Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
1983. november 26. Megviselt nemzedék Miről beszéljek? Az életemről? A gyárról? Az utóbbit választom. A Bőrdíszműben 17 évet dolgoztam. Az életemnek csak egy kis része, de olyan része, amelyre szívesen emlékezem. Szerettem mindig az emberekkel foglalkozni. A legszebb dolog a világon. Lehet, hogy ezt azért mondom, mert lányokkal, asszonyokkal dolgoztam együtt. Mert a nők minden liszteletet megérdemelnek. Ha valami jót lehet mondani erről a gyárról, akkor az asz- szonyokról kell beszélni. Ök a munka mellett, sokszor kemény munka mellett, nyakukban a család, a gyereknevelés gondjával dolgoznak, dolgoztak a gyárban. Hiába mondjuk, hogy egyenjogúság van. Még mindig az asszony a családot összefogó erő. És egy igazgatónak ezt tudnia keLl, éreznie, hogy mikor van otthon gond, mikor beteg a gyerek... A mi társadalmunkban a nők megbecsült tagjai a közösségnek, de még mindig rájuk nehezedik a legnagyobb teher. Dolgoznak itt a Bőrdíszműben férfiak is, de ők a hagyományos vasasszakmákban. Lakatosok, villanyszerelők, gépbeállítók. Velük soha sem volt gondom, kevesen is vannak, meg ők tényleg szakemberek, és így kevesebb figyelmet igényeltek. Húsz évig dolgoztam előtte a DÉDÁSZ-nál. Szerettem ott. soha sem gondoltam arra, hogy más munkát is végezhetek. De, amikor 17 éve kineveztek ide telepvezetőnek, akkor egy percig sem gondolkodtam. Vállalni kellett, mert a párt bízott meg. Lehet, hogy korszerűtlen már ez a nézet. De, a mi nemzedékünk még így tartja. Megviselt nemzedék a miénk. Ha végiggondolja a történelmet, akkor igazat ad nekem. Csak az utóbbi hatvan évet kell végiglapozni. Kegyetlen élet volt. Az előbb azt mondtam, hogy a mi korosztályunk korszerűtlen nézetet vall, mert közben arra gondoltam, hogy pályázatot írtak ki az igazgatói munkakörre és megkérdezte egy-két pályázni vágyó: mennyi a fizetés. Amikor mondtam, hogy nekem 7400 forintom van, akkor mosolyogtak. Ezért a pénzért megéri beosztottnak maradni. nekünk soha sem jutott eszünkbe megérdeklődni, mennyi a pénz. Feladatot kaptunk, azt teljesíteni kellett. .. Csóró családból származom. Hőgyésziek vagyunk. Apám suszter volt. Hatan voltunk testvérek. Ebből is gondolhatja, hogy hiába végeztem el a polgárit kitűnőre, nem tanulhattam tovább, így aztán voltam részes arató, cséplőmunkás, alkalmi munkás. Mindig nagyon szerettem tanulni. Felnőtt fejjel végeztem el a közgazdaság- tudományi egyetemet és, még az esti egyetem négyéves szakosítóját is. Nálunk itt a Bőrdíszműben soha nem volt gond a tanulás. Aki ' akart, mehetett. Én voltam az első számú noszogató. Később mondták is itt a városban: neked könnyű a dolgod, mert olyan remek középvezetők vannak a gyárban, akik mindent megcsinálnak. Persze, hogy könnyű, de mi „Már csak húsz napot dolgozom” a gyáriak taníttattuk őket. Egyidőben, mikor nagyon szükséges volt, akkor még saját középiskolánk is volt, de küldtünk egyetemre is embereket. Mindig elkalandozok és csak a gyárról beszélek. A mi nemzedékünk végigszenvedte a háborút is. Engem is elvittek leventeként. Amikor pedig végre vége lett, akkor meg fogságba kerültem. Három év múlva, 1947-ben jöttem haza, soványan, betegen. Itthon az volt az első, hogy beléptem a kommunista pártba. Most hiába is kérdezné, hogy miért pont a kommunista pártba. Akkor ezen nem gondolkodtam, „megfogott” a párt a programjával és a munkával. Abban az időben kezdődött a falu villamosítása. Ez a munka felemelő volt. De lehet, hogy csak most gondolom ezt. Ahol lett villany, ott biztosan nagy ünnep volt. A legnehezebb időben voltam párttitkár, 1953- ban. Később szakszervezeti titkár voltam. Mit mondjak erről az időszakról? Olyankor, amikor divat az ötvenes évekről csupa rosszat mondani. Nekem nem volt rossz, rengeteget dolgoztunk és dolgoztam magam is. Hibákat követtünk el. De ez az ország felépült és a dolgozók országa lett. Ezt soha sem szabad elfelejteni. Az ellenforradalom után megint a dolgok sűrűjébe kerültem. Természetesen részt vettem a termelőszövetkezetek megalakításában. Bony- hádvarasdon, Bogyiszlón és itt Szekszárdon, a felsővárosban agitáltam. Arra büszke vagyok, hogy ezekre a helyekre el merek menni, és mindenhol találok régi ismerőst, olyan parasztembert, akit hosszú győzködés után én vittem be a szövetkezetbe. Komoly csata volt. Mára kellemes emlékké fakult. Beagitáltam én olyan gazdát is, aki kinevetett bennünket, öten mentünk hozzá és azt mondta: uraim, önöknek ötüknek nincs annyi jövedel* tű „Csóró családból származom” me, mint nekem. Akkor mit várhatok a téeszcsétől? Rossz érzés volt, de azért beagitáltuk a téeszbe. Sok nyugodtság ismét nem akadt, mert utána meg jött a vidéki ipartelepítés. Akkor még nem gondoltam arra, hogy ennek én is részese leszek. Csak azt tudtam, hogy a termelőszövetkezetek megalakításával nagyon sok felesleges munkaerő szabadul fel, és valamit kell a számukra adni. Ide kerültem aBőrdíszmű- höz. Nekem már csak Bőrdíszmű, meg még sokunknak, de most már az igazi nevünk: Palota Bőrdíszműgyár szekszárdi gyára. Abban az időben egy munkahelyre jelenkeztek ötvenen, s köztük negyvennek volt protektora. Nagyon nehéz volt. Fizetés kellett az embereknek. Munkahely, mindegy milyen, csak munkahely legyen. És az első ilyen Szekszárdon a Bőrdíszmű volt... Visszaemlékezni most könnyű. Nem voltak szakembereink. A gépeink „uraságtól levetett holmik” voltak. Abban az időben a vidéki gyárak igazgatóinak sem volt rangjuk. Sokszor a vállalat központjában a portásnak nagyobb volt a szava, mint nekem. Nehéz-e igazgatónak lenni? Nehéz. Mondok egy példát. Az emberek azt hiszik, hogy mi kapkodunk, meg nem tudunk szervezni. Pedig csak nem kapunk megfelelő alapanyagot. Exportra dolgozunk. Megrendelésünk is van, de csak nem jön az alapaAutóbuszokkal az öt munkanapos hetekre Képtelenség volna azt követelni az autóbusz-közlekedést lebonyolító vállalattól, hogy olyan menetrendet készítsen, s eszerint közlekedtesse tömegszállító járműveit, — amelyek mindenki érdekeit szolgálják. Ezt megvalósítani lehetetlenség — nemcsak pénz hiánya miatt. S ezért van arra szükség, hogy egy-egy időszakra érvényes menetrendet úgy alakítsák ki, hogy az a többségnek kedvezzen. Az öt munkanapos hét bevezetése óta bőséges tapasztalat áll a 11-es Volán Vállalat vezetőinek táskájában. Ezek közül csak egy jellemzőt említek, amely rögtön rávilágít a téma sokrétűségére: Pakson tartottak egy értekezletet, amelyet a járási hivatal szervezett. Az volt a cél, hogy a körzetben és ezen áthaladó autóbuszok menetrendjét a köz igényéhez igazítsák... Az értekezleten a meghívottak közül csak egy személy jelent meg, Németkér község tanácsának vb-titkárnője. A körzet menetrendje elkészült, s érvénybe lépése után telefonon, telexen, személyesen és még ki tudja milyen más csatornákon juttatták el — panaszukat. Nem „passzol” a menetrend a munkaidő kezdéséhez, végéhez. Tehát nemcsak személyekhez, de vállalatok érdekeihez sem lehet jól igazítani a menetrendet? Hunyadi Szabolcs paksi üzemigazgató szerint elsősorban a vállalatoknál kellene rendet tenni, hogy munkaidejük kezdését egyeztessék, hogy a dolgozóknak az öt munkanapos hét ne ugyanannyi idő távollétet eredményezzen, mint korábban volt. Hajnal Gyula osztályvezető kiegészíti ezt egy példával: Vizsgálhatjuk bármelyik Szekszárdra indított, oda dolgozókat szállító járatot, útvonalat, a helyzet a következő: Ha valaki reggel hat órás kezdésre akar érkezni, el kell hogy induljon ugyanazzal a járművel, mint aki 6,15-kor lép munkába, így tehát a hőgyészi vonalról bejárók egymásra vannak utalva. Hiszen akik Hőgyész, Kéty, Zomba, Harc községekből érkeznek, nem egy időben kezdik a munkát, de a hat órai kezdésre beérnek. Akik korábban kezdenének, például ápolónők, kenyérgyári dolgozók stb, azok még egy fél órával előbb indulnak, mint a „standardnak” vehető hatos járaton utazók. Ugyanilyen a helyzet visszautazás alkalmával is. Tehát amennyiben a vállalatoknál összegeznék egyszer az erre illetékesek — munkaszervezők. szakszervezeti aktivisták stb. —, akkor kiderülne, hogy a munkába járás és a munkahelyen eltöltött idő a csökkentett munkaidő ellenére sem csökkent. A helyközi járatoknál ez a helyzet. A helyi járatú autóbuszok sem úgy közlekednek, hogy utasaikat úgy adják le, hogy mindenki a hatos műszak-kezdésre érkezzék a gyárkapu elé 5—10 perccel. Dombóvárott is gond az iparnegyedet összekötni „jó” helyi járattal, mert a távolságiak a helyi járatra csatlakoznak — ezek „szórják szét” a vidékről érkezőket, és ezek a távolabbi községekből érkező járművek is ugyanúgy hozzák az utasokat, mint bármelyik város körzetében. A Volán vállalatnál több alkalommal tartottak idén is értékelést az ötnapos munkahét és a közlekedés „viszonyáról”. A sok helyről érkező tapasztalat, az olyanok is. hogy egy vállalat jogos kérésére új járatot indítottak el. éppen úgy terítékre került, mint ahogy Pakson annak idején megreformálták a helyi közlekedést és azt később módosítani is merték, mert változott a helyzet. A problémakör tágítható az iskolásokkal is. Hogyan, s miként egyeztessék a kör- zetesített iskolák gyerekeit a hivatalba, munkába járókkal, avagy a középiskolások napi munkájával, mert köztudott, hogy az iskolában is bevezették az ötnapos tanítást. Van ahol egy óráva/l korábban kezdik a napot, másutt pedig később végzik be. hogy az óraszám, a tanrend. és a tananyag leadása arányban legyen — a tanítók munkarendjével is. A közeli napokban a Volán 11-es sz. Vállalat a Szak- szervezetek Megyei Tanácsát is tájékoztatta e témáról. Minden bizonnyal szükség is van újabb „reformra”, mert a jövő évben ismét egy csomó vállalatnál munkarendváltozás lesz, és még azt sem tudni, hogy a következő évben néhány külszíni munkát végző vállalat dolgozói a megye mely térségében, mikor dolgoznak nagyobb tömeggel. Ez az utóbbi kérdés ismét boncolható. Például azzal a tétellel is, hogy a bérelt autóbuszokat használó vállalatok — a gazdasági megfontolások miatt — mennyi buszt használnak majd. Mennyi futásteljesítményre lehet majd számítani? És a fuvarozási költséget mennyiben számolják el a költségek között, menynyiben más „rubrikán”. S még ehhez a kérdéshez tartozik az is, hogy a Volán fizeti a bérbe adott autóbuszok után is az évi hatvanezer forintos adót! Folytassuk még a gondolatmenetet az öt munkanapos héttel kapcsolatban a vállalati saját autóbuszok használatával is. Konkrét számokat nehéz összegyűjteni, becsült adatok vannak, de ezek is éppen úgy elgondolkodtatok, mintha tudnánk a pontos számokat. Vegyünk két példát: 1. Németkér térségéből minden reggel indul három olyan autóbusz, amelyik a megyeszékhelyre hozza — mindegyik négy-öt azonos községből — a vállatíÉPCIJSÁG 7 nyag. Azt mondja az alap- anyaggyártó és a külker, hogy a partner nem küldte a pénzt. A partner pedig elküldte, de mi négy hétig nem tudtuk az exportot gyártani. Át kellett szervezni a szalagot. Amikor megjött a pénz és az alapanyag, akkor itt túlórázni kellett. Ezt soha nem lehet megmagyarázni az embereknek. Persze, azt is tudják, hogy mit rontunk el gyáron belül. Mert tudják. Megrónak érte. De, sokszor nem is mondjuk el a gondjainkat. Miért? Ez a szokás. Ne idegesítsük az embereket, pedig lehet, hogy pont ezzel okozunk zavart. Jutott-e idő magánéletre? Kell arra idő. Nem értek egyet azokkal az igazgatókkal, akik 16 órákat dolgoznak. Van három fiam és négy unokám. Rájuk mindig jut és jutott is idő. Moziba, színházba mindig is jártam. Akkor is," amikor tanultam, pedig volt mit tanulnom. Ma már horgászni is tudok... az aktív pihenéshez hozzátartozik. Úgy érzem, tisztelnek az emberek. Nem azért, mert én vagyok (voltam) az igazgató. Szerettem mindig köztük lenni. De, azt büszkén jelentem ki, hogy amikor vagont kellett rakni, akkor úgy hívtam őket: ki jön velem. És nem küldtem őket. Talán ma már ez is korszerűtlen. Voltak-e ellenségeim? Min- dfg akadt olyan ember, aki ellenem volt. Meg is akartak buktatni. De, ennyi idő után, vagy közben azt hiszem, ez természetes. Mindig kaptam annyi elismerést, ami átsegített a nehézségeken. Nem nagy kitüntetéseket. Számomra az is elismerés, ha szóban megdicsérnek valamiért. Talán a legkedvesebb volt mindig is, amikor a véradás után — nem is tudom hányszor adtam vért — kaptam a kórházból a köszönő levelezőlapot... Örülök, hogy mindig ott lehettem, ahol zajlott az élet. Akár a gyárban, akár a város közelében. Szükségem volt rá. Soha sem akartam nagyobbra törni. Hívtak ennél komolyabb beosztásba is, de ez engem kielégített... Mi volt benne a szép? Az emberekért dolgozni a legszebb a világon. Közgazdász vagyok. Nem áll messze tőlem a számok világa. Ott, ha leírok egy számot, az biztosan annyi, de az emberekkel máshogyan van. Ezért szép és ezért felemelő. Nehéz, nagyon nehéz. Főleg asszonyokkal. De nagyon élveztem mindig... Csak most döbbentem meg. Az utolsó nyugdíjastalálko- zón. Eszembe jutott, hogy jövőre már nekem is tartanak nyugdíjastalálkozót. Majdnem elsírtam magam, össze- szorult a torkom. Hatvan év. Ennyi elment volna már? Elment, mert tudom, hogy még húsz napot dolgozom. Csak húszat. Bánatos vagyok kicsit. Már hatvanéves vagyok! Örülök is. Életerős vagyok, pedig az én nemzedékem nehéz életet élt meg... Lejárt egy munkásélet... Elmondta: Göttlinger József Lejegyezte: Hazafi József Az utóbbi években öt korszerű buszpályaudvart, illetve nagyobb megállóhelyet építettek. Az utasok kényelmes körülmények között várhatják a „központi” megállókban az indulást. lata részére a brigádot. Külön füstöl három autóbusz, mindegyik harmadig telten. 2. A tolnai textilipari üzemek is azonos útvonalon közlekedtetik húszaikat, természetesen csak néhány emberrel egy-egy műszakra. dolgozónk több időt töltene el a munkába járással, mint a másiké” — „amikor az enyém a busz, miért alkalmazkodjak máshoz” — „ha fizetek, ott álljon meg a busz, ahol az én emberem mondja”. „Megviselt nemzedék a miénk” „Kaptam elismerést is" Van arra ösztönzés, hogy megegyezés szülessen közösen használt buszokra, amelyek összegyűjtik és a vállalatoknál, munkahelyeken „lerakják” a dolgozókat. Ebben a kérdésben nem sikerült előbbre lépni, mert olyan sarkos kérdések vetődnek fel, minthogy kié legyen a busz; a résztvevők mennyi fizessenek; és kinek a munkásait szedje fel előbb, s kiét rakja le utóbb. Jön is rá a válasz: ha ez így lenne, „akkor a mi Folytassuk ? Folytatni kell az Itt megkezdett gondolatsort az üzemekben, iskolákban, hivatalokban. Mert mindannyionk érdeke, hogy az öt munkanapos hét előnyére váljék a dolgozónak, az üzemek termelőberendezéseit jobban kihasználják, és a tömegközlekedést lebonyolító vállalat munkája is gazdaságos maradjon. PÁLKOVACS JENŐ
