Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
1983. november 6. NÉPÚJSÁG 7 A dombok ölében Cikó Aki menni akar, menjen! — November első vasárnapján tartjuk a Szent Zabáié napi búcsút — közölte velem nagy nevetve a cikói tanács társadalmi elnöke, Kiszler Albert minap, s miután arcomról leolvasta, hogy árva szót sem hallottam ilyen nevű szentről, gyorsan megmagyarázta, mi ez a második, nem hivatalos, századok óta mégis igen komolyan vett eseménye a községnek. A nagyjából kétszáz évvel ezelőtt idetelepült németek ezzel, a második búcsúval zárták a betakarítás kemény munkáját. S nem volt ez sem kisebb ünnep, mint a templomuk védőszentjének nevenapja. Ilyenkor Cikón — ahogy mondani szokás — nagykanállal esznek, s megtelnek a porták vendégekkel, élén- kebbre vált az utcakép fa- luhosszan. Szóval, ünnepelnek. Ma már nem annyira a mezőgazdasági munkák befe- jeztét, mint inkább az együttlétet. A rokoni és baráti szálakat mélyebbre fűző alkalmat őrzi a második búcsú, melyen jelen lenni szívügy, akárkit bármi messze sodort szülei házából az élet. E sorok íróját régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy az 1235 lakosú Cikó felől miért nem fújdogál sirámokat, panaszos hangokat csaknem évtizede a szél. Rövidebben: mitől olyan jó a Bonyhád várostól macska- ugrásnyira fekvő település lakóinak a közérzete? Mert, hogy az, semmi kétség. S ezt a közérzetet tulajdonképpen az sem tudja már kikezdeni, hogy a jómód, a község fejlődése újabb és újabb igényeket szül. — Jó a jó, de miért ne lehetne még jobb?! — vetette oda siettében az a fiatalember, akit ki szerettem volna állítani a Bonyhádról busz- szal érkezők sorából. Így aztán tűnődve lépkedtem hát tovább, nyomukban azoknak, akiket villámgyorsan nyeltek el a porták, hogy kezdődhessék a „háztáji műszak”. Naponta csaknem félezren járnak el dolgozni Cikóról nők és férfiak vegyesen. Ha az jut eszembe, hogy a munkaképesek száma alig haladja meg a 750- et, nevezhetem ezt a kis falut alvónak is. Ámbátor a búvó megnevezés szintúgy ráillik Cikóra, mert gyönyörű dombvidék anyaölében fekszik. Lakóinak igyekvé- sét, szorgalmát hirdetve régi és új házaival, szilárd burkolatú útjaival. A Perczel utca fölötti dombon ott kéklik a községi vízmű tárolója, mely ez idő szerint még csak a közintézményeket látja el jó ivóvízzel. Jövőre kezdődik, 85-ben ér véget a vízhálózat építése és nyugdíjba lehet küldeni az öreg kerekes kutakat. A valamikor sváb faluként számon tartott Cikón 156 német ajkú él. Az óvodában a 84/85-ös tanévtől tervezik Falukép a Szabadvölgyből házban „hat fiú és egy leányka nevelkedett”. Most csak négyen élnek már benne. Balogh Antalné Miklós Erzsébet, aki tizennégysze- res nagymama. Aztán a legkisebb fia, a rendőr lakik itthon a feleségével, meg a 14. unokaként érkezett leánykával. — Nekem olyan, mintha mindig itt éltem volna... Ez az útrabocsátó mondat kísér bennünket a csalóka napsütésben föl a Freithalba, a Szabadvölgybe, ahova a panoráma kedvéért kapaszkodunk föl. Lent a faluból annyi, amennyit látni engednek a dombok. Itt példásan elmunkált szántó. Nehéz elhinni, hogy majd kétezer katasztrális hold hevert itt műveletlenül az ötvenes évek derekán is. Jobb kéz felől a dombon süvöl- vény fenyves, alatta a Halottak napi díszben álló temető. Cikó ez is. Lakói közül a régebbiek ugyan mit mondanának a mai falura? Azt gondolom, osztoznának az élők, emlékezetüket őrzők elégedettségében. S helyeslőén bólintanának a föld mellett maradottak, a 134 termelőszövetkezeti utód büszkeségére is. Arra, hogy itt van a falu határában a mőcsényi központú Völgység Népe Mgtsz, tehenészeti telepe, ahol a keresett tej, túró és tejföl „terem”. Nők keze alatt. — Ügy néz ki, hogy jövőre elkerül innen a téesz gépműhelye, itt meg varroda létesül — hallom nem sokkal a határjárás után a tanácsházán, ahol ünnepi pillanatok tanúja lehetek. Felforrósodtak a radiátorok. Üzemképes a gőzfűtés. Olcsóbb lesz, mint az olajtüzelés. Nem tudom hányadik busz fordul az Iskola téren, amikor búcsúzásra kerül a sor. Naponta 28 busz érkezik és megy. Hozza és viszi az eljárókat munkába, iskolába. Néhány perc múlva, már a 6-os út felé tartva, a szőlőskerteket bámulom takaros házaikkal. Egyik-másikban akár el lehetne lakni is... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Czakó Sándor Sorjázó új házak bevezetni a német nyelvoktatást, a 151 tanulót számláló általános iskolában öt éve tanulhatnak németet a gyerekek fakultatíve. Ugye nem kell mondanom, hogy nemcsak a német származású családok kaptak itt sem a nyelvtanulás lehetőségén, hanem azok is, amelyek Bukovinából futva világgá, itt vertek gyökeret. Csaknem kezdettől úgy, hogy egymást becsülve. Meséltek nekem olyan frissen települt gazdáról — Forray Andrásról — akinek egyszem lova volt, és összeszövetkezett jóval a szövetkezeti mozgalom szervezése, kiteljesedése előtt azzal a német ajkú gazdával, aki ugyancsak egy lovacskájával nem győzte a föld megművelését. Éppen Kiszler Albert volt ez a gazda és mert az élet különös regényíró, a munkában szerzett jó barát asszonylányával, Illés Jeromosnéval dolgozik most együtt, tllésné a tanács vb-titkára. Hatéves volt, amikor cikói illetőségű lett. S lesz még inkább az, a munkájával. Járjuk az utcákat, innen is, onnan is utánunk lesnek, s a Perczel utca 16-os számú ház tornácáról segítőkészen kérdez ránk az az idős asz- szony, kiről később kiderül, hogy ő az az özvegy Balogh Antalné, Miklós Erzsébet, akit pécsi rádiósok énekeltettek meg. Úgymond azért, mert senki olyan szépen nem tudja a Hadikfalváról hozott dalokat, mint ő. Kit keresünk? Bárkit, mindenkit aki felelni tud arra, hogy mitől olyan Cikón az élet, hogy megállt az elvándorlás, hogy annyi ház épült és épül. — Itt van a hazánk — hangzik a válasz minden pátosztól mentesen, majd megtudjuk, hogy a nagyon szépen megfiatalított óriási Perczel utca 16. Nyugalom a gesztenyék alatt Értény—Barnahát, október vége. A szociális otthon útjain ősz botoz. Vastag köd telepszik a fákra, bokrokra, épületekre. A csípős szél, mint asszonyok az orsót, pergeti a rozsdás leveleket. Csend, nyugalom mindenütt. Ez a látszólagos mozdulatlanság érkezésünkre megváltozik. Az ablakokból kíváncsi tekintetek lesik a jövevényeket. A még kíváncsi- abbak előbújnak a duruzsoló kályhák mellől, vagy a gazdasági épületekből, hogy üdvözlésünk után érdeklődjenek, honnan, miért jöttünk, fényképezünk-e? A kielégítő válaszok után aztán ki-ki visszaballag a társak, vagy a munka mellé. Az irodában Palotás Pétert „zavarjuk meg” kopogtatásunkkal. Szíves szóval Őszi hangulatban fogad, hellyel kínál és miután jól kibeszélgetjük magunkat, kísérőül szegődik. Közben elmondja, hogy az „új” gondnoknőt — aki hivatalos ügyben a járásnál van — délre várják vissza. Addig is körülnézünk, tájékozódunk. Sétánk közben a főnővérrel, Szalai Árpádnéval találkozunk. Nem nehéz szóra bírni. Ismeri az intézményt, hisz tizenhat éve ápolja, gondozza és állandóan változó társaival új otthont teremt a magára hagyott otthontalanoknak. Tőle tudjuk meg, hogy szociálpolitikánk jóvoltából óriási fejlődésen ment keresztül az intézmény. Sokkal jobb körülmények között élnek, élhetnek a „lakók”. Korszerűsítették a létesítményeket. A mélyfuratú kút üzembe állítása és a járdásítás a villanyhálózat kiépítése, a feltételek fokozatos javításának egyes, de lényeges állomásai voltak. Ma már az ápoláshoz szükséges segédeszközök — kvarclámpák, sterilizátorok, stb. — szinte mindegyikével rendelkeznek. Megrendelték a rácsos ágyakat és az etetőasztalokat. Most már az iparon a „sor”, hogy elkészítse azokat. A főnővér megemlítette a gondokat is. Nincs kövesút, így eléggé el vannak zárva a világtól, vándorolnak, változnak a dolgozók is elég gyakran. Pedig így „összekényszerülve családias a légkör”. Aki pedig meg tudott szokni, az meg is szerette ezt a sok lemondásai járó szép munkát, hivatást. A főnővértől elbúcsúzva a férfiak szállására tartunk. A kis dohányzóban a kályha mellett nyolcán ülnek, s halMilla Rozália: — Meg is sirattuk a gondnok nénit kan beszélgetnek, örülnek az idegeneknek, az új arcoknak. Mindjárt kérdésekkel ostromolnak. A 83 éves Szabó Péter bácsi mellé telepszem, akit régi kedves ismerősként üdvözlök. Elnézem a munkában megfáradt kezét, a barázdált arcot, melyen az itt eltöltött három év nem szaporította a ráncok számát, csak szebbé varázsolta azokat. Gyorsan peregnek az emlékek, s miután minden közös ismerősünkről szóltunk, a szociális otthonra terelődik a szó. Péter bácsi jól érzi itt magát. — Jó és elég a koszt — mondja, majd így folytatja: — Rendesen kapunk tiszta ruhát, kéthetenként jön az orvos. Megbecsülik itt az embert. Most, hogy beállt a rosszabb idő, elnézegelődünk egy kicsit, aztán meg ide- benn melegszünk, meg rádiót hallgatunk. A többiek is bekapcsolódnak a beszélgetésbe, és csendre intik Kiss Imre bácsit, aki viccelve „traktálja” fotós kollégámat. Körmendi János bácsi, aki öt hete került Barnahátra, ezt mondja: — Ügy látom, hogy befogadtak... Még idáig panasz nem volt semmire... A nővérek is nagyon jók — mondja, majd továbbfűzi: — Csak egy baj van, mesz- sze a bolt. Nem tudok kimenni a faluba, pedig jó lenne elbeszélgetni egy kicsit ott is. — Kedden van íratás — mondják többen — és akkor kihozzák, ami kell. A férfiaktól elköszönünk, sétára indulunk. A társalgó melletti füves területen Műnk Anna, Milla Rozália virágcsokrokat készít, hogy a halottak napján ezekkel is emlékezzenek volt társaikra. Klein Margit néni érkezik és máris közli: — A baromfiaktól jövök, elláttam őket. Muszáj dolgozni, nem ülhetünk összetett kézzel. Ki hova tud menni, azt csinálja — mondja, majd megtoldja: — Legalább addig sem gondolkozik a sorsán az ember. Aztán a köténye zsebébe dugja kezét és a fényképezni készülő kollegámhoz fordul: — Nevessek? Búcsúzáskor még megkérdezi: — Pénteken lesz az öregek napja, meg a volt gondnok néni búcsúztatása. Eljönnek-e? Somogyi Mártonnét, a nyugdíjba készülő otthonvezetőt tamási lakásán kerestük fel. Vele — mint a téma legjobb ismerőjével — elevenítettük fel a szociálpolitikában bekövetkezett változásokat, az elért eredményeket. — Hosszú időbe telt, míg az eléggé lenézett „szegénykonyhától” az általános szociális otthonon keresztül eljutottunk az idős korúak szociális otthonáig — kezdi az emlékezést Somogyi Mártonná, aki 1969-től 1981. áprilisáig a Tamási járás szociálpolitikai főelőadója, azután pedig a barnaháti otthon „gondnok nénije” volt. Az eltelt évek alatt tíz helyen szervezte meg a járásban az öregek napközijét és számos helyen a házi szociális gondozást is. — Sokat változott a helyzet, hisz az első időben a járásoktól kaptunk rendkívüli szociális segélyt, Szabó Péter: — Megbecsülik itt az embert később a községektől. Anyagi „eszközzel” nem rendelkeztünk. Rá voltunk utalva a hozzánk kerülők régi bútoraira, ruháira és minden más használható tárgyára. Az elhelyezés és az ellátás sem volt olyan, mint napjainkban. Ma más a helyzet. Saját költségvetésünk van, jobb körülmények között élhetnek az idős emberek. A nyugdíjak emelkedésével a gondozási díjak a kezdeti 400 forintról 2 000-re emelkedtek. Mindenkinek megvan a zsebpénze és aki dolgozik, az a gazdasági többletbevételből havi 100—400 forintot kap. Aki pedig rendszeresen részt vesz az otthon munkájában, annak évente kétszer jutalmat is adunk. Változás még az is a szociálpolitikai munkában, hogy a községek nagyobb önállóságot kaptak. Az idős emberek először az öregek napközi otthonába kerülnek, betegségük esetén házi szociális gondozásba veszik őket. Felépülésük után ismét „visszakerülnek” a napközis otthonba. Csak olyat nem lehet gondoztatni, akit éjszaka nem lehet felügyelet nélkül hagyni. Ma a legrászorultabbak jutnak el az idős korúak szociális otthonába. Ök már hatvan év felettiek és többségükben betegek. A barnaháti otthon 47 gondozottja között tizenkét állandó fekvőbeteg van. A barnaháti idős emberek nem nagyon szeretnek kimozdulni, nem csábítják őket a kirándulási lehetőségek. Barnaháton kívánnak csendben, nyugalomban dolgozni, pihenni, egy- egy jó szót hallani, és öreg napjaikat eltölteni. ÉKES LÁSZLÓ Fotó: Kapfinger András
