Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

A "népújság

1983. szeptember 10.

Építő katonák, uigyázzmenetben

Előszói' is: még nem katonák. csak egyenruhába öltöztetett civilek. Másodszor: a vigyázzmenetet még nem tanulták, lévén, alig két hete. hogy angyalbőrbe bújtak. A többi stimmel a címben, habár az építéssel is várjunk még. hiszen a kiképzésnél tartanak, tehát nem járnak le dolgozni az erőműbe.

De annyi bizonyos, ezekből a fiúkból, családapákból egy héten belül katonát ..faragnak' és esküt lesznek. Az ünnepség után. parancsnokaik és hozzátartozóik előtt vi- gyázmenetben vonulnak el. s ezután pedig már biztosan építő katonák lesznek.

*

Formás négyszögben állnak a paksi Urgemezőn. Lábukon a nehezen megszokható surranó, oldalukon, derekukon a gázálarc, a tártáska. vállukon a fegyver. Mozdulatlanul állnak, a négyszög egyik oldala felé néznek. ahol Hódos Bertalan főhadnagy áll. A tiszt íegy- veranyagismeretet tart. Hangosan és gesztikulálva beszél. A fiúk némán állnak és figyelnek. Hogy mennyit értenek belőle, nem tudni, mindenesetre sok mindent kellene megjegyezni napok alatt. De azért katona az ember, hogy alkalmazkodjon, idomuljon a katonai élethez.

A fiúknak szerencséjük van, tíz perc pihenőt kapnak.

A rajparancsnokok „oszoljt" vezényelnek. • engedélyezik a dohányzást. (Mert ezt is engedélyhez kötik a seregben )

Kísérőnk és segítőtársunk. Goda István tartalékos hadnagy, megbízott századparancsnok ismertet meg bennünket a fiúkkal. De. előbb Hódos főhadnagy a következőket mondja:

— Tizenegy perc alatt értünk ki a gyakorlóterepre. ez azt jelenti: javult az ál- Goda hadnagy tudja, hogy ez azt jelenti: javult az álló- képesség az állománynál Mert azt mondják manapság, hogy ez a korosztály a ,.tá- poslegények" csapata. Hosz- szúra nyúltak, zörög a csontjuk és nincs állóképességük.

Erre természetesen másképpen felel Farkas Balázs komlói vájár. Neki könnyű megszokta a nehéz fizikai munkát, és még azt is tudja. hogy összesen hat hónapig lesz katona. Több okból is: a bányászok kedvezményt élveznek és Farkas Balázs nős ember, egy gyereke van, a másikkal a felesége bent fekszik a kórházban, hamarosan várják az új családtagot.

— Már márciusban tudtam, hogy bevonulok. Mindent elrendeztem otthon, az anyósom van a gyerekkel — mondja arra a kérdésre, hogy sikerült-e rendezni a családi dolgokat.

Páger Péter üzemmérnök a következőket mondja:

— Kötetlenebb élethez szoktunk — ehhez sem kell magyarázat, parancsra kell feküdni és kelni.

— A korai kelés kicsit megviselt — mondja a dunaújvárosi fiú. És a surranó is feltörte az első napokban a sarkam. De. az ember lába alakítható — meg az ember is — ma már nincs semmi bajom a surranóval, ( jó viszonyban vagyunk.

Kovács János „kajakos srác" a fizikai megterhelés nem jelent semmit számára. Goda István hadnagy is örömmel állapítja meg, hogy a budapesti (volt) zöldséges jó fizikummal érkezett.

— Sokkal nehezebbre vártam — mondja Kovács János. Ugyanerről beszél a MÁV-dolgozó Somogyi János.

Ezek szerint a katonaélet „gyöngyélet" gondolná az ember. De, ezt nem mondja senki, azt hiszem, a nyilatkozatok mögött az van. hogy igyekeznek ezek a fiúk lelkileg — erre volt idejük is, mert a behívót egy hónappal előbb kapták — felkészülni.

*

Pakson az atomerőmű építkezésen szeretik a katonákat. Fontos és komoly munkát végeznek. Az állami vállalatok többször veszekednek, hogy kapjanak embereket (katonákat) de, soha nem érzékeltetik, hogy katonák, ugyanolyan dolgozóknak tartják őket, mint a civileket. A munkaelszámolást ugyanúgy elvégzik, teljesítményben dolgoznak és aszerint is fizetik őket. Az építő katonákat általában irigylik a többiek. A másfél év alatt pénzt keresnek és ez sokkal jobb — ekkor tudja meg az ember először, hogy szeret dolgozni — mint őrségbe, szolgálatba és gyakorlatokra járni.

De, most csak az újoncokról beszélünk, mert a műszaki alakulatoknál is van katonai képzés. Erről beszélgetünk Bencze János őrnagy, egységparancsnokkal és Csécsi István százados, politikai helyettessel.

Bal-jobb. bal-jobb

Hódos Bertalan főhadnagy tartja a foglalkozást

— Élég vegyes a kép. Az alakulathoz vonult be olyan fiatal is. akinek hat elemije van és olyan is, aki egyetemet végzett. Hogyan lehet így dolgozni? — kérdezem a parancsnoktól.

— A bevonuló fiatalok szakmai és elméleti tudása széles skálán mozog. Ez nem a katonaság privilégiuma, ilyen a társadalom. A civil életben is együttélnek ezek az emberek. így külön tennivalónk nincs. De. azért az nagyon fontos, hogy a hadseregnek is rendeltetése a hiányok megszüntetése. Van lehetőség az általános iskola befejezésére és még szakmát

is tanulhatnak a katonafiatalok.

— Fizikailag és lelkileg hogyan készültek fel a bevonulok ?

— Nem látok különbséget a húsz évvel ezelőtti bevonulok és a mostaniak között.

— De. azért a bevonulok egy része már nős és családos.

— Ez már más feladatot kíván. Könnyebb a családosokkal együtt dolgozni, mert ők nagyobb felelősségtudattal érkeznek. De egyben nehezebb is. mert sok a szociális gond. A kisebb hányaduk rendezetlen környezetet hagy otthon. Építkezést hagyott

abba, tartozik az OTP-nek. terhes a felesége... Ebben segítenünk kell — mondja Csécsi István politikai helyettes.

— Miben különbözik az építő katonák kiképzése a többi alakulatától?

— Semmiben. Az alapkiképzés egységes a néphadseregben. Mindenhol ugyanazok a követelmények vannak. Meg kell tanulni a magatartási szabályokat laktanyán belül és kívül, alaki kiképzésen kell részt venni, fegyverismeretet elsajátítani, az esküre is ugyanúgy készülnek...

♦

Kint az Urgemezőn Hódos Bertalan főhadnagy kis bemutatót tart a kéthetes munka eredményéről. Szólítja az első szakasz első raját. A feladat célratartás. A vezényszavakra még nem egyöntetű a mozgás, de már azért katonás.

A második szakasz pedig menetgyakorlatot mutat be. ..Ringatóznak" a sorok. Még néhányan „nem tudják", melyik a bal lábuk. A szakaszt vezénylő tizedes hangosan kiáltja a vezényszavakat. Lassan rendeződnek a sorok, keményen és határozottan emelkednek a lábak.

Egy hét múlva katonák lesznek. Addigra a vigyázzmenetet is megtanulják. Esküt tesznek a csapatzászló, parancsnokaik és hozzátartozóik előtt, az építő katonák...

A célratartásl is gyakorolni kell

HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly

kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronómusnak. aki egész délelőtt a kísérője volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé.

Az agronómus mosolygott.

— Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos, a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani ..grófi szérűt” ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig.

Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presszóban is. amikor a búcsú feketét itták. azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört. s meglátogatják a legendából szőtt embert.

Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátra parancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt. s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének:

— Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni.

— Jó, jó — mondta az öreg.

És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téeszben jártak, valamit írni akar róluk és most azért jött ide. mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él.

Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott.

Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsék

— Nem igaz a mende-monda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort.

Az öreg letette a poharat, néhányszor körbe forgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett.

— Bár ne lenne igaz — legyintett. Anyjuk, hozzál mán pogácsát is.

Megvárta míg felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta:

— Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kimentkülföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Megküldött száz dollárt, tavasszal ötvenet, aztán még egyszer vagy készer. A levelek is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk róla.

— Tegnapi sütés, kóstolják — csoszogott az asztalkához az asszony.

Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet.

— Nem kerestették?

— Kerestettük mi, én magam mentem be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleket is, de hiába. Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóbanélt élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt. Hová lett, hogy pusztult el. senki se tudja.

A pusztai milliomos

— Lehet hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak.

Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetnénk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen neki mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat... Na, de igyunk is.

Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje.

— Mi úgy élünk most is, mini negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképp éljünk. De hiszi, nem hiszi nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát, meg mellette agy kis szobát magunknak, vénségünkre. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte. de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi.

— Mennyi? — röppentek fel váratlanul a szavak Fazekas ajkáról.

— Sok, sok — ismételte meg az öregember — Különben kiszámíthatja. Amióta a fiam kiszédült az országból, én mindennap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fiiért se vettem ki belőle. Elég volt az, amit a té- esztőlkaptam. De a bankba ment a hízott birkák ára, a borjúk ára, meg amikor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig.

— És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól?

— Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért. hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egy rendes ember itt a pusztán, öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki, hogy jöjjön el velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért párezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz. mondtam és otthagytam az árvát.

A poharakat nem koccintották össze, de kortyolgatták a bort, lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony aki a beszélgetés alatt némán ült egyre ösz- szébb görnyedve, mintha itt aszalódna, szipogott, a szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is.

— És mi lesz a...

— ...a vagyonnal? Ezt akarta kérdezni, ugye? — emelte tekinteté t Fazekasra az öreg. — Nem visszük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De, ha mégis hazajönne a fiam. vagy hazajönnének leszármazottai, akkor az övék.

Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után.

— Higgyél, boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vó- nánk, ha a fiunk, a menyünk, meg az unokáink miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kell.