Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

/ToÜuN lO'rsiEPUJSAG 1983. december 1". IRODALOM A béka Állunk a békás szökő­kút partján, a legrokon­szenvesebb béka mellett. Mind egyforma buzgalom­mal köpi a vizet, dehát ne­ki ez a legrokonszenve­sebb. — Ez a béka békából van? — Nem, vasból. — Akkor nem ugrik? — Nem, a vasbéka nem ugrik. — Mert a talpa oda van ragasztva a kőhöz? Akkor ráülök. — De fogd a kezem, be­le ne pottyogj a vízbe. Lá­tod, milyen szépen köpi a vizet? — Mert van neki szájvi­ze. Azt én is kiköpöm. És fogkeféje nincs a békának? — Nincs. — Mért nincs? Mert az anyukája nem vett neki? Hol a béka anyukája? — Biztos elment sétálni valahová a béka apukájá­val. — És a gyerekeket itt hagyták? Hány gyerekük van? — Számoljuk meg: egy, kettő, három, négy, öt. öt béka, ugye? — öt. És több békája nincs a békaanyukának és a békaapukának? — Már nincs. Nyolc volt, de már csak öt van. Látod, ott az a három kő üres, ré­gebben azon is békák gug­goltak. — Most hol guggolnak? — Biztosan elvitték őket kiskertbe vagy hétvégi te­lekre kertitörpének. Egy női hang a hátunk mögött: — Hogy egyesek micso­da marhaságokkal etetik a gyerekeket! — Aliért mérges a néni? — Vagy azért, mert az egyik béka az ő kertjében guggol, vagy azért, mert sajnálja, hogy nem ő lopta el. Szünet, majd: — Én nem lopom el. Sze­retem, ha itt köp. * Én is szeretem, tehát egyetértésben sétálunk to­vább. A mérges nénit nem látjuk — lehet, hogy ő is köpött, aztán odébbállt. De az is lehet, hogy jó tippet kapott tőlünk kertitörpe- ügyben. Tanulság: ne a szökőkút- nál neveld a gyereket. KEMÉNY DEZSŐ A Nobel-díjas Golding Golding portréja SZARKA JÓZSEF VERSEI: Miattad, érted Fennen, szelek riogásával talpad alatt, pillák bozótjai közt megbújó szívvel látlak, elomló térdekkel lélegzés-folyamok mentén, könnyek csillámpiramisa fölött amikor fordul a vállad; •----­így , íav, dobbanatonként gyűjtöm miattad, érted a tengert, a verset tövisenként tűzöm nyelvemre hadd rubintozza be cseppenként a papírt, itt, —­a világon innen. Szívfaiak közt Holdvíz, szelek ladikján a gyöngyfaló ágak, hát dobd fel esthajnal-köved újra az égre, arcomból gyökér-újjaid szedd ki sorban, arcomon lélegzésed redőit igazítsd el, aztán menj fel a dombra, szépen, mint pillangók halála úgy lebegj fölém! Árnyékunk elhagy minket, holdvíz, embertönkök, sózátonyok szaggatott derengése megint a szív­falak közt, s mint piszkos hóduzzanat olvad velünk az idő. IX. Pannónia Biennálé Szombathelyen megnyílt a IX. Pannónia Biennálé, az ausztriai Burgenland, a jugoszláviai Szlovénia és Nyugat- Magyarország képzőművészeinek közös tárlata. Országon­ként tíz-tíz alkotó mutatja be három-három alkotását, amelyeket jelenleg a Savaria Múzeumban tekinthetnek meg a látogatók. Most, hogy megkapta a No- bel-díjat, nyilván sokan fi­gyelnek majd arra, amit írt, s olyanok is kézbeveszik re­gényeit, akik eddig nem vet­tek róla tudomást. És ez az igazi értelme annak, hogy el­nyerte a díjat. Nem a Nobel- díj minősíti William Goldin- got, hanem Golding eddig is nyilvánvaló írói rangja hite­lesíti (újból) a Nobel-díjat. Amely különben — erre sem árt figyelmeznünk — megle­hetősen esetleges; köztudo­mású, hogy nem kapta meg Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Ib­sen, Conrad éppúgy, mint Proust, Kafka, Joyce, Musil vagy Móricz sem, jóval gyön­gébb írók viszont tucatjával. Node ha végre megint iga­zán nagy írónak jutott a ne­vezetes díj, akkor legalább ennek ürügyén vessünk egy pillantást a nyertesre — aki­nek megismerésével igazán az olvasók milliói lettek-lesznek nyertesek. Negyvenhárom éves korában megjelent első remeke, A legyek ura ugyan egyből világhírűvé tette a vi­déki tanárt, akinek csöndes élete a kollégium, a salisbury katedrális tűhegyes tornya, meg a pár kilométernyire lé­vő ősi Stonehenge árnyéká­ban, vonzáskörében folydo- gált. De a kirobbanó sikert jóval megrázóbb személyes élmények, valódi robbanások előzték meg; ezek tanították meg Goldingot arra, hogy mi a halál árnyékában élni, mi a kiszolgáltatottság, s nem bű-' neinkért vezekelünk-e, ami­kor okkal- ok nélkül szoron­gunk. Pár hónapja nálunk is nagy siker egy dokumentum­könyv (Óriások csatája), amely a Bismarck nevű né­met csatahajó elsüllyesztésé­nek krónikája. Golding ennek is szemtanúja, részese volt, mint a második világháború megannyi félelmetes esemé­nyének. Nem írta meg őket, de megírta egy kitalált hábo­rú során szigetre vetődött gyerek-banda elállatiasodá- sát, s ez a történet jelképpé nő: az egész emberiség vad­emberré válhat, ha rátör egy új háború. A legyek urá-ból Peter Brook szép, de persze a regény mélységeit meg sem __ z. Tóth Mária ala­c sony, kövérkés, hullá­3 mos szőkehajú, kis, ----- zsíros arcú, hadaró be­szédű lány. A mozgása dara­bos. Szürke nadrágkosztüm­ben, bukósisakban száll le a motorról. Letelepszünk a gaz­daság irodájában. Beszéd közben idegesen babrálja a haját, blúzát. Nem szégyen­lős, nem tartózkodó. — Hat osztályt jártam, de 1953-ban abba kellett hagy­nom az iskolát, mert akkor bezárták az apámat. Nem tel­jesítettük a beszolgáltatást, s ezért húsz hónapot sóztak a nyakába, összesen 25 holdon gazdálkodtunk, termeltünk minden erőnkkel, a tanya kö­rül és több helyen, apró par­cellákon. A földet örököltük, meg szereztünk is hozzá. Ak­koriban nem győztünk mit beadni, különben lesöpörtek mindent, még az egeret is, így aztán a végén a tejbeszol­gáltatást sem tudtuk teljesí­teni. Az öregebbik bátyámat munkaszolgálatosnak vitték el. Itthon mi elszenvedtünk mindent, végül kivett anyám az iskolából kenyeret keresni. — Apám nem úgy csinálta, mint a legtöbben, hogy a csa­lád kenyerét elitta, inkább hazaadta. Figyelmeztette is az egyik komája, a kézbesítő: — Adj pénzt a tanácselnöknek, és nem tesz kuláknak! Előfor­dult már ilyen. — Miből, ko­mám? — kérdezte az apám, hiszen szabályosan éhezünk. Nem mondhatok rá semmi rosszat, rendes ember volt. Jól emlékszem, amikor érte jöttek, és bekísérték a tanács­házára, onnan a rendőrségre, hiába vártuk, nem érkezett vissza, az itteni börtönbe csukták. A tárgyalás után Sa- jóbábolnára szállították, meg Állampusztán töltötte le, zárt táborban a büntetését. közelítő filmet csinált. Ké­sőbb megírta egy még kisebb szigetre sodródott magányos tengerész pusztulását (Ripacs Martin.) A züllés, az elvadu- lás regénye után megalkotta az emberré válásét (Utódok), amely nem pusztán a vadem­beri létből való kiemelkedés himnusza, hanem a szükség­képpen letűnő régi emberfaj­ta együttérző elsiratása is. Másfajta emelkedésről szól A torony: a katedrális soha nem látott megkoronázásá­nak, az építésnek középkori (és nagyon modern, mélylé­lektani) krónikája, az építők dicsőítése, s a megszállottság, a puszta hit elmarasztalása. Súlyos könyvek, alapvető er­kölcsi kérdéseket feszegetnek. Vallásos író Golding? Le­— Anyukám sohasem utaz­hatott hozzá, mert nem telt miből. Nekem más munka­hely nemigen akadt, ide, a gazdaságba se akartak víz­hordónak felvenni. Mit akarsz, te pici? Még a kan­nát se bírod öl! Most is igen alacsony vagyok, hát még ak­kor! — Ide figyeljen, én dol­gozni fogok, nem játszani, és nem cicázni, mert nagy szük­ség van a keresetemre. Ve­lem ugyan nem lesz problé­ma. Felvettek vízhordónak, másfél-forintos órabérért. Akkor kubikolták a rizstele­pet. Messziről hoztuk a jó vi­zet, a cigarettát, mikor mit kértek az emberek, gyalog szaladtunk, és rám tényleg nem panaszkodhattak. Az emberek megszerettek. Elein­te viccelődtek, gúnyolódtak, de visszabeszéltem ám nekik, megtanultam, hogy nem fel­tétlenül szégyellnivaló az, ha valakinek a szája a kelleté­nél nagyobb. — Szerettem velük dolgoz­ni. Ha kötekedtek, én is visz- szafeleltem. Káromkodtak? Én még jobban. Azóta se tud­tam leszokni róla. Aztán má­sik évben már gyalogmunká­ra eresztettek, ekekapáztunk, a lovakat vezettem, mikor mit parancsoltak. A növény- termesztésben 1959-ben talál­tam a megélhetésemet, de na­gyon szerettem már akkor is a pénzt, többre ácsingóztam, hívtak a baromfitenyésztésbe, oda mentem csirkésnek. — Azóta se változtattam. Egyre több csirkét neveltünk. Eleinte télire nem hoztak na­posbaromfit, a tehenészeti te­lepen dolgozhattunk, répát hordtunk, vagy szecskáztunk, hét, de bizony keserves val­lásosság az övé: szembenéz az ember '(maga előtt is tit­kolt) bűneivel, a bűnök meg­másíthatatlan következmé­nyeivel, a soha el nem múló felelősséggel, ezért leszámol mindenféle megváltással. .. Főként abban a — talán leg­jobb — művében amely ná­lunk a következő könyvhétre jelenik majd meg, címe: A vétkes visszanéz. Kire hasonlít? Dosztojevsz­kijre vagy tán Madáchra? Kinek ír? A legyek urát kezdő olvasók is élvezhetik, — a többi azonban mind ne­héz olvasmány. De érdemes megküzdeni vele, hiszen Gol­ding a legnagyobb élő írók egyike. KRISTÖ NAGY ISTVÁN rajtam ugyan nem fogott ki a munka. Jól kerestünk, sok­kal jobban, mintha a magtár­ban a napot lopjuk. Egyetlen probléma adódott, hogy nem kellettem éves munkásnak, csak időszakinak. Évről évre megújították a szerződésemet, de nem járt iUetményfödd>. — Hiába vagyok kicsi, a lá­bam le se ért a motorkerék­párról, meg hiába macerál- tak, hogy kézbe a fakanalat, gyorsan megtanultam moto­rozni, szóról-szóra bevágtam a műszaki tételeket, előlről- hátulról fújtam, simán ‘levizs­gáztam. A keresetemet össze­rakosgattam, takarékba tet­tem, mert elhatároztam, ugyan senkinek a lábakapcá- ja nem leszek, eltartom ma­gamat. A motort is megvet­tem. Úgy cserélgettem na­gyobbra. — Mikor lett brigádvezető? — Sokszor. Egyszer kine­veztek, másikszor leváltottak. Amikor megszorult a gazda­ság, mert a sok munka tor­lódott, akkor szóltak, hogy Manci, ezt meg kell csinálni. Megcsináltam. Húsz-huszonöt asszony tartozott a telephez, több tanyában neveltük a jó­szágokat, csirkét, gyöngyöst, ami jött. Irigykedtek az em­berek. Csakhogy a gombot nyomni kellett ám azért. A régebbi brigádvezetőnek se motorja, se jogosítványa, én szaladgáltam helyette, meg segítettem a papírmunkákban is, s azt híresztelték, hogy a párnája vagyok. Bizony nem. Szívesen csináltam, amire megkért, a kimutatást is, ő meg motorhasználatért pénzt kapott, azt ideadta nekem. Olyan bajt kevertek, amiért jól megértettük egymást, hogy a párt is tárgyalta az ügyünket, a népi ellenőrzés vizsgálta.’ Megismerték, hogy a mérlegelést, a kimutatást én csináltam, de nem arra ment a játék, hanem a jó ke­resetre. Kárörvendeztek; na, Manci, most lebuksz. Édesa­pám, én ugyan nem, rajtam nem röhögtök. Mindig azzal jelentgettek ide-oda, hogy egy ilyen kulákszármazású ne legyen brigádvezető. Az igazgató is megkérdezte; mit csinálsz, Manci? Én ugyan semmit, nyugodjon csak meg, mérlegelhetik az állományt, egy deka hiány sincs. Igazam lett, az igazgató úr kinevezte­tett brigádvezetőnek, őszig. — Miért váltották le? — Nem lehetett kulákszár­mazású vezető. — Bánkódott miatta? — A fenét. Jött a tavasz, a sok jószág a nyakunkba sza­kadt, megint szóltak, hogy Mancikám, el kéne vállalnod. Motorral könnyen szaladgál­tam a kerületek és a tanyák között. Vagy gondozó voltam, vagy brigádvezető, végleg 1973-ban neveztek ki. Tanul­tam is. Elvégeztem a hatodik­nyolcadik osztályt, s megsze­reztem a mezőgazdasági szak­munkás bizonyítványt. Na, a tanfolyamon se fogadtak nagy szeretettel. Fiatalabb lányok rázták a rongyot, techniku­mot végzettek, de én úgy okoskodtam, elférek közötte­tek, a vizsgát már csak lete­szem. Az első beszámolót tar­tottuk. Lefeküdtem, mert az igazság az, hogy nem szoktam hozzá az iskolában, alattam mindig recsegett a szék, a le­vegőt is másképpen szedtem, itthon hajnalban kelek, estig járom a határt, ott sokat aludtam. Akkor is. Ügy szól­tak rám; mi az, Manci, nem akarsz vizsgázni ? Egyedüli kaptam jelest. — Nékem most is muto­gathatja a tévét, alig figyelek rá, amikor fáradtan hazaér­kezek, azt se tudom, mihez fogjak, hol áll a fejem. Nem mennék el innen sehová. Mindenünk megvan. A ma­mával élek, de felépítettem egy kétszobás lakást, bebú- toroztam szépen. Miért dol­goztam én? Dehogy megyek máshová csirkeszart taposni. — A pénzből nekem soha­sem elég. Az alapfizetésem a műszaki pótlékkal igen szép, de most elvállaltam egy másik telepen is a munkát. Nem tagadom, imádom a pénzt, de nem itud olyan munkát mutatni, adni, amit meg nem csinálok. Éjjel egy­kor felkelek, dolgozom késő estig, ám a maniit számolják csak a kezembe. Könnyen vagyok, hiszen se kicsi, se nagy nincs mögöttem. Az akarattal sincs probléma, ad­dig megyek a dolgom után, amíg el nem intézem. Lus­ták az emberek? Én nem tű­röm. Az embereknek .több a problémája velem, hívattak emiatt már a ipárt elébe is, de nem szeretem nem álltam meg, ha valaki nem végzi ed a munkáját. Ha idejött, ak­kor dolgozzon! ngem mindenütt meg­1“ találhat ebben a gaz­E daságban, engem a----- munka éltet. Meg is f izetnek, felvitték a béremet jól. Most autót veszek. A ru­házatom nem olyan csiricsá­ré-divatos, de nem tudom megmondani hány szoknya, pulóver, nadrág van a szek­rényemben. Magamra kere­sek elég régen, és én egészen jód megélek. SZ. LUKÁCS IMRE A karrier

Next

/
Oldalképek
Tartalom