Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
idníáÉPÜJSÁG 1983. december 10. Tardi Gábor: Átmeneti idő Lev Lajnyer: Egy apró hiba Csak egy apró hibácskám van. Csak egyetlen egy... Nem, iszom, nem dohányzom. Szeretem az asszonyt — mármint a sajátomat, nem a másét. Szeretem a gyerekeket — a másét is. Időben befizetem a lakbért, a gáz-, villany- és telefonszámlát. Csak egy apró hibám van. Csak egyetlen egy. Három egyetemet végeztem: bölcsészetet, állatorvosit és kohászatit. Emellett a design kiváló szakértője vagyok. Kedvel a főnökség, és én is kedvelem a főnökséget. Tudományos munkám, mely a „Domináló szubsztanciaként hat-é a metaga- laktika pszichosugaraknak a Szaturnusz gyűrűjébe való becsapódásakor?” címet viseli, az egész világon óriási visszhangot váltott ki. Csak egyetlen kis hibám van, egyetlen egy. Aktív tagja vagyok a NESZ-nek. A termelési irányzatot mindig túlteljesítem 1,01 százalékkal. Soha semmilyen társadalmi munka alól nem vontam ki magam. Ha a szükség úgy hozza, hősi tettektől sem fogok visszariadni. Csak egy apró hibácskám van... Csak egyetlen egy! Ha hiszik, ha nem, szeretek néha hazudozni. Fordítota: Grabócz Gábor Az anyakönyvvezetőnő felsírt álmában. Ébredés után halványan emlékezett ugyan rá, de gyorsan másra gondolt; erősnek, tudatosnak tartotta magát, és úgy is próbált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott munkájának egy része, a sok különböző ujj — rácsszerűen, idegenül —, melyekre valaha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szokott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kis- szobába sietett. — Pattanj, kölyök! — Nyugi, ma tanítási szünet... Hagyjál... — Ezt meséld a kis barátnődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyakönyvvezetőnő végignézett a kölykön: szökés, vézna kamasz volt, tövig rágott körmökkel. Éjszakánként gyakran beszélt alvás közben, áthallatszott az üvegajtón. A konyhába ment teáit készíteni — tudta, a kölyök kisvártatva be támolyog hozzá, a hűtőszekrényből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a háromfélét, egyikbe-másikba beleharap, majd indul a fürdőszobába. „Szerencsére szorult belé lelkiismeret, -nem úgy, mint abba a bitang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott közelebbről nézni a napnyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat...” — Muttikám, van egy százasod ? — Minek az neked? — Ki akarok menni a kettősmeccsre. — Te! meccsre. Ráadásul kettősre. Hibbantnak nézed anyádat? Találj ki valami hihetőbbet. — Jó, ma bevezetek egy új lányt a snack-bárba. — Snack-bár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pincért: egy kóla, egy óra. Különben is jön a hétvége, nem szívesen kunyerálok mindennap. Még (tőled sem. — Kedves vagy. — Tudom. Akkor rendben? — Nem bánom, vegyél ki. De ajánlom, alaposan nézd meg a tárcámat, mert pár napig tuti, hogy nem találkozol vele. — Erről még beszélgetünk. — Ha akarok... „Csak ne lenne ilyen koravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiztos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi.” Az anyakönyvvezetőnő tízórait csomagolt a kölyök- nek, amit úgyis eldob, jobb esetben odaadja valamelyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakásban — negyvennégy négyzetméteres panel a városszéli lila házsorban —, megint csak elbizonytalanodott kissé. -Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcsolatos újságcikkeket, amiket a férje távozása után ollózott ki különböző lapokból. Kedv- szegetten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szöveggel — foglalkozási ártalom —, ugyanakkor engedékenyen. Elválik. Majd”. Előző este -kis (híján elgázolta egy autóbusz. A vezető, harmincas éveinek közepén járó, csontos arcú, bajuszos férfi, az ablakon keresztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámegyek arra -a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat! — Fogj-a be a száját, maga ibárdoHathan ámokfutó! — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy meg tudta állítani ezt a határt? Azért fizetik. — Az utasok persze összetörhetik egymást a vészfékezés miatt: akkor én fizetek. — Hát ne fizessen! Nincs szükségem a szívességére. — Kérem! Legközelebb készségesen a nyakára megyek. — Eddig azt hittem, csupán a taxisok ekkora gazemberek ! — Tévedett. Még a rendőrbírók is. amikor a tilosban szédelesnek előttük a gyalogosok. Különösen tízórai pörgés után. Kinyílt az első ajtó, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anyakönyvvezetőnő körülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elviszem a legközelebbi átszállóhelyig. — Ne vigyen sehová, pimasz... — Ahogy akarja. Ameny- nyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vonalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anyakönyvvezetőnő mégsem mozdult. A vezető szó nélkül rálépett a -gázpedálra. Végiggurultak a csöndes városon — kicsit furcsa volt az üres buszon, megállók nélkül. A garázs előtt a vezető lesegítette az anyakönyvveze- tőnőt. — Várjon meg, kérem. Tíz percen belül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a ...határt. Azután iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traubiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozásom miatt gyakran iszom pezsgő... helyett traubiszódát. — Talán pincérnő? — Nem. A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Leállított eey taxit. Kérdőn nézett az anyakönyvvezetőnőre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem állhatom a nyilvános helyeket. — Én úgyszintén. — Hát akkor... — Tudja mit?! Meghívom magamhoz. Biztosíthatom, hogy egyedülálló vagyok, és nem fogok szem télén kedni. — Inkább már... hozzám. Van egy lakli kölyköm. — Nem is eshetek kísértésbe... A lakótelepen az anyakönyvvezetőnő megállította a (taxit, sietve kiszállt. Visz- szafordult. — Ugye. nem haragszik? Másként döntöttem, azt hiszem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Az anyakönyvezetőnő hideg vízzel zuhanyozott. Utána belenézett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhető bőr, lássan-lassan fényüket vesztő, érdektelenné váló szernek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahelyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínű szalagot, hogy illőképpen összeadja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnek. mugIImyok — Mi történt? — Valakit elütött ez a kocsi — mondja a férfi, aki kopott ruhában álldogál a járda szélén, arca borostás. A Lada ott áll az utca közepén, szélvédőjét pókhálószerű repedés futj-a be. motorháztetőjén ütés nyoma: odáig repült fel a szerencsétlenül járt ember. Középkorú asszony jön a zöldségesbolt felől, mindkét kezében szatyor. — Jézusom, mi volt itt? — Biztosan át akart szaladni, ez meg elkapta — mondja a kopott ruhás. — És -a sérült? — Már elvitte a mentő. Kisebb csoport figyeli már a helyszínelő rendőröket. A kutyát sétáltató öregember most érkezik, hátulról ágaskodik. — Karambol ? — kérdezi reszelés hangon. A kopott férfi le nem veszi a szemét a fényképező rendőrökről, úgy mondja: — Innen, a parkoló kocsik közül egv- szercsak -kiugrott, át akart szaladni oda, ahol a fodrász van. Ez meg jött vagy hatvannal. elkapta, felrepült a tetejére, onnan a földre. Nem nagyon vérzett. Sőt, egyáltalán nem. De ilyenkor sosem lehet tudni, a mentők elvitték. Félretolják a sérült kocsit, a rendőrök beszállnak a kék-fehér Zsiguliba. Üvegcserepek maradnak az aszfalton. A kopott ruhás körülnéz, az emberek szétszéledtek. Elindul a tér felé. * — Akkor inkább írjon ki, mondtam a főorvosnak — a sápadt, őszülő hajú ember papírokat terít ki a térdére, összehajtogatott lapok, pecsétekkel, aláírásokkal, az egyiket átnyújtja a vele szemben ülő idős asszonynak. — Itt a zárójelentés. Szóval, a főorvos azt mondta, majd egy hónap múlva. A villamos robog, néhányon oda-oda- pillantanak a meséiére, mert hangja betölti a csaknem üres kocsit. — De én annyit nem bírok ki. És tudja, mennyi lett belőle? Három hónap. — De ebbe bele is halhatott volna, hát örülhet, hogy nem lett nagyobb baj — és az asszony szedélőzködik. — Minden jót. A férfi felpillant: ülése mellett egy magas. szemüveges alak áll-, mereven nézi az utcát. — De ha -egyszer bent mindennek kell lennem, tmik-lakatosnak meg szerelőnek is, akkor nem lehet a kórházban feküdni... A szemüveges zárkózottan néz ki az ablakon, nem vi-sszautasítón, inkább valamin törheti a fejét. Egyre többen figyelnek a férfira, -aki egyet-kettőt még hümrnög, de látva a szemüveges érdektelenségét, áttelepszik a másik oldalra, ahol egy öreg bácsi ücsörög. A férfi a zsebébe nyúl, kihajtogatja az agyonfoigdosótt papírokat, s mintha folytatná, úgy mondja: — A főorvos egyébként jó ember, arról ő nem tehet, ha a dolgok nem úgy alakulnak. De nekem végül is nyolc hónapom ment rá erre a betegségre... A bácsika bólogat: — A betegség a legrosszabb. Csak az kerülje el az embert. A férfi nekibátorodik. — Tessék, ez a zárójelentésem. Műtét nélkül nem fog menni... A bácsi átveszi a papírt, zavartan forgatja. A férfi közelebb hajol, mondhatni meghitten duruzsol, időnként „a főorvos”, meg a „tmk-műhely” kihallik. Amikor az öreg leszáll, mint az ismerősök búcsúzáskor, kez-gt ráznak. Marafkó László MESTER ATTILA: Tótágas A folyó mintha állana, a part meg mintha szállana. Egy kecske — fához kötve lánccal — sodródik fölfelé az árral. Sodródik vele a malom, eperfával az udvaron, két tarka nyúl a fa tövében egy hullám tetején van éppen. Láttál már suhanni falut? Tajték völgyekben fut az út, s billeg a templom tornya, mintha a komp mellett a bólya ringna. Úszik az — visszafele. Két hullámzó part megy vele. Kotyog a csónak: sehova — de ez már filozófia ... PAKOLITZ ISTVÁN: Visszás A botfülű kéretlen intonál Fejest ugrik az úszni nem tudó A zsivány közerkölcsről cseverész Szüzet játszik a kopottas kokott Iskolamúzeum Tapolcán v> EX LIBRIS Pedagógiai Gyigteménj TAPOLCA A Pedagógiai Múzeum ex librise Ki hitte volna, hogy petróleumlámpával is lehetett diafilmet vetíteni? És ki gondolná, hogy egy régi, akkor még nagyközségi iskolának ennyiféle szemléltetőeszköze volt? Ezzel a kis gőzgép- modellel órákig el lehetne játszani... De akad itt kis tűzi fecskendő is, távírógép- modell és igen kézhezállő edénykék az űrimértékiek szemléltetésére. Amott szemközt életnagyságú babáik, a múlt század zsellérgyerekeinek házilag szőtt ruháiban. Móra Ferenc jut eszembe, kedves szóval „bórembuk-kok”-nak becézte a nebulókat. Ilyen kis bó- rembukkok koptatták ezeket a padokat, hordták tarisznyához kötve a palatáblát, a spongyát. A lányok hajfonata belelóghatott a padba süllyesztett tintásüvegbe, miközben merengve szemlélték a falon a fekete köntösbe öltözött Zrínyi Ilonát Mun- kácsvár baljós falai alatt. Vagy az aradi vértanúkat, a mohácsi vészt, s a Himnusz kottáját a fali képen. A hajdani bórembukkok unokái most ott ricsajoznak a szomszédos iskolaépület udvarán, tízperc van, s ha valamelyik átszökik, hogy megmustrálja a diófa -alját, tán el sem hiszi, hogy nem is olyan rég még ilyen iskolában tanultak az ősök. Tapolcán megmaradt a város régi, árkádos iskola- épülete, az egykori „kántor- ház”. Az épületet egyház- vizitációs jegyzőkönyvek 1733-ban említik először, s még a külsejét is leírják: kőből épült, zsúp fedte, oszlopos tornáca volt, s egyik szobáját az iskolamester, a mindenkori kántor lakta, innen a ház neve. Azóta többször átépítették, ma is látható formáját 1813-ban nyerte, 1979—80-ban pedig a tapolcai Városi Tanács felújíttatta. A Megyei Múzeumi Igazgatóság- itt alakította ki Veszprém megye pedagógia- történeti emlékeinek gyűjtőközpontját. A bemutatott tárgyak sokfelé! kerültek össze lelkes pedagógusok gyűjtése nyomán, De ilyen és hasonló eszközei lehettek ennek az iskolának is, ha nem is ilyen teljességben. A berendezett osztályterem a XX. század elejét tükrözi: a mai öregek még ilyen padokban ültek, ilyen képeket láttak a falon, és buzgón rakták a vaskályhába a fát. Családias, otthonos, világos iskolaterem volt ez, az akkori idők legjobbjai közül való. Az iskolának két tanterme volt („osztatlan” lévén, több osztály tanult egyben-egyben) ; a másikban most tárlók sorakoznak. Itt már korábbi emlékekkel is találkozunk: régi tankönyvekkel, a nevezetes Hármas Kistükörrel el, mely versbeszedte az alapvető tudnivalókat; látunk latin és német grammatikákat, melyek elemi iskolások számára készültek, feltehetően gimnáziumi előkészítésképpen; láthatók -régi óravázlatok; volt Éneklő Ábécé, kottaírás és harmónium, tehát gondot fordítottak a zenei nevelésre is; nem látható viszont semmi nyoma a testnevelésnek, azt a kertben való játék és a téli hógolyózás pótolhatta. Ebbe az iskolába járt valaha Batsányi János köiltő, a tapolcai tímármester fia, szobra ott áll szemközt, a tó partján, a városi-járási könyvtár előtt; ide vágyakozhatott vissza hosszú linzi száműzetéséből, ahonnan nem adatott meg hazatérnie soha. ö szerkesztette az első magyar folyóiratot, a Kassai Magyar Múzeumot, arcképe mellett egy másik szerkesztő és hajdani tapolcai diák, Török János képe függ, ő viszont a Magyar Gazda című szakfolyóiratot indította útjára, miközben agrárkérdésekben Széchenyi tanácsadója volt. Egy fél szoba őrzi Váth János emlékét, dolgozószobáját, könyveit és arcképét, a balatonalmádi igazgatótanító jeles ifjúsági író is volt századunk első felében, balatoni regék és történetek őrzője és hírvivője, mert mint a feliratból értesülünk, könyveit hat nyelvre is lefordították. Egy meglehetősen szűkszavú táblázat felsorolja Tapolca XX. századbeli iskoláit, melyekről jó lenne ugyan többet megtudni, de annyiról mégis értesülünk, hogy az egykori nagyközségnek több polgári iskolája, ipartanodája, kereskedelmi, gazdasági, vincellér-iskolája is volt, ami jelzi, hogy a környék lakossága igyekezett gyermekeit szakismeretekhez juttatni. A kis múzeumnak könyvtárszobája is van. gazdag és növekvő állománnyal, mely régi pedagógiai műveket, adattárakat őriz, és bocsát a kutatók rendelkezésére. A korhűen, ízlésesén felújított kis múzeum igazi gyöngyszem a Malomtó partján, ahol a dúsflórájú park szélén rendben, vadonatúj köntösben gyönyörködteti a sétálókat és az idegeneket, akik meglepődve fedezik fel a részint ultramodern, részint bájosan falusias városka e romantikus, régi részletét. Hogy az illúzió teljes legyen, még hattyúk is úsznak a vízen, s amikor karcsú nyakukat az iskolamúzeum árkádjai felé emelik, óhatatlanul Petőfi sorát juttatják eszünkbe: „haldokló hattyú, szép emlékezet”. De itt az emlékezet is, a hattyú is életerős, eleven. Bozóky Éva
