Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
1983. szeptember 3. ^PÜJSÁG 7 Exportálni, d hogyan? Berobbanni a világpiacra lehetetlen. A Rubik-kocka csak egyszeri kivétel. Ahhoz, hogy egy termékből világhírű gyártmány váljon, rengeteg összetevőnek kell érvényesülnie. Aki csak a „nagy dobásra" számít, az ne is próbálkozzon, mert soha sem ér el sikereket. Exportálni kell, ez kötelező, létszükséglet. De hogyan? Mindenáron vagy a jó üzlet reményében? Kezdeti veszteséggel, későbbi jó üzlettel, vagy biztos, kockázatmentes üzlettel ? Előírható séma 'nincs. Ahány ház, annyi szokás. Ahány vállalat, szövetkezet, annyi lehetőség. Az exportálás gondjaival, eredményeivel, gátló tényezőivel vetettünk számot több gazdasági szakemberrel. Fodor Tiborral, a KISZÖV elnökével és ipari szövetkezeti elnökkel. A téma már azért is fontos, mert manapság a kis gazdasági egységeknek van igazán lehetőségük hazánk exportjának növelésére. Ök tudnak rugalmasan — ha erre megvannak a feltételek is — alkalmazkodni, jelentkezni egy-egy új termékkel, olyannal, amit máshol nem éri meg, vagy máshol nem tudnak gyártani. HULLÁMVÖLGY UTÁN... Tolna megye ipari szövetkezetei évente 2,6—2,7 milliárd forint termelési értéket állítanak elő. Ebből átlagban 23—24 százalék exportra kerül. Az összes export 60 százaléka rubel és 40 százaléka nem rubel elszámolású. Az ötödik ötéves terv időszakában indult meg a Tolna megyei ipari szövetkezetek exportja igazán. Évente 22—23 százalékkal növelték a kivitelüket, úgy, hogy közben a termelési értékük 8— 10 százalék között emelkedett. Ez a tendencia akkor kezdett visszafordulni, amikor az országnak feltétlenül szüksége lett volna a bevételre: a hatodik ötéves terv első évében megállt az exportnövekedés, sőt, néhány százalékos visszaesés is jelentkezett. Ez nemcsak megyei, hanem országos tendencia. De, a számok azt is bizonyítják, hogy csak egyévnyi megtorpanás mutatkozott, mert 1982-ben már egy százalékkal tudták növelni az exportot, az is igaz, hogy csak az 1981-es hullámvölgy szintje fölött, de mégis elindulva felfelé a völgyből. Az 1983-as év első hét hónapjának eredményei pedig azt mutatják, hogy végérvényesen sikerült növelni az exportot. Az első hét hónapban 137 százalékos az eredmény a nem rubel elszámolású piacokon, és még a következő hónapokra 111 millió forintos rendelésállományuk van a szövetkezeteknek, ami azt jelenti, hogy terven felül tudnak teljesíteni. Az ágazatok közül a köny- nyűipar vette át a vezető szerepet. Az export felét ez adja. A BONY—KS cipőipari szövetkezet kétszeresére emelte a Salamander céggel kötött szerződés alapján az exportját. Tavaly az első hét hónapban 10,9 millió, az idén pedig 25,6 millió forint az exportja. A Tolna megyei Ruhaipari Szövetkezet pedig már évek óta 20 millió forint feletti teljesítménnyel ér el kiemelkedő eredményt. Az idén eddig már 25,4 millió forintért exportált nem rubel elszámolású piacra. A szövetkezeti export egy- harmadát a faipar adja. Ezen a téren van a legtöbb gond is. Az utóbbi években jelentősen emelkedett az alapanyagár, olyannyira, hogy azt a külpiac nem hajlandó elismerni. Pedig ezen a téren nagyon jó és megbízható, fizetőképes partnerei vannak Nyugat-Európában a szövetkezetnek. A gépipar exportjában érdekes tendenciát figyelhetünk meg. Részesedésük jelentősen megnőtt, de ezek kis mennyiségek a nagy könnyűipari exportálókhoz képest. Ám azt is tudni kell, hogy a gépipari exportban mutatkozik világszerte a legnehezebb helyzet. Bizonyítottá válik, hogy könnyebb egy piacra rövid időre betörni — a napi igényeket kielégítve —' ( A tekercsek ónozását végzi Péter Jenőné a GÉM-ben —, mint hosszabb távon a piacot megtartani. RUGALMASSÁG ÉS ÉRDEKELTSÉG... A fentiekből az is kiolvasható, hogy az eredmények mellett számtalan visszahúzó tényező is befolyásolja az exportot. Mert az a megállapítás, hogy könnyebb először eladni, mint másodszor, azt is jelzi, hogy még gondjaink vannak a sokat ostorozott minőséggel és a szállítási fegyelemmel. Az ipari szövetkezetek megyei szövetsége tavasszal megvizsgálta a külkereskedelmi értékesítés hatásait. A cél, hogy a VI. ötéves terv második felére megteremtődjenek a javulás feltétel- rendszerei és megvizsgálták a konvertibilis export érdekeltségrendszerét, emellett megvizsgálták az export ellen ható negatív tényezőket. A szövetkezeti ipar alkalmas leginkább arra, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a mindenkori piac igényeihez. Ügy kell alkalmazkodni, hogy a világban magasak a kamatterhek, rosszabbak a hitelfelvételi lehetőségek, csökken a piac felvevőképessége és romlanak a cserearányok. A fentiek külső tényezők és itthon nem tehe; tünk ellenük semmit. A másik tényező, hogy országhatáron belül gond van az alapanyagokkal... Nincs kellő választék és sem minőségben, sem határidőben nem elégítik ki az igényeket az alapanyaggyártók. Folyton mozognak az árak. Az exportálók év elején kötnek szerződéseket, ugyanak- ' kor néhány cég év közben emel árain, amit már nem lehet érvényesíteni a külpiacon. Vegyük például a cipőtalpat. Amikor megrendelést adott fel az egyik szövetkezet, akkor a gyártó irányárat közölt. És év közben, a máFöuallalkozas es rendszerexport Az utóbbi években világszerte nő az érdeklődés az export-fővállalkozások iránt. A külkereskedők a megmondhatói, hogy sok ország ma már nemcsak egyes árucikkeket akar eladni, hanem ennél -tovább lépve komplett berendezések, kulcsrakész létesítmények, például teljesen felszerelt iskolák, kórházak kivitelére törekszik. Magyarországon is erősödnek az ilyen szándékok, amit több körülmény is érthetővé tesz. Mivel szűk a belső felvevőpiac, az itthon megtermelt különböző áruk tetemes részét csak külföldön tudjuk értékesíteni. Kissé elvontan ezt úgy szokták kifejezni, hogy a nemzeti jövedelmünk minden második forintját a ' külkereskedelmi tevékenység közbeiktatásával kell realizálnunk. Létkérdés ez számunkra, hiszen enélkül az ország évi bevételei nem érhetik el ai_előirányzatot. Azt is sokan tudják nálunk, hogy tőkés külkereskedelmi mérlegünk — hosszú évek óta először — tavaly 500 millió dollár aktívummal zárult, s hogy az idén 700— 800 millió dolláros áruforgalmi többletet kell elérünk ebben a szférában. Pedig sokkal nehezebb gazdaságosan exportálni, mint mondjuk tíz esztendővel ezelőtt. De térjünk vissza az export-fővállalkozásokra, hiszen ezek kivételt képeznek e szabályok alól. A különböző gazdasági előrejelzések szerint ugyanis a komplett ipari berendezések, technológiák és egyéb kulcsrakész létesítmények (összefoglaló nevükön komplett ipari és mezőgazdasági rendszerek) iránt megmutatkozó világpiaci kereslet várhatóan a jövőben is növekedni fog. Hogy milyen mértékben, az persze már annak a függvénye, hogy felgyorsul-e a gazdasági növekedés üteme, vagy továbbra is stagnál. De még az utóbbi esetben is bizonyosra vehető, hogy a komplett rendszerek iránt mindig lesz érdeklődés. A vásárlók köre igen széles. A még nálunk fejlettebb országok is rendszer-importőrök lehetnek, ha a rendszer meghonosítása így a leggazdaságosabb. (Ezért vásároltunk annak idején mi is például egész csirke- és tojásgyárakat külföldről.) Mégsem ez a tipikus, hiszen a vevők legnagyobb részét a fejlődő országok adják. Vagyis azok, amelyeknek a súlyos gyarmati örökség miatt szinte mindenre szükségük van egyszerre: teljesen új gyárakra, mezőgazdasági kombinátokra, iskolákra, kórházakra. Ahhoz, hogy e sok mindent felépítsék, gyakran nem elég fejlett az építőiparuk. Nincs elég modern gépük, vagy egyáltalán nincs megfelelő gépük az új üzemek berendezéséhez. Híján vannak az olyan mérnököknek, szakmunkásoknak is, akikre rá lehetne bízni a vadonatúj üzemeket. (Többé- kevésbé ugyanezt mondhatjuk el az oktatási, egészség- ügyi intézményekről is, azzal a kiegészítéssel, hogy orvosokból, szakképzett pedagógusokból is nagy a hiány.) Egy fejlődő ország — elvben — szerződést köthet az egyik ország valamely cégével, hogy felépítse számára az új gyárat, a másik valamely vállalatával, hogy rendezze be az üzemet, s akár egy harmadik országgal is megegyezhet, hogy mérnököket, szakmunkásokat küldjön a személyzet betanítására. A legtöbb fejlődő ország persze nem szívesen választja ezt az utat. Lehetőleg egy ország egyetlen cégével szerződik, feltéve, hogy e cég mindent vállal: az új gyár felépítését, berendezését, a betanításra hivatott szakemberek kiküldését, stb. Ha nem képes erre egymaga — a legtöbb nem képes —, szerződjék hazai alvállalkozókkal. A fejlődő országok igénye megegyezik a fejlettebb, a rendszerexportra képes országok érdekeivel is, hiszen a komplex export jövedelmezőbb, mint a hagyományos. Egyértelmű világpiaci értékítélet: az, aki kulcsrakész átadásra vállal egy iskolát, kórházat, vagy gyárat, az többet érdemel, mint aki a kevesebb felelősséggel járó tradíciókat követi. Az elmondottak alapján arra számíthatnánk, hogy Magyarországon már meglehetősen nagy múltja van a rendszerexportnak. Már azért is, mert az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, illetve az Ipari Minisztérium egyik közös vizsgálata is tanúsítja, amit már rég sejtettünk: az ország fejlettségi színvonalát, ipari hátterét tekintve elég széleskörűek a lehetőségeink. Ennek ellenére — a gépipar egy-egy kezdeményezését nem számítva — csak a 70-es évektől beszélhetünk a rendszerexport kibontakozásáról. A KSH adatai szerint 1976—80 között a kulcsrakész létesítmények külföldi eladása — az egyedileg szállított gépeket meghaladóan — több mint 40 százalékkal nőtt. Főként élelmiszeripari, energetikai létesítményeket, illetve mezőgazdasági rendszereket vittünk ki. Ez a három terület adta a komplett technológiák csaknem kétharmadát. A szállítások kétharmada a rubel-, egyharmada pedig a nem rubel elszámolású külkereskedelmünk bevételeit gyarapította. A KGST-orszá- gok közül a legtöbb komplett ipari berendezést és technológiát — főként lakk- és festékgyári rendszereket — a Szovjetunióban adtuk el. Bár e számok kétségtelen fejlődésről tanúskodnak, mégis elgondolkoztató, hogy a komplett berendezés-export értéke még 1980-ban is alig érte el a kilencmilliárd forintot, az összes kivitel értékének alig több mint három százalékát. Kézenfekvő a kérdés: Ha a rendszerexport kelendőbb, mint a hagyományos, miért csak itt tartunk? A válasz: a termelő vállalatok nagy része még ma, a hagyományos export egyre nehezülő körülményei között is úgy vélekedik, hogy nem éri meg a számára, ha a nyilvánvalóan sokkal több gonddal és összehasonlíthatatlanul nagyobb kockázattal járó komplett szállítások növelését szorgalmazza. A KSH felmérése szerint például 1978 és 1980 között komplett berendezések exportjának fővállalkozójaként összesen 106 vállalat, illetve szövetkezet tevékenykedett. Közülük azonban mindössze néhány érdemel említést, lévén, hogy a korábban említett 1980-as, megközelítően kilencmilliárd forintos rendszerexport háromnegyede ezeknek a vállalatoknak — az Industrial- esportnak, a Bábolnai Mező\ A Gép- és Műszeripari Szövetkezet július végére teljesítette az idei 10 millió forintos, nem rubel elszámolású exporttervét. Felvételünkön készülnek az AG—Telefunken cég részére a zavarszűrő alkatrészek. sodik félévben véglegesítette árait és felfelé, így jelentős veszteséget okozott a szövetkezetnek. Az érdekeltségi viszonyok tisztázatlansága is okoz fennakadást. Az alapanyaggyártónak az az érdeke, hogy exportáljon. Az országnak pedig az, hogy minél magasabb fokon feldolgozott termékkel lépjen a piacra. így a kismegrendelő ipari szövetkezet hátrányban van az alap- anyaggyártóval — főleg ha az monopolhelyzetben van — mert annak nem éri meg szállítani a szövetkezet részére. Az említett gondok alapján több szövetkezetben okozott fennakadást az exportálás. így a BONY—KS-nél vagy a Bátaszéki Kádár- és Faipari Szövetkezetnél, de említhetnénk több helyet is. Visszatartó erő, hogy tovább uralkodik a bázisszemlélet. Azt a nagy tételben exportáló szövetkezetei — Bátaszék —, amely jelentős mennyiségben exportál és nem tudia évente növelni az értékesítését, nem ismerik el annyira a gazdasági szabályzók által. mint azt, amelv pár millió forint értékből megduplázza termelését, de még közelében sem jár az említett szövetkezetnek. Beszélgetőpartnereim közül többen kijelentették, hogy a bázisszemlélet érvényesülése miatt csak kismértékben emelik termelésüket és exportjukat is, mert akkor nem kerülnek hátrányos helyzetbe. Természetesen elsősorban azt kell keresni — állapította meg a szövetség is —, hogy mit lehet tenni az export javításának érdekében a szövetkezeten belül. Az utóbbi években a versenyhelyzet kialakulása a belső problémákat is a felszínre hozta. Megnőtt minden termelőegységben a költségérzékenység. Vagy a termék- szerkezet átalakításáról nemcsak beszélni kell, hanem a piac értékítéletének megfelelően dolgozni. Bebizonyosodott: ott, ahol — SIMOVILL — több „lábon állnak”, jobb eredményeket tudnak elérni. A SIMOVILL például faipari termékekből eljutott a nagy értékű villamos berendezések exportjáig. Tolna megye ipari szövetkezetei nem rubel elszámolású exportjukat az év első hét hónapjában növelték és minden feltétel adott, hogy a 253 millió forintos tervüket teljesítsék, sőt, azt felül is múlják. H. J. — G. K. gazdasági Kombinátnak, a Budapesti Élelmiszeripari gépgyárnak, a Magyar Vagon- és Gépgyárnak, a Ganz Villamossági Műveknek, a Medicor Műveknek, a Kecskeméti Mezőgépnek, valamint a Labor Műszeripari Műveknek — a nevéhez kapcsolódik. Pedig éppen ezek a vállalatok a megmondhatói, hogy az export-fővállalkozás korántsem rossz üzlet. Az In- dustrialexport például az elmúlt években átlagosan 15 —20 százalékkal növelte dollárbevételeit. Habár a jövőben ez a növekedési ütem aligha lesz tartható, ezért várhatóan az elkövetkező években is tíz százalék fölött marad, amiként azt tervezik. A rendszerexport bővítésére vonatkozó tervekben a legnagyobb súllyal a fejlődő országokba irányuló kivitel növelése szerepel. Ám a dolognak ez csupán az egyik oldala, lévén, hogy a fejlődő országokban mostanában nem is annyira az igény, hanem a fizetőképesség állít korlátot az eladások gyarapítása elé. Ezért — de más okból eredően is — ezeken a piacokon a fejlett tőkés országok mindinkább erősödő versenyével kell számolni. Ez persze nem feltétlenül hátrányos a számunkra. A már említett Industrialexport például ezt a körülményt egyebek mellett úgy igyekszik a maga javára fordítani, hogy egyik-másik üzlet lebonyolításában társul a szóba jöhető —, s ami korántsem lényegtelen, többnyire igencsak jónevű — konkurenciával. így épít például akkumulátorgyárat Algériában, a nyugatnémet Varta céggel, illetve mészhomoktégla-üze- met az osztrák Wagner-Biro- val. Ám még így is évente több száz ajánlatot nyújtanak be remélt megrendelőiknek, s ezeknek mindössze 3 —5 százaléka „jön be”, vagyis az ipari átlagnak alig harmada, fele. Magától értetődik, nemcsak a konkurensek követelnek maximális felkészültséget és rugalmasságot a magyar export-fővállalkozóktól, hanem és mindenekelőtt a megrendelők, vagyis a fejlődő országok. Nem okos dolog például nemet mondani akkor sem, ha a mi fogalmaink szerint esetleg már a gazdaságos üzemnagyságot sem elérő kis gyárak szállításának lehetőségéről van szó. S rögtön itt említendő a megrendelő ország helyi — klimatikus, képzettségi, esetenként társadalmi és vallási — viszonyaihoz való alkalmazkodás követelménye is. Üjra csak az Industrialexport példáját elővéve: a vállalat harmincesztendős múltra visszatekintő fővállalkozói, helyismereti tapasztalatai, az előzetes helyszíni szemlék, az adatfölvételezé- sek természetesen nagy segítséget jelentenek ebben a vonatkozásban is. Ennek ellenére ajánlati terveik rendszerint 1—2 százalékos „műszaki bizonytalansággal” (későbbi változtatási lehetőséggel) készülnek, s az árajánlatban is van — ugyanezen okból — mintegy egy százaléknyi „pontatlanság”. J. A. S.
