Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
a NÉPÚJSÁG •9H3. december 24. Hétköznapi béke és plakettje Hogy kiben mikor, milyen életkorban fogalmazódik meg a békevágy, ez eltérő lehet. A felnőtt, aki részese volt egy-egy háborús pusztításnak, tanúja szenvedéseknek, értelmetlen halálnak, az a hétköznapok gondjai mellé hozzáteszi, hogy csak béke legyen. Erről a hétköznapi békéről beszélgetünk Kedves Henrikkel. Neve megyénk pedagógusai között különösen ismerős. Nyugdíjba vonulásáig — ennek három éve — a pedagógusok szakszervezetének tíz évig volt megyei titkára. Ezt megelőző időszakban pedig a szekszárdi Babits Mihály Általános Iskola igazgatója. A szak- szervezeti munkáján keresztül került kapcsolatba a békém ozgalomimal. — Talán azzal kellene kezdeni — néz az ablakon túlra —, hogy miért lett a ma- josi kultúrháznak „Béke” a neve. — Adott a kérdés. Miért? — Alig húszévesen volt „szerencsém” a Donyectől a Rajnáig élményeket szerezni abból a szegénységből, megaláztatásból, romlásból, amit a háború adhat. Reménytelen helyzetnek éreztem, amikor a huszártiszt előtt a lónak több becsülete volt mint az embernek. A hadifogságban töltött idő fogalmazta meg bennem az elhatározást, hogy ha vége lesz a háborúnak, akkor ahol csak tehetem a békéről beszélek, és környezetemben megteszek ezért mindent. Amikor Ma- josra kerültem, és ott 1952. augusztus 20-án kultúrházat avattunk, azt a békéről neKedves Henrik veztük el. A munka, a szórakozás az ember sajátja. Mind a kettő csak a békében „él”. A félelem megöli a holnap reményét. — Mint nyugdíjas pedagógus, ismerem a tanárok békére való neveléssel kapcsolatos tennivalóit. Bár éppen a nevelés fogalmát kérdőjelezik meg napjainkban, mondván, hogy inkább oktatás folyik az iskolákban, mint nevelés. Nagyon egyszerűen fogalmazva csak annyit kell tennie a pedagógusnak, hogy a gyerekek cselekedeteiből ne érződjék az egymás iránti gyűlölet. Ne legyen alkalmuk irigységre, ellenségeskedésre, mert ezek szülik a gyerekek közötti háborúskodást, amit aztán felnőttként is magukban hordoznak. — Viszont — folytatja — szólni kell arról a családi békességről is, aminek nyomait az iskolában is felfedezhetjük. Ma már egyre ritkábban hallani olyan családról, ahol három nemzedék is egy fedél alatt él. Igyekszik mindenki a másiktól független lenni, a maga gazdájaként. Ez így természetes is, azt hiszem. A békés egymás mellett élés csíráját azonban mégis a családok együtt élő nemzedékeiben kell keresni, amelynek az alapja a megértés. A fiatal tisztelettel tekint szüleire, akik viszont igyekeznek megértést tanúsítani saját gyermekük dolgai iránt... így vonatkoztatja, szélesíti a békés egymás mellett élés kérdését a osaládból indulva, a szomszédókon, a munkahelyek közösségein át, egy-egy település nemzetiségein keresztül eljutva a nemzetek, földrészek békéjéig. — Mert én a megbékélést érzem abban is — mondja —, hogy például Bonyhádon egy Sebestyén Gergely nevű fiú azért tanul német nyelvet, mert az édesanyja német ajkú. Csak a kérdésekre válaszolva idézi a tegnapokat, mert vallja, hogy az az ember, aki túl sokat foglalkozik a múltjával, kezd öre- vgedni. Valamikor Benjámin László szavait jegyezte föl és ma is szem előtt tartja: „Mindig talál tennivalót, s a dologra társat az igaz ember." Kedves Henrik „nyugdíjas” tennivalói között tanítás német nyelvórákon, szakszövegek fordítása, külföldi csoportok hazai kalauzolása, hazai csoportok külföldi vezetése szerepel. Az idén így minden szomszédos országban megfordulhatott. Hivatalos útjain egész Európát már „keresztül-kasul” bejárta. Apró tárgyi emlékekkel tér haza ezekről az utakról, amelyeket szekrényeken, polcokon kiállítva őriz. Ezek teremtenek olyan hangulatot a lakásában, hogy aki először lép be, nyomban otthon érzi magát. Békésen megfér egymás mellett Kalotaszeg, Sárköz vagy az orosz, lengyel, cseh nép művészetének egy- egy darabja. Az emlékek között munkája eredményességét igazoló elismerések, kitüntetések, oklevelek is szerepelnek. Közöttük akad egy, amelyről különös örömmel beszél. Az ENSZ-békeplakett. Négy évig volt választott tisztségviselője a Pedagógus Szakszervezet Nemzetközi Szövetségének (FIZE). mint a számvizsgáló bizottság elnöke. A magyar pedagógusok képviselőjeként 1972-ben nemzetközi találkozón vett részt. Itt a szakszervezeti szövetség elnökétől a népek barátságának elmélyítése terén és a világ pedagógusainak együttműködéséért kifejtett munkája elismeréséül kapta e békeplakettet. A békeplakett — Vannak országok, ahol a kitüntetésekkel illik, sőt, kell is büszkélkedni. Nálunk — nézi a kék alapon ezüstösen csillogó plakettet — ennek nincs hagyománya. Különösen fogadják a kitüntetéseket. Ilyenkor az is kiderül, hogy ki az igaz barát, és ki az, aki hivatalból gratulál... Számomra a béke ünnepnapja volt az, amikor átvettem ezt a plakettet. Olyan, mint sokaknak a karácsony. Egy-egy karácsonyi ünnep a tartós békéhez nem elegendő. A hétköznapokban kell valamennyiünkben ott lennie a karácsonynak... Decsi Kiss János Területfejlesztés, három szakaszban Az utóbbi időkben ismét megélénkültek a terület- és településfejlesztési viták. Szóvá teszik például, hogy arányosan fejlődtek-e közép- - és kisvárosaink, falvaink az elmúlt évtizedekben, s ha nem, mik a teendők? Választ keresnek arra is, hogy miképp lehet összeegyeztetni a kiegyenlítésre törekvő terület- és településfejlesztési politikát a hatékonyságot igénylő gazdaságfejlesztés követelményével ? Amint dr. Lackó László, az ÉVM főosztályvezető-helyettese elmondja, 1957-ben, illetve a 60-as évek végén is viták folytak a terület- és településfejlesztésről, s a vélemények, a nézetek ütközését új követelmények megfogalmazása követte. Ennek megfelelően az országfejlesztés három szakaszát lehet megkülönböztetni 1945— 83 között. Ahhoz, hogy a mai viták lényegét megértsük, a településfejlesztési szakember felidézi és összegezi a három szakasz főbb vonásait. ÚJJÁÉPÍTÉS — KORREKCIÓVAL Hogy milyen kiáltó aránytalanságokat örököltünk 1945-ben, az ma meglehetősen ismert. Budapest adta az ország ipari termelésének több mint a felét, ott összpontosult a szellemi élet is. Az ország valamennyi városában nem lakott annyi ember, mint egyedül a fővárosban; egész Európában nem lehetett találni erre másik példát. A viszonylag városiasabb dunántúli, észak-ma- gyaroszági városokkal ellentétben, a legtöbb alföldi nagyobb település mezővárosi jellegű maradt. A már akkor is népesebb Kecskemétnek például egyetlen olyan nagyüzeme sem volt, amelyet külföldön is jól ismertek. Jellemző, hogy "csak a városközpont mutatósabb épületei voltak csatornázva, ezeket pedig a falusias külsejű házak tengere vette körül. Bár sokan már akkor látták, hogy ezen változtatni kell majd, a háború utáni helyzetben — az ipari termelés megbénult, a városokban még közlekedni sem lehetett a romoktól — minden erőt az újjáépítésre kellett fordítani. Az 50-es évek első felében, a gyors újjáépítést követően már napirendre kerültek a korrekciók, noha — a feszített ütemű iparosítás korában, az akkori igen kiélezett nemzetközi helyzetben — még nem fogalmaztak meg a maihoz hasonló tudatos terület- és településfejlesztési koncepciókat. De még így is megjelentek az ország térképén az első szocialista városok, a mai Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Várpalota, s megkezdték Kazincbarcika építését. Mindez azonban nem tudta csökkenteni Budapest aránytalan túlsúlyát, ami minden említett szférában továbbra is megmaradt. KIEGYENLÍTETTEBB FEJLESZTÉS Korszerű terület- és településfejlesztési politika kialakításáról csak 1957-től beszélhetünk. Az MSZMP újjászervezését követően fogalmazták meg először azt a sarkalatos követelményt, hogy a szocialista építés során az ország különböző térségeinek kiegyenlített fejlesztésére kell törekedni, mindenekelőtt csökkenteni szükséges Budapest egészségtelen túlsúlyát. Az ország vezetői már akkor látták, hogy e nagy feladat teljesítése több ötéves tervnyi időszakot vesz majd igénybe. Az új koncepciónak megfelelően kiemelt szerepre tett szert az Alföld és más elmaradott térségek, például Zala iparosítása. Újabb szocialista városokkal gyarapodtunk Leninváros, Százhalombatta révén. Az iparral együtt megkezdődött az infrastruktúra-hálózat kialakítása is: új, korszerű lakótelepek épültek a hajdan mezővárosias jellegű településeken, például Nyíregyházán, Szolnokon, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Zalaegerszegen. Megkezdődött a szellemi élet decentralizációja is, új egyetemmel gyarapodott Miskolc, Veszprém, biológiai központtal Szeged. Az új vidéki irodalmi folyóiratok körül felpezsdült az irodalmi élet. Uj színházi társulatok alakultak Pécsett és másutt. Rádióadó-állomással gazdagodott Pécs és Szolnok. Minthogy korlátozottak voltak az erőforrások, az 1957—70 közötti időszak kiemelkedő eseménye volt az öt nagyváros: Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr gyors fejlesztése. Az elképzelések szerint mindenekelőtt ezzel az öt településsel kellett megteremteni Budapest ellensúlyát. E koncepció sikerét jelzi, hogy ma már mintegy 850 ezer ember él ebben az öt centrumban. Mindemellett tény, hogy a főváros és a második legnagyobb város lakosságának száma között még így is csaknem tízszerese marad a különbség. A hatvanas évek végén ismét fellángoltak a terület- és településfejlesztésről folytatott viták. A politikai vezetők, a szakemberek egyetértettek abban, hogy vitathatatlanul helyes és szükség- szerű volt, ami addig történt. Mind többen mutattak rá azonban a fejlesztés ellentmondásaira, köztük arra, hogy az erőfeszítések ellenére, a borsodi iparvidéktől a Nyugat-Bakonyig húzódó ipari tengely mentén ösz- pontosul iparunk zöme, középpontjában Budapesttel. Feltárták azt is, hogy az öt nagyváros mégsem alkot olyan ellensúlyt, mint például az NDK-ban az egymilliós Berlinnel szemben a sokszázezres Lipcse és Drezda. Egyébként is az öt nagyváros árnyékában viszonylag elhanyagoltunk több megyeszékhelyt. Emellett aránylag nagy városhiányos területek maradtak még az országban, különösen az Alföldön. AZ OTK A vitákat követően fogadták el 1971-ben az országos településhálózat-fejlesztési koncepciót, vagyis az OTK-t. Ez egyfelől meghatározta az ország valamennyi településének szerepkörét, felsőfokú, a felső- és közép- vagyis kijelölték a kiemelt felsőfokú, a felső- és középfokú, illetve az alsófokú központokat. Kiemelt felsőfokú központ lett például az öt nagyváros, felsőfokú központ a többi megyeszékhely, stb., pontosan előírva, hogy a vonzáskörzetükbe tartozó lakosság ellátásában miért felelősek. Az OTK másfelől középfokú központi szerepkörrel ruházott fel további 130 várost, illetve városjelölt nagyközséget, ügyelve arra, hogy az elhelyezkedni szándékozó, bevásárolni akaró, ügyes-bajos dolgait intéző lakosság az ország minden részében megtalálhassa a maga közeli vonzásközpontját. Ezzel egy időben külön határozat intézkedett az ex- tenzív iparfejlesztés budapesti korlátozásáról, illetve a fővárosi iparkitelepítésekről. Ennek eredményeként több száz ipari telephely került vidékre. S minthogy az ország különböző térségeiben, most már az ipari tengelytől távolabb is erőteljesebbé vált az iparosítás — például Pakson, Békés megyében és másutt —, napjainkban Budapest már csak 28—29 százalékos arányban részesedik hazánk ipari termeléséből. 109 VAROS Az 1971—83 közötti időszak látványos sikereket eredményezett a szellemi élet további decentralizációjában is. Üj egyetemekkel, főiskolákkal gazdagodtak a városok, mindenekelőtt Pécs, Győr, Székesfehérvár, Szombathely, Szekszárd. Megalakultak az MTA területi bizottságai Pécsett, Veszprémben, Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, új színházat avatott Nyíregyháza és Zalaegerszeg, az egész ország megismerte a pécsi, majd a győri balettegyüttes nevét. Körzeti tv-stúdiót avattak Pécsett és Szegeden. Említettük már, hogy az 1957—70 közötti években különösen az öt nagyváros fejlődése volt gyors. Ennek mintájára az 1971—83 közötti időszakot viszont a többi megyeszékhely felvirágzása időszakának nevezhetnénk. A százezresek „klubjába” lépett Székesfehérvár, Nyíregyháza, s ott kopogtat az ajtón Kecskemét is. Modern megyeszékhellyé vált a hajdani álmos kisváros, Szekszárd. 1984. január elsejével — a legújabb, városi státust elnyert 12 településsel együtt — már 109 városunk lesz az ország térképén. Ma már az ország lakosságának legfeljebb 19 százaléka él a főváros határain belül. AZ ÚJ IDŐK ÚJ KÖVETELMÉNYEI A fejlődés — a korszakos eredmények ellenére is — ellentmondásos volt. Kiterjedt agglomerációs övezetek jöttek létre például Budapesten, valamint Miskolc környékén, a Balaton mentén, s nincs kellően összehangolva e települések fejlesztése. Az öt nagyváros, a megyeszékhelyek felvirágzása nem rejtheti el a szemünk elől, hogy nem kapott kellő hangsúlyt számos középvárosunk, különösen kisvárosunk és községünk jövőjének tervezése. Mintha túlzottan város- centrikusok lettünk volna, s nem vigyáztunk eléggé a községek népességmegtartó képességére. Ez a felduzzadt városok számára is tehertétel, gondoljunk például a lakáshiányra. A legfőbb gond, hogy egyszerre kell érvényt szereznünk a hatékonyságra törekvő gazdaságfejlesztés, illetve a kiegyenlített területfejlesztés követelményének. Egyikről sem mondhatunk le. Mint ahogy arról sem, hogy a lakosság nagyobb részt vállaljon a város- és községépítő beruházásokból. Ebben viszont csak akkor érdekelt, ha több erőforrás marad helyben. Mindez csak ízelítő lehet a napjainkban folyó viták témavilágából. De megbízhatóan jelzi, hogy terület- és településfejlesztésünk új szakaszához értünk, s az űj idők, új követelményei új választ igényelnek. MAGYAR LÁSZLÓ
