Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
TOLNA "\ _ 6 NÉPÚJSÁG 1983. december 10. dr. Szeíényi Bélával, a megyei környezetvédelmi bizottság elnökével Múltunkból — Főorvos úr arany- diplomás orvos. Hosszú pályafutása során bizonyára sok orvosi tanácsot adott. Környezetvédelmi ügyekben fordultak-e már tanácsért önhöz? Es meg- fogadták-e, ha adott ilyet? — Könnyű válaszolnom: — nem! Panasszal természetesen igen, de kérdése gondolom, hogy prevenciót kívánó tanácsokra vonatkozik. 1973 óta vagyok az akkor megalakult, a megyei Hazafias Népfront mellett működő, környezetvédelmi bizottság elnöke, de olyasmire, amit kérdezett, nem voilt példa. — Ez elég ilyesztően hangzik. Távol áll tőlem, hogy bármilyen vélt kötelező, vagyis egyáltalán nem létező, „kincstári optimizmust" kívánjak önre erőltetni. Teljesen a saját tapasztalataim révén csodálkoznék csupán, ha egy másik kérdésre dicshimnuszokkal válaszolna. Mennyire él benne a köz- gondolkodásban a környezetvédelem? — Talán az analfabetizmus határán. Hadd használjam egyik-kedvenc kifejezésemet, mely szerint a köz- gondolkodásban valamiféle „exfcernizmus” uralkodik. Az emberek jelentős része nem lát tovább az orránál, sőt sajnos nem is nagyon igyekszik tovább látni. A közvetlenül elintézendő munka, annak 'haszna érdekli és nem számol a következményekkel. — Mindez bizonnyal így igaz. Az olvasók azonban többnyire nem szeretik a sommás megállapításokat. Példálózhatnánk? — Szívesen! A szekszárdi Kecskés Ferenc utca felé terelt nehézgépjárművek menetirányának megválasztása, szigorúan közlekedéstechnikai szempontból, bizonyára helyes volt. Csakhogy azok bölcsőde, és iskolák mellett dübörögnek el és nincs az a mérce, mellyel ki lehetne mutatni, hogy itt percenként mennyire zavarják a pihenést, a foglalkozásit, a tanítást. Nemcsak mikro-kör- nyezetszennyezés van, a vizek felszínén terjengő olaj- folitokkal és halpusztulással, hanem a mikro-kömyezeti ártalmak, a munkahelyiek is, legalább ennyire károsak. Kérdezze meg a Tambov-Ia- kótelep szélén lakókat, vagy a szülészeten dolgozó kollégáimat, az ott fekvő kismamákat, hogy a hónapokon át, éjjel-nappal folyó cölöp- döngölés mennyire zavarta őket? Mellékesen szólva hónapokig vártuk a kihívott zajmérőcsoportot. -Ez esetben a beruházó részéről gondolok externizmusra, akinek a fejében a ipumkavégzés ilyetén formájának környezeti következményei meg se fordultak. Csak az, hogy ez a zajos metódus — ami egyébként tagadhatatlan — olcsóbb! | — Miért, van más is? — A hiangtompítós fegyverek és a nesztelenül induló autócsodák századában ne lenne? Persze, hogy van! — Az ön által eddig elmondottak jóvoltából nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a környezetvédelemmel odaadó módon foglalkozók szerepe bizonyos mértékig messiási. Ez pedig már a bibliai idők óta hálátlan. Főorvos úr hogyan került kapcsolatba ezzel a mozgalommal? — Szerencsésen születtem. Apám kertész volt és én részben már az ő jóvoltából nem a természet mellett, hanem azzal együtt éltem. Ide értendők szülőhazám, a Szamos mente páratlan szépségű tájai, az állandó kirándulások és egy mesebeli természetrajz-kémia tanár, néhai Schőber Emil, aki mindenhová elkísért bennünket, gimnazistákat. Vízi ember voltam, túráztam, úsztam, versenyszerűen eveztem, máig horgász vagyok. Ismeri Gerjent? | — Természetesen! — Nos, ebben az elbűvölő faluban lehettem körzeti -orvos, amíg a KÖJÁL-hoz nem kerültem, ahol 1957-től behatóbban foglalkozhattam a település- és munkaegészségüggyel, a bioszférával és mifcrokömyezetével, továbbá az embereknek azzail az úgy látszik megváltoztathatatlan tulajdonságával, hogy tervszerűen teszik tönkre önmagukat. — Kicsiben és nagyban egyaránt. Utóbbit városainkra vonatkoztatva, melyek jó része egész egyszerűen koszos. Szek- szárd különösen az. Mi a véleménye, neveléssel vagy fokozott bírságolással lehetne-e változást elérni? — Kérem, engem a rendőrség bírságolással már régen ránevelt arra, hogy hol tilos parkolnom. Nos, a környezetvédelmi türelmi idő lejárt. Bármilyen népszerűtle- n.ü'1, de a bírságra kell szavaznom, legalább is az egyénekkel szemben... — És ha nem az egyénekre gondol? — Meg tudná mondani nekem, hogy mi értelme van egy állami vállalattal, állami jövedelemből bírságot fizettetni a magyar állam javára, azért a kárért, mely ugyanezt a magyar államot érte? — Nem tudnám megmondani! — Nos, amíg a bírság ösz- szege a szükséges környezet- védelmi beruházásokéhoz mérten nevetséges, utóbbiakra pedig jelenleg kevés a pénz, az ilyetén bírságolások mögött nem csekély ön- ámíitás rejlik. — önmagunkat ámit- gatni, átmenetileg többnyire kellemes. Beszélgetésünk elején szóba hoztam a közgondolkodást. Engem a legkisebb örömmel se tud eltölteni az a tény, hogy egy, s más mennyire beleivódott ebbe a bizonyos közgondolkodásba. Például a világ legtermészetesebb dolgaként vesszük tudomásul a lapunkban időnként megjelenő híradásokat, melyek szerint Veszprémben ekkor és ekkor szennyvízeresztés lesz, a Sió pedig kloákaként működik majd. A szekszárdi Büdös-árok pedig Bétáig állandóan... önnek mi erről a véleménye? — Mindezt beprogramozott kataklizmáknak érzem. A teljesség kedvéért hozzáteendő, hogy Fűzfő és Pere- marton esetében, melyek gyáróriások, nagyon komolyak az ígért változások. Persze van mindennek erkölcsi összefüggése is. Az egyszerű állampolgárban nagyon furcsa kép alakul ki a környezetvédelemről rádióban, tévében és sajtóban unalomig elhangzottak és a vízparti valóság összehasonlításakor. Hozzátehetném azonban, hogy a nem ennyire látványos vízszennyezések semmivel se kevésbé veszélyesek. A Koppányra, a Kapósra gondolok, a beléjük eresztett hígtrágyára és a teljesen formális vízjogi engedélyekre, melyeket nincs, aki ellenőrizzen... — Azt hiszem, hogy eszmecserénk kezdetén egy kicsit túlságosan is meredek fejessel ugrottam a környezetvédelem témájába. Annak érdekében, hogy az olvasó jobb áttekintést kapjon, nem próbáhatnánk meg valamiyen logikus felépítést, akár sürgősségi sorrendet megállapítani? Arra gondolok, hogy hol szorít leginkább a cipő? Mit és milyen sorrendben kellene cselekednünk? — Legnagyobb környezetszennyezőnk a mezőgazdaság... | — Nem az ipar? — Nem, az csak látványosabb! A váci ivóvíz-szennyezésről teljes joggal lett országos ügy és egy szekszárdi pakuraégetésre is mindenki odafigyel, mert egyszerűen képtelenség nem észrevenni. Vagy azt, hogy az egyik építőipari vállalat úgy igyekezett megtakarítani valahol a levonulási költségeket, hogy minden szemetet, deszkát és egyebet felgyújtott maga mögött. Természetesen konkrét esetekről beszélek! — És a mezőgazdaságnál? — A mezőgazdaság túltrágyáz. Lényegesen több foszfort és káliumot juttat a talajba, mint amennyi a többlettermés érdekében szükséges lenne. Tisztelet a kivételnek, de az agronómusok is externdsták és nem törődnek azzal, hogy mi lesz 1990- ben, csak a jövő évi termésig látnak. Hígtrágyatavaink vannak, a vízbe a kívántnál sokkal több nitrogén kerül. Az integrált növényvédelemtől. a biológiairól nem is szólva; még messze vagyunk... — Mindez nem teszi szivvidámitó bbá beszélgetésünket, melyről egyébként elárulhatom, hogy a hasonló műfajban nekem osztályrészül adottak közül a legkomorabb Erről azonban a tények tehetnek, nem mi. Nincs változás? — De van! A megyében Dalmandot minden további nélkül említhetjük, ahol már felismerték a mezőgazdaság környezetvédelmi felelősségét. Ez mindig összefügg a gazdálkodás és a gazdálkodók színvonalával... — Ki segít a tudatos, tehát éppen ezért valószínűleg sajnálatosan kis létszámú környezetvédőknek? Hatóságokra, intézményekre épp úgy gondolok, mint magánszemélyekre, hiszen a Környezetvédelmi Bizottság nem hatóság. — Elsősorban a Hazafias Népfront környezetvédelmi őrjáratainak résztvevői. | — Kik ezek? — Orvos, horgász, vadász, erdész, mezőőr, akiket a Hazafias Népfront mozgósítani tud. Többnyire ugyanaz a 15—20 ember, aki általában mindig elérhető, ha közgondok megoldásáról van szó. Az úttörőket azonban feltétlenül említeni kelL — A sok rossz után már legszívesebben esen- genék néhány jó példáért... — Esdeklés nélkül is van. A mindenre fogékony dombóvári tanácsi vezetés a maga Gunarasával. Bonyhád úgyszintén. Decsen az illegális szeméttelepek megszüntetése után kijelöltek egy állandó lerakóhelyet. Kapos- szekcsőn parkosítanak és megszervezték a hulladékel- hordás rendjét A környezet- védelmi őrjárat emberei jeleznek, persze jobb lenne, ha még többen fogadnák meg a szavukat! — Logikusan következő kérdés, hogy akad-e, aki gátolja, nem értékeli, netán feleslegesnek tartja munkájukat? — Nyíltan senki. A többség amolyan szükséges rossznak érzi, amire vagy sajnálják a pénzít, vagy elspórolnak belőle, de az is előfordul, hogy nincsen. Netán unják. Tény, hogy a környezetvédelem munkája nem mutatós, produktivitása esetleg csak unokáink életében lesz érezhető... — Bizonyára van egy sor olyan dolog, gondolatkör, amire nem kérdeztem rá. Sosem fetisizáltam a sajtót, de képtelenség lenne nem hinnem az általunk biztosított nyivánosság erejében. Miről kellene még beszélnünk? — Én se fetisizálom a sajtót, de azért valamelyest bízok az általa teremtett nyilvánosság erejében. Említettem már a mikro-környezetet és ennek rongálását. Hetvenöt éves korom ellenére praktizáló üzemorvos vagyok, egyszerűen azért, mert nem tudnék meglenni munka nélkül. Nap-náp után kerülnek elém betegek olyan panaszokkal, melyek orvosi úton nem szüntethetők meg. A belső és külső stresszhatások folyományaként valóságos hormonális háború zajlik minden ember szervezetében, amit csak a túlfeszí- tettség csökkentésével, természetesebb életritmussal lehetne, azaz pontosabban kellene mérsékelni. Volt már betegem, akinek görcs rántotta össze a gyomrát, ha belépett munkahelye kapuján. Azzal az „orvosi” tanáccsal szolgáltam neki, hogy keressen másik kaput. Persze nem ugyanazon a kerítésen, hanem egy nyugodaimasabb munkahelyen. Ebből italán kiderül, hogy az orvosnak gyógyítónak, pszichológusnak, szociológusnak és még sok minden másnak kell lennie egy személyben... — Például környezetvédőnek is? — Kicsiben, vagy nagyban, de feltétlenül! — Köszönöm a nekem szentelt idejét! ORDAS IVÁN Valószínűleg élete végéig megemlegette Czeiler Jakab ácslegény, hogy 1844. augusztusában társával együtt vadalmát szedett a tamási erdőben. Azt, hogy alaposan helybenhagyta az uradalmi vadász, tanúsítja az augusztus 24-én kelt levele, amit a főbíróhoz írt, valamint az a látlelet, amelyet Sitkey Emánu- el, a simontornyai járás orvosa állított ki 1844. augusztus 20-án. Mit látott az orvos? „1. A balkar fel, külső részén és a lapockán két, 5 uj hosszú és egy uj vérkiömlésből eredett szederjes kék foltott, 2. a bal lapocka alatt 7, 4 uj hosszú és egy uj vastag vérömölből hátramaradt kék foltokat, mellyek hihető, hogy bot ütéssel, de nagyobb erővel tétetődtek.” Az orvos véleménye szerint még több napon át a karját erősebb munkánál nem használhatja a sérült. A látie- vélért 2, az orvosi kezelésért 1 forint-pengőt fizetett Czeiler Jakab 25 esztendős ácslegény. Mit tett ez az erős fizikumú ifjú, ki legalább annyira bízott fizikai erejében mint szerencséjében. Mint azt az események tanúsítják, kár volt a nagy magabiztosságért. .. Czeiler Jakab miklósvári ácsdegény panaszával Dőry Sándor járási főbíróhoz fordult. Levelében hosszan ecsetelte sérelmét. Az egész ügy egyszerű mezei lopással kezdődött. Társával a tamási erdőbe ment, s útközben a „Vaddisznó kert”-ben meglátták a vadalmafákat, „ennivaló vágyódásból béugor- ván a kerítésen vadalmát szedegettünk, s az erdőre ügyelő felsővadkerti Gruber nevű jáger bennünket ott megtapasztalván, pajtásom ijedtében végképp elszaladt, én pedig mintegy 10 lépésnyi távolságra jutott szaladásom után megállapodtam — gondolván, nagy kárt nem tettem, nagy bántalmam nem lehet — így béérvén engem a nevezett jáger, a nála lévő vastag furkós botjával bal vállam és lapockámra olly három csapást ejtett, hogy alig a földre nem rogytam.” •Az ácslegény — úgy tűnik — még napokkal az események után sem tudta, hogy az a bizonyos furkós bot hányszor találkozott a hátával, mert a látlelet lényegesen több ütés nyomát fedezte fel, mint amiről a kárvallott írt. A jáger szerint ez még nem volt elég büntetés, ezért további megtorlást alkalmazott. A panaszos erről a levelében így ír: „.. .kitöltvén rajtam mérgét, lakásához késért, s ott teremtésem, szentem, istenem, apám, öregapám Krisztusát káromolván — levetkeztetett. tarisznyám, dolmányom, zsebkendőm, pruszlim és kalapom letetette s megfogván karomat előle ellódított. ..” A mezítelenre vetkőztetek ácslegény, mit tehetett mást, ruhátlanul, a szúnyogok milliói között folytatta útját az erdőben, hogy magához vegye az előző nap az erdőben hagyott ácsszerszámait. Ezt követően — mert ruhátlanul a községbe mégsem mehetett — visszament a jágerhez. Az kiadta neki a ruháját, de zálogba vette az ácsszekercét. Azt kérte a járási főszolgabírótól, hogy a keresetének elvesztése és szenvedései miatt ítéljen meg számára 50 váltóforintot. A NEMES EMBER FELESÉGÉT SEM KÍMÉLTÉK Az egykori iratokat forgatva. olvasva, hamarosan rájövünk arra, hogy a vetkőzte- tés, mint az önbíráskodás egyik eszköze nem volt egyedüli. ritka eset közel másfél évszázaddal ezelőtt. Néhány hónappal a fenti események után, 1844. októberében Dőry Gábor első alispánhoz érkezett keserű hangú panaszos levél. Egy szakcsi nemes írta. A ő feleségét szégyenítették meg. Ezt az esetet írta meg abban a levélben, amelyből részleteket idézünk: „Hogy a hites nőm élményén a szőlőhegyre gyümölcsöt összehozand, lett visszatérte alkalmával az Iskolába járó inevendék fiának ténita fűzésre 3 itze gubacsot szedett, ezen gubacsszedés alkalmával 3 gubacspásztor ezt látván, közülük egy megfújván sípját, azonnal ismét 4-en jöttek, és így összve a gu- bacspásztorok 7-en lettek — ezek kezdték fosztogatni azon igyekezettel, mezzételen levetkőztetvén és úgy késérék a helység, mellyen szegény feleségem megéjjedvé halálra rémülten lerogyott a feld- re — előbb hátra, azután előre összvekötve a két keze, és késérték. Szegény rémült feleségem kezeskedett, hogy minden követelésekre eleget tészen, csak ne szégyenítsék — de hogy semmi jóra azok nem figyélmeztek, csak hajszolván — szegény éjjedett feleségem futással kívánta magát a gyalázattul menteni, hasra esett, akkor a gubacs- pásztorok közül egyik, Angyal Péter fogván a puska vékonyát, agyba-főbe, minden tekéntet nélkül heten kínozták, s úgy annyira, hogy a vállát 'letörvén, összve rugdosták, belső részét megszaggatták, most halálos ágyban fekszik” Nemes Brányi Mihály szakcsi lakos ezt követően leírja felesége kínjait, majd így folytatja levelét: „.. .Simony Mihály és Túri Ferenc helybéli gazdaember szolgái hallván, odamenének, kérték a gubacspásztorokat, hogy ne bántanák, ellenben annál jobban húzták-vonták a felden és szaggatták minden emberi érzés és irgalom nélkül — úgy annyira fejérül, nyakárul, mindenétül megfosztván, holtan (azaz ájultan) hagyták a felden, ki mezzételenségét kötényével takarta és éjjeli 10 óra tájban vezettem haza...” A szakcsi nemes ember végül hírül adja, hogy az Ozo- rán lakó orvoshoz vitte feleségét, áki látletebet vett fel. Követeli, hogy a gubacspász- torok gazdáját az első alispán fogassa le, vagyonát kobozzák el — mert, mint írta: „Senki maga bírójának lenni szabad nem volna” UT1LEVÉL BELFÖLDRE Ma igazán nem okoz gondot senkinek sem, ha az ország nyugati részéből a legtávolabbi keleti vidékre kíván elmenni. Felül a vonatra, autóbuszra, néhány átszállás után megérkezik. Általában nem kell kérni ehhez senkinek sem a hozzájárulását, engedélyét. Csupán a családon belül kell elrendezni az ügyet. Régebben nem így volt. Belföldre is utlilevél kellett. Ez igazolta, hogy nem körözött bűnöző, és engedéllyel van úton. Az alábbiakban leírjuk, milyen volt egy belföldi uti- levél. Felül az irat közepén előre nyomott pecsét. Az általunk idézendő levélen éppen Győr vármegye pecsétje látható. Ezt követően a következő rovatok olvashatók: „Neve az utasnak: Nemes Farkas József. Sorsa, vagy mestersége: Számadó juhász. Termete: magas Ábrázattya: Szőke, tellyes piros. Haja: őszes tarkás. Üdeje: 56 Esztendős Vármegye, mellyben lakhelye fekszik: Tolna, születése Győr. Lakhelyének nevezte: Tóth Keszi. Ezen utas idehaza lévén Nemessége bébizonyéttása végett. Mellnek nagyobb hiteléül adtam néki ezen hazáig szolgálandó Úti Levelemet.” Ezt követően az aláírások, és a pecsét. Mondhatjuk, személyi igazolványunk őse volt ez az úti levél. K. BALOG JÁNOS
