Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
/ TOLNA \ 10 NÉPÚJSÁG 1983. szeptember 3. Dublőr lettem Mit csinál a vállalatvezetés, ha beszűkülnek a piacok, ha fokozódik a konkur- rencia, ha növekszik a reklamációk száma, ha fizetési mérleghiány lép fel, ha az eladatlan termékektől roskadoznak a raktárak? Megpróbál úrrá lenni a nehézségeken. Korszerűsíti a technológiát, jobb, versenyképesebb termékeket állít elő, újabb piacokat keres, esetleg személycseréket hajt végre. Nem igaz? Nem akarok dicsekedni, de a mi vállalatunk, az Általános Szerelőgyár egészen új, hazánkban még nem alkalmazott módszerrel igyekszik legyűrni a gondokat. — Keresni kell egy műszakilag és közgazdaságilag is kiválóan képzett kádert, s ahogy a kalandfilmekben szokás, majd a veszélyhelyzetekben ő helyettesíti a vállalat vezetőit — mondta egy szép nap az igazgató. Nem akarom a szót szaporítani. Rám esett a választás. Január óta és vagyok az igazgató, a műszaki és a gazdasági igazgatóhelyettes dublőré. Igaz, nem kell robogó autóból, égő ház ötödik emeletéről kiugranom, vágtató lovon, helikopterről lelógó kötélen különböző mutatványokat csinálnom, de azért van elég dolgom. Hogy dolgozunk? A rázós helyekre engem küldenek, helyettük nekem kell helyt- állnom. Persze eligazítanak, hogy mit mondjak, hogyan viselkedjem, de a munka neheze az enyém. Kezdetben előfordult, hogy nem hallgattam rájuk, s botrány támadt, de azóta már sokkal rutinosabb vagyok, és sok érdekes kunsztot ismerek. Íme, néhány példa a munkamegosztásunkról. A vállalati negyedéves mérleg alakulásáról beszámoló a főhatóságnál — tartja a vállalati dublőr. Vállalatunk hathatós segítségével épült óvoda ünnepélyes átadása — az avatáson részt vesz a teljes vállalat- vezetés. Mi lesz velünk, csődbe megyünk? címmel gazdaságpolitikai beszélgetés a vállalat szakszervezeti aktivistáival — a feltett kérdésekre válaszol a dublőr. Műszaki író-olvasó találkozó a kultúrteremben — bevezetőt mond az igazgató műszaki helyettese. Balesetvédelmi szemle a munkahelyen — az ágazati szakszervezeti ellenőrt a dublőr tájékoztatja. öttagú vállalati küldöttség Tirana—Teherán-—Űj-Detöhi —Santiago útvonalon piackutató körútra indul a gazdasági igazgatóhelyettes vezetésével. Vásárlói reklamációk alapján regionális eszmecsere a vásárlókkal Szigetszentmikló- son — az ankétot a dublőr vezeti. Apropó! A napokban értékelték az elmúlt félévi munkát. Megállapították: beszűkültek a piacok, növekszik a mérleghiány, termékeink a kutyának sem kellenek. Hogy mit döntött a vállalatvezetés a helyzet láttán? Meghatározták a tennivalókat, köztük azt, hogy fokozottabban segítik az én munkámat is. Hogyan? Elsején belép a második dublőr! , m'KIS GYÖRGY MIHÁLY Tóth-Máthé Miklós: Hamu a sörben A beosztott izzadtan, heves szívdobogással ébredt. Álmában szörnyű dolgot művelt. Belehamuzott a főnöke sörébe. Méghozzá nem is cigaretta, hanem szivar hamuját pöccintette bele, majd az elképedt igazgatóra nézett és ezt kiátotta: — Azonnal igya meg! Hogy aztán mi történt, arra sajnos nem emlékezett, pedig igazán szerette volna megálmodni, milyen pofát vágott az igazgató, amikor itta a sört. De vajon megitta-e? Az álmok rendszerint a legizgalmasabb résznél szakadnak meg, és most itt ül agyonizzadt pizsamában az ágyon, páni félelemmer gondolva arra, hogy mi lenne... Üristen, mi lenne, ha ez az eset megtörténne a valóságban is?! Az álom — gyötrődött gondterhelten — néha önmaga előtt is titkolt, rejtett szándékaira figyelmezteti az embert. Hiszen ki tudja, mióta érzek már tudat alatti vágyat, hogy egyszer beleha- muzzak annak a nagyképű fráternek a sörébe? Törlesztve a sok nyeglén odavetett utasításért, a lekezelő „kedves barátomért”, a szórakozott dünnyögéssel kísért biccentésekért, amelyekkel a tisztán kimondott „alázatos tiszteletem, igazgató elvtársat” viszonozta... Megérdemelné ezt a leckét, nagyon megérdemelné! Diadalmasan figyelném, ahogy a pohos cézár lelki szemétkupaccá válva bámulja a szűrkén terpeszkedő foltot a fehér hab tetején... Micsoda látvány lenne! De miért pont én tegyem meg? Már a múltkor sem kaptam fizetésemelést, akkor is Borenyákot helyezte elém, ezek után meg mi várna rám? Botrány, semmi egyébb, és végül is családos ember vagyok, három gyermekem van... Na jó, elmennék egy másik vállalathoz, de akkor már mint egy rendszámtábla fityegne rajtam: Ez az a pasas, aki hamut szórt az igazgatója sörébe! Nem ezt nem... De ha mégiscsak úgy... egészen véletlenül... A busz reggeli tumultusában sem hagyta nyugodni ez a gondolat. Mi lesz, ha éppen ma kísérti meg a lehetőség? Ott állnak egymás mellett a büfében, a főnök sört rendel, tölt, csillog az aranysárga ital, tetején, akár a frissen esett hó a hab, és akkor ő... Amikor a vállalat elé ért, óvatosan körülnézett, majd kikotorta zsebéből a cigarettáját, és bedobta egy szeméttartóba. Biztos ami biztos — gondolta megkönnyebbülten —, igyekezni fogok leszokni a dohányzásról. Nehéz lesz, de muszáj vállalnom, ha nem akarom, hogy valami őrültséget csináljak. Délig bírta cigaretta nélkül, aztán lement a büfébe, és vásárolt egy csomaggal. Kettőt gyorsan elszívott a vécében, a többit beleejtette a kagyl óba. Csak otthon fogok dohányozni — határozta el —, a vállalatnál kizárólag cukorkát szopogatok, vagy rágó-' gumit rágok, mint a tizenévesek. Már vége felé járt a munkaidő, amikor feltűnt neki, hogy aznap még nem látta az igazgatót. Még nem tette meg a szokásos „munkavizitet”, amikor úgy hordozza körül önmagát, akár egy nehéz díszgyertyát, amit csupán ideiglenes megőrzésre kapott a vállalat. És ha nem csodálják meg illendően, akkor büntetésből elviszik, hogy arra érdemsebbe helyen gyújtsák meg. — Te — szólt oda Bore- nyáknak —, mi van a főnökkel? Ma még nem láttam. — Hiányzik? — Borenyák szeme gúnyosan villant a szemüvege mögül. — Akkor menj utána Belgiumba. Hajnalban ugyanis odarepült. Egy hétig tárgyal ott, de ne félj, Fülöp-napra már itthon lesz, hogy bezsebelje a gratulációkat. A beosztott ettől a perctől kezdve két érzés között préselődött. örült, hogy legalább egy hétig nyugodtan dohányozhat, de szorongott a Fülöp-naptól, amiről egészen megfeledkezett. Talán álmában is egy ilyen Fülöp- napon történhetett az eset, amikor munkaidő után ott tanyáznak az igazgatói irodában, konyak, bor meg persze sör, hiszen köztudott, hogy a főnök az szereti, é$ akkor ugye beszélgetnek, dohányoznak... Hogy lehetne ezt az egészet megúszni? Ilyenkor még a betegség sem elég jó kifogás, az is gyanús...! Nincs kegyelem, ott kell lenni, de dohányozni nem szabad! Sós mogyorót, és ropit rágcsálni, betegre tömni a gyomrát szendviccsel, de rágyújtani az istenért sem...! Mert esetleg jöhet az a pillanat, legyűrve minden önkontrollt, és akkor már lehetetlen ellenállni... Akkor már csak hamuzni lehet! Borenyák és mindenki szeme láttára összehamuzni annak a pöfetegnek a tekintélyét. Ahogy közeledett a Fülöp- nap, a beosztott egyre izga- tottabb lett, de közben különös változást észlelt önmagán. Nem azért izgult, hogy ne tegye meg, hanem inkább azért, hogy megtegye. Szürke kis embernek számított mindig, még sohase került az érdeklődés fényébe, és most egyszerre úgy érezte, itt az alkalom. Talán az újságok is megírnák. Igaz, országos viszonylatban aprócska vállalat az övék, az igazgató is csak nekik monumentális, de maga a tett...! Az igen, arról beszélnének, megismernék a nevét, és talán egy másik vállalatnál éppen ezért jobban megbecsülnék. Ez az az ember mondanák, akinek volt bátorsága egy merész, egyéni ötlettel megleckéztetni felfu- valkodott felettesét. Forradalmi újítás lenne, és lehetséges, hogy sok vállalatnál, intézménynél is követnék. Megindulna a „Bírálunk hamuval” mozgalom, és megbé- lyegezettek lennének azok a vezetők, akiknek hamut szórnak a sörükbe, mert eljátszották az emberek bizalmát. És ezt a mozgalmat ő... egyedül ő indítaná el egyetlen apró pöccintéssel. Fülöp-nap reggelén úgy indult el otthonról, hogy megteszi, nem törődik az eset következményeivel. És méghozzá ahogy ezt álmában is tette — szivarhamut pöcköl a főnök sörébe. Ennek érdekében vásárolt egy doboz Csongort, és úgy dugta a zsebébe, akár a kézigránátot. Munkaidő alatt többször is megtapogatta és kinézte magának a legvastagabbat, amire rá fog gyújtani. Előbb félig elszívja majd, és aztán egy elegáns, könnyed mozdulattal... Amennyire izgult az utóbbi napokban, most annyira nem. Még fütyörészett is időnként, és várta a nagy pillanatot, a tettet, amivel majd kiviláglik a szürkeségből. Az irodában a megszokott Fülöp-napi hangulat fogadta. Ott tonyosult az igazgató a nagy, széles tölgyfa íróasztal előtt, és mosolyogva szorongatta a jókívánságokat mormolok kezét. Egy kisebb asztalon üvegek sorakoztak, és mindenki tölthetett magának az ízléséhez pászoló italból. A beosztott sört töltött, ugyanolyan talpas, öblös pohárba, amilyenbe az igazgató. — Köszönöm, barátaim — emelte poharát a főnök —, jólesik, hogy nem feledkeztek meg a névnapomról, de merem remélni, ez csupán a magánembernek szól, és nem a vezetőnek. Nem szeretném ha ebbe a kis ünnepségbe a szocialista erkölcstől idegen ízlés keveredne. Ezt mindig elmondja — gondolta a beosztott, és feszülten figyelte, hová teszi le sörét az igazgató, miután már kortyolt belőle. Csalódottan látta, hogy a pohár továbbra is a főnök kezében marad, mintha odaragadt volna. Így nehezebb lesz — rágta a szája szélét —, de egyben feltűnőbb is, ha majd előlépek, és mint egy álló hamutartóba odapöckölöm a hamut. Kíváncsi leszek Borenyák pofájára, aki úgy strá- zsál a főnök mellett mint valami alkalmi testőr. A sörömet mindenesetre az igazgató háta mögé teszem, az íróasztal sarkára, oda a hamutál mellé, hogy indokolt legyen, amikor a szivarral feléje közeledek. Ivott a sörből, aztán a poharat a tervezett helyre tette. Ott aranylott az ital pontosan a Zsolnai hamutál közelében, egy vonalban a főnök könyökével. Eddig minden rendben — sóhajtott a beosztott, ahogy lassan visszahátrált az akció után. — Most pedig rá fogok gyújtani! Az igazgató mintha csak a gondalataiban lapozna, rápillantott, aztán körbehordozta tekintetét a többieken is, majd rámutatott egy dobozra az íróasztalon. — Aki rá szeretne pipálni, — mondta kedélyesen —, abban talál belga szivart. Mert ugye, ha már Belgiumban jár az ember... Aztán, hogy jó példát mutasson, egyben az esetleg fellépő elfogódottságot is feloldja, rögtön kikotort belőle egyet, a szájába dugta, és kegyes bólintással köszönte meg Borenyáknak a tüzet. A szivart a bal kezével markolta ki, jobbjában végig ott szorongatta a poharat Ha ez a talpnyaló nem ad olyan gyorsan tüzet — dühöngött a beosztott —, akkor egész biztosan leteszi, így marad minden a régiben. De nem baj, talán jobb is ez. Többen a dobozhoz járultak (még Várkonyi is, aki pedig egyáltalán nem Hohány- zott), és olyan áhítattal nyúltak a szivarért, ahogy a kislányok az ostyáért az első áldozáskor. Maradok a Csongornál — döntött a beosztott —, az sokkal büdösebb. Ez a lelki gnóm nem érdemli meg, hogy illatos szivarhamut lökjek a sörébe. Importhamu? Nem, ba- rátocskám, hazai! Elszántan nyúlt a zsebébe, kikereste azt a vastag szivart, amit már jó előre kinézett, és meggyújtotta. Lassan, óvatosan szívta, hogy elgondolásához híven minél több hamut tároljon a merénylethez. Az igazgató közben belgiumi élményeiről mesélt. Beszámolt röviden az ottani tárgyalásokról, amelyeket egy belga céggel folytatott, és amely optimista reményekkel kecsegtet a jövőre vonatkozólag. Amíg beszélt, a hamu rohamosan nőtt a szivarján, már-már úgy látszott, lepoty- tyan a szőnyegre, amikor a főnök elegáns ívben, mint egy balett-táncos, hátrakőrö- zött a kezével, és belepöccintette a nagy adag hamut a beosztott sörébe. A mozdulatot többen is figyelték, nyilván ez okozhatta, hogy az igazgató hátrapillantott, és észrevette a tévedését. — Bocsánat... — nézett körül —, ez itt kinek a söre? Borenyák a beosztottra lesett, mások is odabámultak, így lehetetlen volt letagadni vagy elhallgatni a választ. — Az enyém, igazgató kartárs ... — nyögte. — Elnézést, kedves barátom, de igazán egészen véletlenül ... Ami azt illeti, találhatott volna neki alkalmasabb helyet is, mint éppen a hamutál közelében. Na, de nem számít, mindjárt kicseréljük. Mancika — szólt a titkárnőnek —, egy új poharat a kedves ... kedves kartársunknak. És ekkor a beosztott nagy lélegzetet vett, aztán mintha nem a saját hangján szólna, hanem egy kicsit magasabban, kappanszerűbben, ezt mondta: — Nem szükséges, igazgató kartárs ... én így ... így is szeretem ...! — Hogyan? — lepődött meg a főnök. — Maga hamuval issza a sört? — Csak néha — magyarázta sietve a beosztott —, tetszik tudni, ez amolyan családi szokás nálunk, még a nagyapámtól ered, aki matrózként szolgált az első világháborúban ... Ott szoktatták rá a többiek, mert állítólag fokozza az alkohol erejét, de jó a vesezsugor ellen is, bár ez nem egészen biztos ... Apám, szegény, rá való emlékezéssel iszogatta így, én meg kifejezetten az ízéért... Talán hihetetlenül hangzik, de fanyarul pikáns aromát kölcsönöz a sörnek, valósággal itatja magát... — Érdekes — dünnyögte az igazgató.—, ez fölöttébb nagyon érdekes... A beosztott a többiekre nézett. Tekintete végigpásztázott a szivarfüstködön át kirajzolódó, megkövült arcokon, aztán elindult a hamutól zaccos sör felé, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna ebben, nagy kortyokban gyorsan felhajtotta. Csak bámuljatok — gondolta közben egy mártír keserű diadalával —, és nevessetek magatokban, ha akartok ... De belétek szárad a káröröm, a következő fizetésemelésnél! Ott igenis én fogok először a főnök eszébe jutni, mert ha nem is akarattal, de belehamuzott a sörömbe... És ezért kárpótolni akar majd, de közben azt is fontolóra veszi, hogy ez a beosztott, aki képes meginni a hamuval cifrázott sört, különb dolgokra is képes a vállalatért... Mert az ilyen ember nem ismert lehetetlent, az ilyen ember nem maradhat csak egy szürke kis beosztott, az ilyen embert ki kell emelni! Kartársaim, ne higgyétek, hogy elment az eszem, ez a hamu egyedül nekem fog kamatozni! Nem nektek, akik tudom, hogy éppen úgy behör- pölnétek, de szerencsére nem a ti sörötökbe hamuzott az igazgató! Nem a tiédbe, Borenyák! Az enyémbe! És ezt egyedül csak nekem van jogom meginni! Visszatette a poharat, aztán előkereste a zsebkendőjét és megtörölte a száját. Valami különös megköny- nyebbülést érzett, mint aki nagy bajból szabadult. Hiszen mi lett volna, ha ez az egész mégis fordítva történik? Mindennek az az átkozott álom az oka — csóválta a fejét ingerültek —, többet nem szabad ilyesmiket álmodnom. Csak csupa szépet, virágos rétekről, erdőkről, pálmaligetekről, és pacsirtákról. A pacsirták nem szivaroznak, csak énekelnek. Nekik nincs gondjuk semmire, nem úgy, mint nekem, akinek még tizennyolc évem van hátra a nyugdíjig. Teremtőm, még tizennyolc Fülöp-nap! Szergej Hazanov: Nyugodt boldogság Amikor Andrej Lvovics könyvet olvas, avagy filmet néz a háborúról, mindig elnehezül a szíve. Nem egészen érti, mi is az a hősiesség, merészség, de azt azért érzi: a legcsekélyebb kínvallatást sem bírná" elviselni. A lövészárokban nem hasalna, kigyulladt repülőgépét nem irányítaná az ellenséges tankokra... És ő mélységesen boldog, hogy nincs háború, s hogy efféle hősiességekre nem nyílik lehetősége ... Amikor Andrej Lvovics könyvet olvas, avagy filmet néz a szerelemről, kissé mindig elszomorodik. Nem egészen érti, milyen is valójában az igazi szenvedély, ám érzi, hogy a felesége miatt nem vetné magát a vonat elé, égő kunyhóból nem mentené, sőt párbajra sem hívna ki miatta senkit. Mindezekért mélységesen szerencsésnek érzi magát. Tudomásul veszi, hogy a XIX. század véget ért, eljött a tettek ideje, a szerelem pedig ideig-óráig tart — ilyesfajta áldozatra senki nem kényszerítheti. Amikor Andrej Lvovics modern filmet, vagy színművet néz, valami erkölcsi problémáról, ahol a hősök végsőkig kihegyezett konfliktushelyzetek közepette tálalják ki érzelmeiket, viszik véghez becsületüket érintő cselekedeteiket — Andrej Lvovicsnak mindez furcsának tűnik. Nem egészen érti, mitől sisteregnek az indulatok, a hős miért helyezi saját érdekeit a közösség érdekei fölé, mi az a manapság divatba jött polgári bátorság, stb ... Ezért hát Andrej Lvovics kimondhatatlanul boldog, elégedett, hogy a hivatalban, ahol hosszú évek óta dolgozik, sbha- sem voltak problémái. összegezve az egészet: Andrej Lvovics boldog, hogy ennyi örömöt kapott a sorstól! Sikeresen elkerülte, hogy kenyerét az éhezőkkel, bánatát másokkal megossza, hogy szűk utcákban huligánokkal verekedjék. Sikerült becsületesnek, jónak, a társadalom tiszteletre méltó tagjának maradnia. Hálás az eddig csöndben véget ért évekért, amelyeket a családi fotók dobozba rakosgatása közben ezerszer újra elemez ... Így él Andrej Lvovics, a szerencsés ember, egy a sok közül, örülve annak, hogy életük nagyobbik fele aggodalom és nyugtalanság nélkül telt el. Ha néha viszont szomorúság fogja el amiatt, hogy mindezekben nem volt része, s ezért kedve támad megkóstolni az efféle érzéseket, akkor csak megnyom egy gombot, és a televízióból megcsapja a szerelem, a hősiesség szele, ám ettől megijed, újra mérsékletesen kezd élni, megköszöni a sorsnak háborítatlan, nyugodt boldogságát. Fordította: BARÁTÉ ROZÁLIA ZELK ZOLTÁN: Augusztus Augusztus közepe ... nyárvégi hó ... a nyarat siratja már a rigó. A nyarat siratják a fellegek s a szélben repülő falevelek. Sír már az erdő és sír a liget, pedig még messze a tél, a hideg. Messze még, ki tudja, hol közelít de a fák hallják már a lépteit. 1936. A költő hagyatékából.
