegyezték, hogy Krum bolgár király 813-ban egy hadjárat során Adriano- polisból (Edirnéből) örmény szőnyegeket zsákmányolt. Ibn Fadhlan X. századi arab utazó írta, hogy a volgai bolgár fejedelem ezerszemélyes nagy sátrát bizánci kelmék és drága örmény szőnyegek borították. Királyi ajándék volt az örmény szőnyeg: Mahmud emír ghaznevida szultán 1025-ben „pazar örmény szőnyegeket ajándékozott Tur- kesztán urának, Kadür kánnak”. Adam Mez svájci orientalista szerint a bagdadi kalifák palotájában a falakat örmény szőnyegek borították, és a háremben a feleségek örmény selyempárnákon ültek. A középkori kereskedelemben legtöbbre az örmény, a perzsa és a Bokharai keleti szőnyegeket értékelték. Az örmények évről-évre szőnyegekkel is adóztak a bagdadi kalifáknak. Egy-egy szőnyegen állítólag hét évig dolgoztak az örmény takácsok. Keleten aszkétának számított. akinek nem volt otthonában szőnyege. A drága kelmék és szőnyegek a keleti lakás szerves részét képezték. A középkori arab utazók szerint az Ararát völgyében készített kirmiz (karmazsin) vörösfestéknél nincs jobb a világon. A kék és a sárga szín mellett a különböző árnyalatú vörös volt az uralkodó szín az örmények szőnyegein. A vöröst a boldogság, a szerelem, a nők és a gyermekek színének tartották, amely kitágítja az ember horizontját, a fekete viszont beszűkíti. Artesat örmény várost az arabok Kirmiz Városnak nevezték, mert itt és Dvinben működtek a híres örmény festődék. Marco Polo, a 13. századi itáliai utazó szintén megjegyezte, hogy Keleten a világ legszebb szőnyegeit a görögök és az örmények készítik. Az örmény kézműveseket a hadjáratok során a török és a perzsa uralkodók rendszerint áttelepítették birodalmukba. Abbasz perzsa sah a 17. században több tízezer örményt telepített át Ar- méniából az Iszfahán melletti Űj-Dzsulfa városkába, az örmény takácsok most rnár ott folytatták tevékenységüket Lehetséges, hogy az Ipar- művészeti Múzeum régi örmény sárkánymintás 16-17. századi szőnyegei Űj-Dzsulfá- ban készültek, ősi mintakincset őriznek, színezésük tökéletes: a vörös, a kék, a sárga és a többi szín harmonikusan egyesül, több száz év után sem vesztette el ragyogásukat. Arménia hegyei között a népművészet ma is őrzi a régi alkotók mintakincseit: az életfát. a virágbimbót, a madarakat, a kígyót és a sárkányt mint a boldog családi élet és a termékenység szimbólumát. GOMBOS KÁROLY XIX. század eleji örmény szőnyeg részlete Sümegi séta Vártörténeti kiállítás A 84-es főúton autózva már távolról szemünkbe tűnik a síkságból magányosan kiemelkedő, meredek hegy tetején terpeszkedő sümegi vár, a turisták kedvelt célpontja. Az első adatok a várról 1318-ból valók, 1440-ben már elszenvedi az első ostromot. 1552- ben a közeli Veszprém várát elfoglalják a török hadak, ezért a veszprémi püspökség Sümegre költözött, s ott is maradt jó 200 évig. Ez a kétszáz év amíg Sümeg püspöki székhely volt — különösen Széchényi György püspökségének idején —, Sümeg fejlődését, virágzását hozta. Ezt mutatják az e korból származó szép barokk épületek is, melyek megadják Sümeg karakterét, hangulatát. 1664-ben Kara Musztafa nagyvezír Bécs alól megverten vissza- özönlő hadai Sümeget is fölégetik, elpusztítják. A Rákóczi-szabadságharc idején 1705- 1709 között Béri-Balogh Ádám kuruc brigadéros csapatai tartják megszállva a várat, mely a kuruc-lábanc háborúk után, — elvesztvén sratégiai jelentőségét — lassan romhalmazzá változott. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1957 és 1964 között — a régészeti feltárást követően — helyreállította. A nyugati oldal külső kaputornyához jól járható sétaút vezet, az egyébként meglehetősen meredek Vár-hegyen. Az udvar északnyugati részén emelkedik a Köves-bástya (Köves András püspök építette 1554-ben), míg a belső várban az öreg-torony, a várkápolna és a hajdani lakóhelyiségek láthatók. Az öreg-torony alsó része fegyverterem volt. A fölötte lévő termek a vártörténeti kiállításnak adnak ma otthont. Sümeg város látnivalói közül kiemelkedik a barokk stílusú katolikus plébániatemplom, a gyönyörű Maul- bertsch-freskókkal. A külsejét tekintve egyszerű templom pompás falfestményeit 1969-ben restaurálták. Sümeg neves szülötte Kisfaludy Sándor (1772-1844) költő: szülőháza ma műemlékmúzeum, a róla elnevezett téren, a 3-as szám alatt. A földszintes, barokk nemesi kúria folyosóján helytörténeti kiállítás, benn, a költő hajdani dolgozószobájában Kisfaludy bútorai, használati tárgyai, mellette reformkori dokumentumok láthatók. Itt van a „Sümegi pantheon” is, a város neves szülötteinek emléktábláival. Szemben vele a Népkert, Kisfaludy 1869- ből való szobrával (Gerenday Antal alkotása). Sümeg sokat köszönhet Ramasetter VincéA sümegi vár nek, a századfordulón élt neves kékfestőmesternek és szőlősgazdának. Kórházat, szegényotthont, óvodát és iskolát alapított, s ő volt az egyik kezdeményezője a közvilágítás bevezetésének és a járdaépítéseknek. Szobra (Istók János műve) a Kossuth utca és a Mártírok útja találkozásánál áll. A Mártírok útján található a Kisfaludy Szálloda, étterem és cukrászda. (Rajta kívül még egy turista- szálló van Sümegen, a Vak Bottyán u. 2. alatt.) A hajdani barokk püspöki palota ma diákotthon, kecsesek a manzárdtetőn lévő szobrok, és a kis hagymatetős tornyocska a homlokzat jobb oldalán. Sümegi látványosság még a Lószerszám Múzeum, Bíró Márton püspök egykori istállójában. A község temetőjében nyugszik szép síremlék alatt Kisfaludy Sándor és felesége. Szegedi Róza. Ugyancsak a temetőben pihen Kisfaludy Móric, az 1848-49-es szabadságharc dandárfőparancsnoka.
