Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
1983. december 10. Képújság h Lotz Károly emlékezete Művészetek — freskó a Nemzeti Múzeum főlépcsőházában Az Opera-freskó 150 éve, 1833. december 16- án született Homburg vor dér Hőhében német apától és magyar anyától Lotz Károly, a századvég ünnepelt festője. Életében mindent megkapott, amit az ország nyújtani tudott. Már ötéves korában magyar földre került, és gyermekkorának emlékei oly mély nyomot hagytak emlékezetében, hogy első műveiben a magyar népélet és táj festője lett. Első művészeti útmutatásait Pesten, Maras- toni Jakab festőiskolájában szerezte. Tanulmányait Bécs- ben Rahlnál, a múlt századi osztrák festészet európai hatású mesterénél folytatta. Bécsi festő lett volna belőle, ha mestere halála után, 1865- ben barátai haza nem hívják. Bár a levert szabadság- harcot követően az osztrák elnyomás keserű éveiben itthon nem sok munka várt rá, mégis hazatért, és az 1867- es kiegyezés utáni évtizedek legünnepeltebb, legtöbbet foglalkoztatott mestere vált belőle. Művészi pályája törés nélkül, egyenletesen ívelt felfelé. Életének két uralkodó műfaja a falfestészet, s a táj- és népélet-festés volt. Ausztriából hazatérve romantikus ízzel, festésmódjában a helyi hagyományhoz kapcsolódva idézte fel a századközép magyar világát, szilaj táncosokat, patak partján sulykoló asszonyokat, cigányzene mellett mulató betyárokat, parasztlakodalmat, ötös fogatot, zivatart a pusztán, tóparti alkonyaiét nyájakkal, ménesekkel. A kiegyezés után rohamosan fejlődésnek induló Budapest viszont a falképfestő Lotzot igényelte, aki teljes mértékben meg is felelt a várakozásnak. Budapest új középületei és a főúri paloták sok munkát adtak ecsetjének. Első megbízásait, a pesti Vigadó lépcsőcsarnokának kompozícióit Argirus és Tündér Ilona történetével 1864-ben jó barátjával, Than Mórral együttes festette. A Nemzeti Múzeum lépcsőházába a Tudományt, a Költészetet és a Zenét jelképező kompozíciókat, a Keleti pályaudvarra az ipar és kereskedelem jelképeit, 1873-ban a Vigadó éttermébe pedig 28 medaillont festett. Középületekbe került megbízásai a hazai történelemből vett valóságos vagy szimbolikus jeleneteket ábrázoltak. A Sugár (ma Népköztársaság) úti és a Nemzeti Múzeum körül akkor épült főúri paloták dísztermeibe azonban már mitológiai jeleneteket komponált. Ebben a témában alkotta legjobb műveit. Évtizedeken át Ybl Miklós építésszel működött együtt. 1884-ben készült főműve, az Operaház nézőterének gyűrű alakú temperafestménye, mely az ókori görög istenek legendás gyülekezetét ábrázolja az Olümposzon. Az antik isteneket úgy jellemezte Lotz, hogy a görög-római formaeszménynek feleljenek meg. Az Olümposz isteneit és félisteneit a zene istene, Apolló lantjának hangjai zsongták körül. Ezzel hangsúlyozta Lotz, hogy a komoly zene csarnokában vagyunk, de zeneiséget fejezett ki az alakok ritmikusan hullámzó ábrázolásával, a múzsák, gráciák táncával is. Az Operaház freskója a zene felmagasztalása. Az alakok gátlásaiktól felszabadulva, szárnyak nélkül repdesnek. Az istenek a keret mögül bukkannak fel. A körvonalak lágyak, de festőién könnyedek, tiszták, határozottak. Az ég kék foltokkal tarkított fehér, sárga tengerében a testek és a ruhák színei a nézőtér aranysárga-vörös tónusához hangolva valóságos levegőtengerben jelennek meg. A formák, a színek az aktok a ruharedők fényben fürödnek. A tartalmi, formai egyensúly tökéletes: emelkedett derűt hangsúlyoz. A kép a mai néző számára is a zene varázsos hangulatát, embermegváltoztató erejét tolmácsolja. A hatalmas méretű freskó elkészítésére mindössze két évre volt szüksége a mesternek. A részben meztelen figurák csoportfűzése változatos, moz- ga'mas. Nincs még egy olyan falképünk, melyen a díszítés az épülettel ennyire harmóniában állna. Lotz főműve a magyar falfestészet egyik csúcsa; méltán érdemelte meg azt a nagy ünneplést, amelyben részesült. Az egyház is szívesen és sokat foglalkoztatta Lotzot. Az ő műve a pécsi székes- egyház két kápolnáiénak, továbbá a budavári Mátyás templomnak a középkori stílusokat felújító falidísze. A tihanyi Apátsági templomba és a pesti Ferences templomba pedig barokkoá meny- nyezetképeket festett. Élete végére esnek a Tudományos Akadémia nagytermének, az egykori Igazságügyi Palota, a mai Néprajzi Múzeumnak és az Országház léocsőházá- nak freskói. Munkásságának remekei a családtagjairól, leginkább fogadott lányáról, Kornéliáról készített, érzékeny. finom színezésű, laza festői,ségű arcképei. Dicsősége teljében, 1904. október 13-án, 71 éves korában halt meg. Brestyánszky Ilona Homéroszt ünnepli a görög nemzet (festmény) a Kossuth Zsuzsa Gimnázium dísztermében Albumlapozó Szabó Júlia: Máttis Teutsch János A brassói születésű, Kassák Ma-körében feltűnt és népszerű művész minden kézikönyvben kap néhány sornyi méltatást. A magyar aktivizmus történetét tárgyaló szerzők — Hevessy Iván, Passuth Krisztina és e könyvet is jegyző Szabó Júlia — sajátos, az európai törekvésekkel párhuzamosan haladó festőként mutatják be. Itthon mégsem számít ismert alkotónak. Még nevét illetően is némi bizonytalanság övezi. Írják Mattis-Teutschnek, Kassák szásznak véli. Pedig székely apa gyermeke, a Máttis-család sarja. Csak később vette fel a Teutsoh nevet, hálából nevelőatyja iránt. Monográfia egyetlen — Ban- ner Zoltán tollából — jelent meg róla Bukarestben, de ez hozzánk nem jutott el. Jogos kíváncsisággal vettük hát kézbe a Corvina gondozta szép albumot. A legilletékesebb szerző kezébe került a „téma”, hiszen „aktivizmus- monográfiájának” előkészületei közben beavatottként tanulmányozhatta . Hevessy Iván gazdag Máttis-gyűjte- ményét. Adatgyűjtései során járt Brassóban, felmérhette a család őrizte hagyatékot. S végül a korszak és irányzat legjobb ismerőiéként tiszteli őt a szakmai közvélemény. Munkáját mégsem ünnepelhetjük kimerítő életmű-feldolgozásként. Ennek főként terjedelmi okai vannak, de a tizenöt oldalnyi bevezető koncepciója, tényanyaga sem ez irányba mutat. Egyetlen szakmai kifogást nem hozhatunk fel, annál becsesebbnek és tisztelendőbbnek tartjuk a szerző munkásságát. A lapozgatásra, népszerűsítésre szánt album szövegét — úgy véljük — mégis lehetett volna közérthetőbb stílusban fogalmazni. Ilyen „fogós” ügyekben, mint Máttis, bonyolult eszméket, világlátást és felfogást tükröző művészete, nem árt némi óvatosság. A túl sok összefüggésre utaló, idegen (egyébként polgárjogot nyert!) szakkifejezések halmazát nyújtó mégoly okos tanulmány lelkesíti a szakmabeli kollégák lelkét. Ám, tartózkodóvá teheti az érdeklődő laikusokat. „... a kompozíciók lineáris-organikus karaktere” és más, hasonló magyarázatok bizony nem visznek közelebb a megértéshez, netán a befogadáshoz. Kassák „gazdag kulturális talajból felsarjadt nagyigényű tudatos művészetként” üdvözölte első kiállításán a festőt. Szabó Júlia képeiben fontosabb elemnek tartja a természethez való közvetlenebb kapcsolatot. Hajlik arra — dolgozatát is ezzel indítja —, hogy a szülőváros környéki formák, színek, hullámzások látványa mintegy meghatározta Máttis indulását, későbbi tevékenységét. Kevés fordulatot produkáló pályája során rengeteg hatás érte (mindezek gondos elemzésre kerültek), művei mégis logikus fejlődésrajzot tárnak elénk. „Soha nem látott elvontságot” képvisel hazai festészetünkben. Az életmű nagyobb, előremutató része, éppen a natúréból fakadón „elvarázsolt tájak” képeiként hat. A történelmi háttér, a társadalmi körülmények változásai játszottak szerepet abban, hogy Máttis Teutsch „fénykora”, avantgardeiz- musa a húszas évek végén lezárult. Kapcsolatai meglazultak az európai törekvésekkel vagy meg is szakadtak. Kiállításait (Párizs. Bukarest, Budapest) már nem kíséri a korábbi várakozás és figyelem. Otthon is elszigetelődik, elméleti írásait fo- galmazza-rendezi. A felszabadulás után újra munkához lát, de élenjáró szerepét már nem nyeri vissza. E megállapításokat támasztja alá az album képválogatása. Majd hetven fekete-fehér és színes reprodukció ad áttekintést 1909— 1929 közé eső munkásságáról. Ezúttal a színhélyességre sem lehet panaszunk. Néhány dokumentum értékű szöveg közti fénykép, képjegyzék és bibliográfia teszi teljessé a könyvet. Az életrajzi adatok a korba illesztéshez nyújtanak bőséges támpontot. SALAMON NÁNDOR Nagymosás a Néprajzi Múzeumban Az Osztrák Néprajzi Múzeum kiállítással vendégszerepei Budapesten, a Néprajzi Múzeumban, Nagymosás, a mosás hagyományos munkaeszközei, módjai és szokásai címmel. Rendkívül érdekesen és változatosan a hajdani mosónők munkaeszközeit, a mosás régi kellékeit mutatja be. A munkafolyamatok sorrendjét követve, az áztatás, a lúgozás (szapu- lás), ruhakifőzés módjaival kezdődik s folytatódik a mosósulyokkal, mosókefével és dörgölőfával végzett mechanikus ruhatisztítással, s eljutunk egészen az első fából készült mosógépekig. A megszáradt ruha simításával folytatódik a kiállítás, ahol mángorlófákat, ruha-sodró- fákat és vasalókat láthatunk. Ezek a tárgyak, mint nép- művészeti alkotások, évszámmal ellátott, faragott díszítményeik révén méltán kerültek a Néprajzi Múzeumba. Megtudjuk, hogy a faragott mosósulykokat szerelmi ajándékként adták, általában nem dolgoztak velük. A mosólányok, mosónők hagyományos életmódjára is gyakran utal a kiállítás — bemutatva dalaikat, hiedelmeiket, viseletűket, szokásaikat. A népművészeti alkotások, amelyekkel első ízben szerepel Magyarországon az Osztrák Néprajzi Múzeum, viszonzása A magyar paraszti konyha című Bécsben megrendezett magyar kiállításnak. Az első forgótárcsás mosógépek egyike Hollandiából Mosószerminták az I940-es évekből Kézi hajtású mángorló
