Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
1983. december 11. ( TOt-NA ) e WÉPÜJSAG Körmendy Imrével, Szekszárd általános rendezési tervének készítőjével — Mennyire ismeri Szekszárdot? — Most már nagyon jól. — Hogyan és mikor kezdődött az ismerettség? — A húgom keresztszülei élnek Szekszárdon, s néha voltam náluk. De az igazi ismeretség egyetemista koromból származik. Egy délmagyarországi kirándulásunk alkalmával „fedeztem föl” magamnak. Nagyon tetszett, mondhatom megkapott az akkor már átépített központ, melynek Magyarországon egyedi íze, hangulata van. Ezt számomra a vöröstégla- épületcsoport és annak kapcsolata a régi házakkal, fákkal jelenti. Az új és a régi csodálatos harmóniában kapcsolódik egymáshoz. — Ezek után feltételezhetem, hogy örömmel vállalta megyeszékhelyünk új, általános rendezési tervének elkészítését, mellyel mint a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet irányító tervezőjét megbízták. — Válaszom egyértelműen igen, hiszen mint mondtam már, nagyon tetszik a város, táji adottságaival és sok más egyébbel együtt örültem még azért is, mert ez a munka jelentette számomra az első önálló alkotás lehetőségét. Igaz, korábban Eger rendezési tervébe is beledolgoztam. — A Pécsi Tervező Vállalat 1971-ben készítette el megyeszékhelyünk manapság „régiként” emlegetett általános rendezési tervét, amelyet 1974-ben fogadott el a városi tanács. Azóta tíz esztendő sem telt el... — Az új tervre viszont szükség volt, mert a város- rendezési gyakorlatban időközben változás állt be. Különböző objektív okok miatt már nem elegendő egyetlen településnek elkészíteni a tervét, hanem településcsoportokban kell gondolkodni. — Indokolná ezt példával? — Hogyne. Az egy településre készült tervben város- centrikusán alakul az intézményellátás, mert a lakosság elhelyezkedése más volt, azaz régen az emberek a városok felé tendáltak, mostanában pedig a környező falvakba is költöznek. Ezenkívül a korábbi tervben a távlati népességbecslés magas volt, ami érthető is, hiszen évekkel ezelőtt a lakosság várható száma szerint kapott anyagi támogatást az illető település. Ha összeadjuk az akkori tervek népességi adatait, akkor 2000-re húszmilliós Magyarországnak kellene lennie. Ez után a kis kitérő után folytatva az indoklást, elmondom még, hogy a nagymértékű iparosítás is befejeződött. — Fontos várospolitikai dokumentum a városépítési koncepció... — Amelyet kollégám, dr. Tompái Géza készített el 1981 végére, s amit a tanácsülés 1982-ben fogadott el... A koncepció a következő településekkel számol: Szekszárd, Sióagárd, Harc, Öcsény, Szálka, Tolna, Mözs, Fácánkert és Bogyiszló. Ez az „öszszeállítás” picit furcsának tűnhet... Vagyis a tolnai alsófokú vonzáskörzet látszólag „kilóg” a koncepcióból. Viszont feltétlenül fontos az együttműködése és az együtt- fejlődése Szekszárddal, annak vonzáskörzetével. — A tervezési szakasz elején „lépett be" ön. Hogyan tudott beilleszkedni a munkába? — Valóban beléptem, de Tompái kollégám továbbra is „bent maradt”, pontosan a kontinuitás miatt. Én sokban építettem az ő tapasztalataira, helyismeretére. Én ezt a munkámat úgy kezdtem, hogy két hétre leutaztam Szekszárdra, ezt megelőzően a várost alaposan tanulmányoztam. Minden anyagot, korábbi és újabb tervet megismertem. A két hét alatt azon kívül, hogy tárgyalásokat folytattam az illetékesekkel, jártam a várost, s készítettem a jegyzeteket. Azután szűkítettem sétáim körét. — Kövessük mi is a koncepciót és az ön akkori sétáinak vonalát, vagyis konkrétumok alapján folytassuk a beszélgetést. A tanácsülés december 8-án elfogadta a tervet, így hát tényszerűek lehetünk. Javaslom, hogy a módosításra később térjünk vissza. — Mielőtt javaslata jegyében fordítanánk a beszélgetésen, meg kell jegyeznem azt. hogy pontosan mi hová kerül, majd a később készülő részletes, azaz lebontott tervek „mondják meg”. Ehhez pedig az általános rendezési tervhez hasonlóan több szakági terv is készül, aminek kivitelezői közmű-, zöldterületi-, sport- és szabadidő-tervezők, műemlékekkel foglalkozók, esetenként másmilyen szakemberek is. — A városközpont mai arca már alig változik. Legfeljebb a sétálóutca kialakítását illetően, ami a meglévő meghosszabbításával. a vasúttól a Ba- bits-emlékházig tart majd. — Én ezt inkább gyalogosutcának nevezném, hiszen az jóval tágabb fogalom a sétálónál. Ezen a részen sietnek végig az ingázók, a bevásárlók zöme is érinti ezt a szakaszt. Egyébként volt. aki feltette a kérdést, hogy milyen igény alapján tervezünk gyalogosutcát a város központjának ilyen hosszú szakaszára. Azért, mert az üzlethálózat fejlődésével a belvárosokban meglehetősen nagy ember- és autósűrűség állt elő. Dönteni kellett, hogy melyik kapjon elsőbbséget. Szekszárd speciális építési helyzete szinte kínálja az igen fontos gyalogostengely kialakítását. S e lineáris vonal két oldaláról a járművel közlekedők is könnyűszerrel megközelíthetnek mindent. A piacra érkezőknek a Marx Károly utca felől a Várköz felé nyílik majd az átkötőút. A Garay téren pedig csupán az árufeltöltési és a taxiforgalom bonyolódna. — Milyen lesz a Béla tér? — Feltétlenül fontos, hogy a Bezerédj utca vonaláig a mainál jóval értékesebb növényi anyagot kapjon. — Azt hiszem, hogy az olvasók nem veszik rossz néven, hogy lépésről-lé- pésre nem kísérjük végig a tervet, hiszen igen sokan ismerik azt. — A társadalmi vitát és a terv közszemlére való kihelyezését illetően Szekszárd- nak úttörő szerepe van. Az ötletet már, születése pillanatában is nagyon hasznosnak találtam, s most, a terv elfogadása után is egyértelműen annak tartom, hiszen számtalan, a lakók számára fontos dologra csak ők maguk hívhatták föl a figyelmünket... De ennek ellenére megjegyzem, hogy a társadalmi vitáknak, mint kezdetben minden újnak, megvannak a maga gyermekbetegségei. Például viszonylag kevesen vettek részt a fórumokon; a lakók saját, személyes ügyeikkel is gyakran előhozakodtak, sőt, néha közügy-köntösbe öltöztették azt. Bízom abban, hogy e téren is előbbrelépés lesz tapasztalható: építőbbek, aktívabbak lesznek ezek a fórumok. — Emeljen ki néhány olyan fölvetést, melyre a Szekszárdon élők figyelmeztették, illetve olyanokat is, amelyeket hatóságok észrevételeztek. — Érdekes volt a tótvölgyiek javaslata az ottani meglévő sportpályát illetően. amivel a terv nem foglalkozik. A lakók annak bővítését kérték, mivel nyáron az iskolák napközis diákjait gyakran, már-már rendszeresen oda viszik játszani, sportolni. — A tervbe belekerült a tótvölgyiek javaslata, valamint a jóváhagyásra kerülő munkarészeket tekintve nyolc észrevétel képezett tervmódosítási igényt. Ezenfelül több hatósági észrevétellel kellett számolni. — Néhány fontosabbat említek. A terv nem számolt a közép- és felsőfokú művelődési tartalékintézményekkel. Erre megjelöltük a tervben a területet: a Mátyás király, a Tompa Mihály utca és a Séd-patak által határolt részen épülnek meg más intézményekkel, lakóépületekkel együtt vegyesen. Az Újvárosban a rekonstrukciós átépítés az általános rendezési terv szerint előirányzott módon, azaz magánerős építkezéssel, illetve a javaslatok alapján állami kezdeményezéssel valósul majd meg. Persze itt a közművesítést kell először megoldani. — Hova kerül a szabadidő-központ? —A 6-os főközlekedési út melletti csónakázótó környékén és a P-dánki-szigeten kerül kialakításra. Maga a terület ideális, s a terv is foglalkozik vele mini közpark-építési lehetőséggel Viszont szabadidő központként gondot okoz majd a víz utánpótlása. — Térjünk át a legkényesebb, legtöbb javaslattevőt foglalkoztató témára, vagyis a baktat lakóteleppel szemközti építési területre, amelyet a rendezési terv „Szilfa körüli" városrendezési körzetként jelöl. — A vitát az okozta, hogy a tervben alacsony beépítést javasoltunk, azaz két-három- szintes épületeket. Ezzel szemben sokan a többszintes épületek és néhány tízemeletes lakóház mellett tették le voksukat... Erre szakmailag kétféle irány van: az egyik az, hogy a síkságot magasan, a hegyeket alacsonyan kell beépíteni, mindez gyengíti a helyi karaktert. A mi törekvésünk a másik lehetőség felé hajlott: még inkább kihangsúlyozni a természet adta szépségeket, érvényesíteni a táj morfológiai adottságait. Mivel a lakótelep egyik oldala adottságként már megvolt, amikor a tervet készítettem. Ehhez kellett „igazítanom" a másik oldalt. A déli városkapu kérdése természetesen felmerül, mégpedig olyan formában, hogy egyensúly álljon elő. Viszont Szekszárd történelmi és természeti adottságai bizonyítják, hogy a magasabb részek épültek be. Véleményem szerint ezt a különbséget meg kellett volna hagyni. Legfeljebb harmincemeletes, égbetörő karcsú épületek „egyensúlyozhatnának”. — A tanácsülés viszont úgy fogadta el a tervet, hogy a Szilfa körüli lakóterület, a baktai teleppel szembeni rész döntően földszint plusz négy emelet beépítésével valósuljon meg, és a terv ne zárja ki néhány középmagas épület létesítését sem. — Egyre erőteljesebben bizonyosodik be, hogy az emberek nem szívesen vásárolnak lakást az ötödik, nyolcadik, tizedik emeleten. A módosított terv a valóságban csak akkor lesz telitalálat, ha a magasabb épületek lakás kialakításánál figyelembe veszik az emberek életmódját. Vagyis kis lakásokat, garzonokat kell ott kialakítani. — Milyennek látja megyeszékhelyünk megváltozott színösszeállítását? Gondolok itt természetesen a Baktára. — Szekszárd építészeti tartalmától eltérnek a színek. A foltszerű színezés nem takar semmit, ezért tűnik kicsit idegennek. Van egy régi mondás, miszerint a „változatosság gyönyörködtet”. Az öncélú összevisszaság nem. Azt hiszem, ez esetben is a kevesebb több lett volna. A régi megyeháza klasszicista nyugalma, fehérsége bizonyíték mindenre. — Milyen színekben látná gyarapodó városunkat szívesen? — Műemlékes kolléganőm, Cifka Anna vetette fel legélesebben a színkérdést. Vele értek egyet. Hiszen a város látképét két és félezer év óta végigkíséri a szőlőskertek látványa... így a legjellemzőbb színnel, a permetezett szőlőlévé! színével kellene élni — igényesen, gonddal, szeretettel. | — így legyen! V. HORVÁTH VARIA Múltunkból > A nagyszékelyi Schott (másutt Soth-nak írták) János valószínűleg nem gondolt a siker feletti örömében arra, hogy élete utolsó nagy eseményét hajtotta végre 1844-ben, valószínűleg júliusban vagy augusztus legelején. Ismereteink szerint a történelem nem jegyezte fel egyetlen korábbi tettét sem. Neve, életpályája teljesen ismeretlen, nem úgy mint néhány „szakmabelié”, mondjuk Rózsa Sándoré, vagy Sóbri Jóskáé. Schott János valószínűleg nem volt betyár, de annyi bizonyos, hogy szerette a könnyen szerezhető pénzt. Végülis ez lett a veszte. Schott 1844 nyarán gondolt egyet, s elment Dőry Lajos uradalmába s onnan elhajtott négy ökröt. Természetesen a lopást hamar felfedezték, s megindult a nyomozás. Ezzel számolt a marhatolvaj is. ö is, mint e „szakmábart” gyakorlat, igyekezett mihamarabb túladni a könnyen szerzett négylábúakon. Azt is tudta, hogy az uradalom közvetlen környékén nem sok esélye van arra, hogy lelepleződés nélkül értékesítheti az állatokat. Ezért zegzugos utakon, kerülve a forgalmasabb helyeket, Somogy megyébe hajtotta az ökröket és ott pénzzé tette azokat. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Az iratokból úgy tűnik, hogy a temérdek pénzzel hazaérkezett, de ezt követően „agyonveszett” — azaz agyonverték. (Úgy látszik nemcsak Schott szerette a pénzt). Róla többet nem szól a krónika — annál többet mondanak el az iratok a négy marha visszaszerzésére indított akcióról, és a köz- biztonságról. A lopás híre hamar elterjedt a környéken. Kiss Lajos, a simontornyai járás al- szolgabírájának jutott az a feladat, hogy derítse ki, a tettes hol adta el a marhákat, az állatokat juttassa vissza tulajdonosának, és adja a törvény kezére azokat, akik marhalevél nélkül merték megvásárolni az állatokat. Nem tudjuk, miként derítette ki Kiss Lajos, hogy a tettes Schott János volt, de tény, hogy az alszolgabíró levelet küldött a Somogy megyei Mernye község elöljáróságának, kérve, segítsenek felderíteni a vásárlókat. A levél külső oldalán ott a nyílt parancs. „Döbröczönyi József foglár ezen hivatalos levelemmel tüstént menjen T. Somogy megyében fekvő mernyei helységbe”. A levelet nagy viaszpecséttel zárták le. S Döbröczönyi József foglár 1844. augusztus 18-án elindult Somogyba. Átadta a levelet az ottani bírónak. A levélből arról értesült a bíró. hogy a szóbeszéd szerint Schott János a mernyei vásáron a göllei bírónak adta el a négy ökröt. Becsületére legyen mondva a mernyei bírónak, megnézette a vásári jegyzőkönyvet, de abban a göllei bíró neve mint vevőé, nem szerepelt, s nem kerüli eladásra egyetlen olyan ökör sem, mint amilyennek a passzusokban leírták az ellopott állatokat. Annyit azonban megtudott a mernyei bíró, hogy az ökröket tényleg felhajtották a vásárra és azoknak megvételéről a csö- kölyiek tárgyaltak az eladóval. A megyei foglár elment Csökölyre, felkereste az esküdtet, elmondott mindent, amit tudott az ügyről és kérte a segítségét. Az esküdt, ha lehet, még lelkiismeretesebben járt el, mint a mernyei bíró. Maga elé idézte mindazokat, akik a vásáron jártak és ott marhákat vettek. Semmi eredmény... A csökö- lyiek a csillagot is letagadták az égből. Senki sem tudott semmit. „Továbbá bizo- nvítják, hogy ők nem is látták azon tolvaj embert (Schott Jánost) 4 vagy több darabból álló ökrökkel, nemhogy tőle vettek, vagy csak ••eregették (érdeklődtek) volna is” — olvassuk a Kiss Lajos által írt levél külső oldalán az esküdt összegező tapasztalatát. Mit tehetett a foglár? — hazajött, s beszámolt eredménytelen útjáról az alszol- gabírónak. Alig telt el azonban egy hónap, a gyönki esküdt levelet intézett Dőry Lajoshoz, a kárvallott földbirtokoshoz. Közölte vele, hogy ismeretei szerint négy közül kettőt a „koppányi adózó és egyszersmind marhakereskedő Borbély László vette légyen meg”, a másik kettőről pedig a bonnyai iskölatanító . tud felvilágosítást adni. Azt is közölte az esküdt, hogy segítséget nem tud adni a földbirtokosnak, s ezt a rendkívül rossz közbiztonsággal magyarázta: „...hanem most különösen, minthogy a rablás és útonál- lás a járásunkban úgy any- nyira elterjedt volt, hogy már a“ személyes biztonság is igen veszélyeztetett, melynek fékezése és folytósa folytában a pandúrok szünet nélkül elfoglalva vannak, Somogyba a kellő helyszíné- 1 re ezúttal pandúrt sem küld- hetek...” Végülis meglettek-e az ellopott ökrök, megtalálták-e Schott János gyiilkosát, előkerült-e az eladott ökrök vételára — számunkra lényegtelen. Mi csak az egykori, rendkívül rossz közállapotokat kívántuk — az ökörlopás kapcsán — bemutatni. AZ ÚRBÉRI SZOLGALTATÁSOK MEGVÁLTÁSA Budáról jött az írás... A helytartótanács 1843. Szent András hó 21-én tartott tanácsülése foglalkozott a tolnaiak úrbéri szolgáltatásai megváltásának ügyével. Az ülésen elfogadott állásfoglalást megküldték a megyének, hogy a továbbiakban milyen eljárást kell követnie. Idézzük a leiratot: „Méltóságos főtisztelendő j stb megyéjökbeli Tolna me- I zővárossa több lakossainak úrbéri adózásaik és szolgáltatásaik megváltása iránt illendő földesuraikkal kötött és a múlt esztendő Szt. Jakab hava 17-ről kelt felírásuk mellett ide terjesztett örökös szerződések a f. é. Mindszenthava 2-ről 32,781 sz. a. kiadott Intézvényben tudtokra adott legfelsőbb rendeletnél fogva olly utasítással küldetnek vissza Tisztelt Uraságtoknak, hogy minden jövendőre keletkezhető kérdések mellőzése végett, de a közadó alapjának épségben tarthatása tekintetéből is, mindezen szerződésekben a megváltandó földeket mennyiségökre, minémisé- gökre és Helyheztetésökre nézve külön-külön jeleltes- sék ki, úgyszint a netalán folyamatba veendő rendezési, összvesítési és elkülönözési úrbéri per esetére is különös intézkedés tétessék”. HAZATOLONCOLT BÁTASZÉK1EK Tolna megye valószínűleg a megszokottnál liberá- lisabban kezelte a belföldi útleveleket, mint tették azt másutt. Adott mindenkinek, aki csak ilyet kért. Nem voltak előítélettel a bátaszéki cigányokkal szemben sem. Kaptak útlevelet, s elmentek Békés megyébe is. Békés és Csaba között az útmentén lévő kocsma előtt sátort vertek. Ott azonban nem fogadták szívesen őket. Lókötőknek tartották a csoportot, azzal vádolták őket, hogy lovat loptak. De ezt nem tudták rájuk bizonyítani. Az ügy azonban arra jó volt, hogy elvegyék tőlük útleveleiket, és visszakísérjék őket Bátaszékre. A helytartótanács 29.055/1844. számú leirata tudatta az esetet a megyével, kifejezve rosszallását, s elvárta, hogy a hivatalnokok „szigorúbb óvatossággal” és „szükkezüséggel” járjanak el az útlevelek kiadásakor. A cigányokat pedig „visszaélésükért kellően fedessék meg” — adta utasításba a helytartótanács. K. BALOG JÁNOS
