Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
r 1983. október 15. Cseh Gábor kiállításával Megnyílt a Népújság Galéria Hiszem, hogy egyszer egy avatott tollú, becsületes szándékú, történelem szerető és értő kollégánk megírja a megyei sajtó történetét. Ennek a dolgozatnak kronológiai táblázatában talán ugyanabba a sorba kerül két dátum: 1983. június elseje és 1983. október tizediké. Egy sorba kerül, hiszen történelmi mércével mérve a közötte eltelt alig több mint negyedév elhanyagolható lesz. Pedig mi, akiknek ez a néhány hónap a jelen és még nem a történelem, jól tudjuk, hogy mi mindent hozott. Június elseje hozta el a szerkesztőség harminchárom évi albérleteskedésének végét. Örökre felejthetetlen marad a honfoglalás boldog izgalma, amikor is a szállítókat be sem várva lehetőleg egy nappal előbb mint két perccel később mindenki sietett beköltözni. , örültünk a helynek, örültünk a még csak távolian, de már felsejlő lehetőségeknek, azoknak a terveknek, amelyeknek a megvalósítására itt adottak a feltételek. És örültünk egymásnak, annak, hogy az egy-két személyes szobák nem elválasztják, hanem összekötik a kollégákat, alkalmat adnak az intim eszmecserékre, az igazi, baráti véleménynyilvánításra, egy szóval arra, ami nem mérhető • bár, de úgy nevezik, hogy jó munkahelyi közérzet. Hamar kialakultak a ki- sebb-nagyobb csoportos beszélgetések — uram bocsá’ — pletykálkodások zugai. Ezeknek egyik helye az épületnek éppen ez a része, ahol a szerkesztőségi és kiadóhivatali dolgozók a munka pillanatnyi szüneteiben, az erőgyűjtő lélegzetvételek perceiben meg-megállnak, vagy egy cigaretta elszívásának idejére a kis asztalokhoz ülnek. Ez az a hely, amely a honfoglalásunk első percétől kínálja magát valami szépre, nemesre, valami olyanra, aminek a hatása túlnő az épület, a Sajtóház falain. Talán egyszerre hangzott el a kiadóban és a szerkesztőségben a javaslat: szervezzünk itt kiállításokat. A terem elnevezését is a közösség szülte. Egy reggeli lapindító értekezleten hangzott el először ma már senki sem tudja, kinek a szájából, hogy ez legyen a Népújság Galéria. Nem is tartjuk fontosnak azt, hogy ki mond ki először egy jó gondolatot, így azt sem lehet már tudni, ki javasolta első kiállítónak Cseh Gábort. Tulajdonképpen teljesen természetesnek tartottuk, hogy az első kiállítónk a laphoz közelálló barátunk legyen. Közelálló, hiszen évek óta jelennek meg az írásai, rajzai, képeinek reprodukciói a Tolna megyei Népújságban, rendszeresen tudósítunk kiállításairól. Lapunk nagy tiszteletnek és szakmai tekintélynek örvendő műkritikusát, Csányi Laci bácsit idézve mi: „növekvő érdeklődéssel figyeljük Cseh Gábor fejlődését, művészi útját”. Figyeltük és szeretjük művészi munkáját, a tiszta, érthető és értelmes gondolatokat tolmácsoló alkotásokat, amelyeket nem kell senkinek megmagyarázni, így nem is lehet azokba semmit belemagyarázni. Az egyenes úton járó, mind gazdagabb múltú és kifejezésmódú Cseh Gábor kiállítása és a Népújság Galéria ma szétválaszthatatlanul összeforr, hiszen ezzel kezdődik az a sorozat, amelynek célja, hogy itt is lehetőséget kapjanak műveik bemutatására azok a megyében, vagy akár azon kívül élő, alkotó emberek, akik a maguk eszközeivel valami fontosat akarnak közölni velünk. Amikor megköszönöm Cseh Gábornak, hogy elfogadta meghívásunkat és elhozta hozzánk a képeit, hasonlóan köszönetét mondok a Liszt Ferenc Zeneiskola művész tanárainak, akik egy másik érzékszervünkre ható művészetet hoztak közénk és a maguk eszközeivel tették teljessé örömünket. Boldogan teszek eleget annak a kötelezettségemnek, hogy amikor megnyitom a kiállítást, a házigazda jogán képletesen szélesre tárom a Sajtóház, s benne a Népújság Galéria kapuit, megnyitva ezzel a város, a megye művészei és művészetszerető közönsége előtt. FEJES ISTVÁN Tavaszvárás (Elhangzott a Népújság Galéria első kiállításának megnyitóján.) mmmm Hazafelé Magyar utazók, földrajzi felfedezők Nekünk magyaroknak nincs Cook kapitányunk, sem más, de hasonlóképpen híres fölfedezőnk, ám azért hazánkfiai közül is számosán megfordultak a világ legtávolabbi zugaiban. Noha nem vagyunk tengermelléki ország és nemzeti történelmünk viharai sem tették lehetővé nagyobb expedíciók indítását, azért mindig akadtak olyan vállalkozó szellemű férfiak, akik innen a Duna—Tisza tájáról indultak útnak, s járták meg Afrika, Ázsia különböző birodalmait, vagy éppen az óceánon túli Amerikákat. E vándorok első raja a . XIII. században mondott búcsút szülőföldjének, és tartott arra, amerre a nap fölkel. Az útrakelők, szinte kivétel nélkül Domonkos-rendi papok, jól tudták, hogy a magyarok őseit valahol a közelebbi vagy távolabbi keleten kell keresni. Előbb Ottó barát bukkant rá valahol néptestvéreire, majd az a Julianus, aki 1235-ben fogott vándor- botot és aki később írásban adott számot a több ezer kilométernyire élő rokonokkal történt találkozásáról. A nagy felfedezések kora köztudomásúlag a XVI— XVII. század. Ez az idő számunkra a „Török világ Magyarországon”. Hihetetlen, de ebben a zűrzavaros másfél évszázadban is kiröppent egy- egy világjárónk. Budai Par- menius István például, aki Angliában talált új hazát — s aki éppen most 400 esztendeje 1583-ban Üj-Fundland partjairól hazatérőben veszett a tengerbe. Nagy szerencse, hogy följegyzései megmaradtak. Szepsi Csombor Márton útibeszámolója a legelső magyar nyelvű élményleírás: lengyel, mazur, prúz-földről, valamint Dániáról, Frisiákról, Hollandiáról, Zélandiáról. Ekkoriban már nemcsak nyomtatott betűk őrzik a magyar felfedezők útjainak emlékeit, hanem — korabeli szóval mondva — földabroszok, azaz térképek is. Leghíresebb térképrajzolónk Lázár deák, alig két évvel Mohács után 1528-ban készítette el országa „ábrázolását”. — Ma már tudjuk, kora legjobb színvonalán. A felvilágosodás korában sem szakadt meg a magyar kalandozók sora. Gondoljunk csak a híres-neves Benyovsz- ky Móricra (1746—1786)! Glóbuszunk sok-sok országát bejárta, s a Csendes-óceán északi részének és Madagaszkár belsejének tudósi megimesré- sével a geográfia tudományának nagy szolgálatokat tett. Aztán nyakukba vették a világot a vándorló céhlegények. Köztük olyan hírességek, mint például Jelky András, a bajai szabólegény — majd követték példájukat a különféle szaktudományok, mindenekelőtt a csillagászat művelői is. Ez utóbbiak legjelesebbjeiként a lappok között vizsgálódó Hell Miska és Sajnovics János neve érdemel említést. S máris elérkeztünk a XIX. századhoz, amikor se szeri, se száma a magyar utazóknak. Hajtotta őket is a világlátás vágya, de számosán voltak olyanok, mint például Xán- tus János, aki az 1848—49-es forradalomban és szabadság- harcban vállalt szerepéért kényszerült menekülni. Körösi Csorna Sándor is e század első felében indult — Julianus barát példáját követve — keletre, s vált ott a tibeti nyelv első tudós rendszerező- jévé. Széchenyi Béla, Zichy Jenő, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Teleki Sámuel, Magyar László, Bíró Lajos neve pedig már úgy cseng, mint egészen köfgy keltek át a kínaiak a folyók felett A Magyar Nemzeti Galériában XX. századi festészet és Elérkezett a várva-várt idő, amikor most először a teljes egységet és folyamatot láthatjuk, művészetünk eredményeit, fejlődését a középkortól máig. A teljességre való törekvést bizonyítja, hogy 154 művész hatszáz alkotása látható az új állandó kiállításon. A rendezés elénk tárja a Nyolcak, továbbá a Mun- kácsy-örökség műhelyeinek, a szolnoki és vásárhelyi művészetnek maradandó értékeit. Természetesen komoly szerephez jut Nagybánya, a szentendrei festészet és most először, a gödöllői magyar szecesszió is. Az első rész a századforduló teljesítményeit vázolja fel, helyes elképzelésben láttatja Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Koszta József értékeit, itt az arányok is pontosak. Arra már nem jutott elég erő, hely, hogy a többi tendenciát is ugyanolyan hiánytalanság- gal jelezzék, mint piktúránk századelejének vezérszólamait. Mednyánszky is kicsit háttérbe szorul, bár egy-két újabban bemutatott alkotása a felfedezés erejével hat. A rendezés felhasználja a Nemzeti Galéria első otthonában, a Kossuth Lajos téri épületben a hatvanas években a nyilvánosság elé tárt festői és szobrász! anyagot, de módosított is rajta. Először is meny- nyiségében. Szerephez juttatta a gödöllői mestereket, továbbá kiemelte Orbán Dezső, Nemes Lampérth kezdeményezéseit, olyan epizódokra is utal erőteljesebben, mint amilyen Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos, Schönberger Arrnand életműve. A teljes szellemi égboltot látjuk, képzőművészetünk XX. századi látóhatárát, amit bejárt és meghódított a magyar festészet és szobrászat. A rendezők . a nagyszabású ívet a hatvanas évekig tágították, méltó módon érzékeltetve például Kondor Béla, Kokas Ignác, Németh József és Deim Pál törekvéseit. Természetesen ez nen, végállomás, a kortárs anyag bemutatását is igényli a közvélemény, hiszen mai képző- művészetünk legjobbjai folytatják az elődök klasszikus értékrendjét. A dolgok rendje szerint ez a bemutatás tökéletesebb az előzőnél, de a továbbiakban még finomítható is a művészi igazság jegyében. Ha elé^ÉPÜJSÁG 11 Tibeti imamalom és díszes kés tokkal zeli ismerősöké. A múlt század végén, századunk elején öregbítették a magyar fölfedezők hírét-nevét. Világjáróink sok-sok naplóban, tudományos jelentésben örökítették meg tapasztalataikat, s ha tehették, jellegzetes tárgyakat is hazaküldtek vagy hazahoztak az általuk bejárt vidékekről. Ezekből az emlékekből sok a Magyar Földrajzi Társaság tudománytörténeti gyűjteményébe került, ám ez a kincsestár úgy gyarapodott, hogy az érdeklődők számára nem vált láthatóvá. A gyűjtemény most végre közszemlére kerül. Mindenekelőtt egy mai világutazónk, Balázs Dénes jóvoltából Érden nyílt meg az a Magyar utazók, födrajzi fölfedezők című állandó kiállítás, amely Julianus baráttól egészen a világűrt megjárt Farkas Bertalanig bemutatja mindazokat, akik az ismeretlent sikerrel kutatták. A Hild József tervei szerint 1840 táján épült, szépen helyreállított klasszicista stílusú házban sorakoznak e kiállítás termei. Megannyi több száz éves könyvvel, térképpel, metszettel, technikai eszközzel, érdekesnél érdekesebb tárggyal. Ez a páratlan gyűjtemény a múzeumi hónap keretében tárja ki kapuit, s válik minden bizonnyal a földrajztudomány művelőinek, kedvelőinek egyik első számú zarándokhelyévé, (A. L.) szobrászat gedettek is lehetünk Fényes Adolf és Koszta József művészetének helyes arányú tá- laLásávail, Tornyai háttérbe kerül, s bár Medgyessy sok szoborral szerepel, de nem egy helyen. Ez zavaró. Ügy tűnik, hogy a korszakon belül nem szükséges újabb korszakhatárokat szerkeszteni. Nagy István esetében is helyesebb lett volna a műveket egy helyre csoportosítani. Találó, hogy az állandó tárlat gyújtópontjába került Csontváry Zairándoklás a cédrushoz és Kernstok Károly Lovasok a vízparton című nagyméretű festménye, ezek valóban korszakos fontosságú alkotások. Éppen a rendezés levegős nagyvonalúsága és számtalan telitalálata sürgeti a korrekciók elvégzését. Pompás Egry és Szőnyi .műveinek elhelyezése az egymással szemközti falakon, így a Balaton és a Dunakanyar folytat egymással párbeszédet a remekművek színvonalán. Mindent összevetve azonban izgalmas a XX. századi magyar festészet és szobrászat állandó múzeumi seregszemléje a Magyar Nemzeti Galériában. LOSONCI MIKLÓS Téli nádas Estefelé
